Pesti Napló, 1902. december (53. évfolyam, 330-358. szám)
1902-12-28 / 355. szám
355. szám Budapest, vasárnap PESTI NAPLÓ, december eb. Kaposvár választójoga. Kaposvár választópolgárai között mozgalom indult meg, hogy Kaposvár a jövő ciklusban már egyedül küldhessen képviselőt a törvényhozásba. Kaposvár ugyanis, noha 16.000 lakosa van, nem maga választ, hanem még hat község tartozik hozzá. Az erről szóló kérvényt Vörös László, a kerület képviselője fogja az illetékes faktoroknál benyújtani. Gróf Lamsdorff utazása, Budapest, december 27.Az orosz külügyminiszter Nisből, ahol Sándor szerb királyival találkozott, Szófiába utazott, útiterve második állomására, ahol Ferdinánd bolgár fejedelem vendége volt. Innen az eredeti Programm szerint Bécsbe utazik, ahova 29-én este várják. Ma hire terjedt, hogy ez az eredeti útiterv megváltozik, s gróf Lamsdorff Szófiából Ruszcsukon és Gyurgyevón át Bukarestbe megy, s csak azután érkezik Budapesten át Bécsbe, természetesen nem 29-én, hanem egy, vagy két nappal később. Ez a hír azonban még megerősítésre szorul. Mindez csak külső képe gróf Lamsdorff diplomáciai útjának: Szerbia, Bulgária, Románia és végül az osztrák-magyar monarkia. A szerves összefüggése e négy látogatásnak nyilvánvaló, s nyilvánvaló az is, hogy a diplomáciai küldetés lényege a Balkán békéjének helyreállítására irányul. A kérdés csak az, vájjon mi módon óhajtja Oroszország a Balkánon a rendet véglegesen helyreállítani? Vájjon békésen, vagy erőszakosan? Minden jel arra vall, a pétervári hivatalos lap ismert kommünikéje és gróf Lamsdorff útjának végső célja: Bécs, azt bizonyítja, hogy Oroszország a békés közbelépésre határozta el magát és semmit sem tesz a mi monarkiánk ellenére és előzetes tudomása nélkül. Oroszország és az osztrák-magyar monarkia 1897-ben kötött egyezményt a Balkánra vonatkozólag. Ennek az egyezménynek az alapja a status quo fentartása a Balkánon, s ez egyezmény értelmében óhajtja mind a két nagyhatalom egyrészt a portát arra kényszeríteni, hogy európai tartományaiban oly reformokat léptessen életbe, amelyek alkalmasak az elégületlenség megszüntetésére, másrészt a kisebb Balkán államokkal megértetni azt, hogy le kell mondaniok minden oly aspirációról, amely a status quo megbontására irányul. A szerb lapok igyekeznek gróf Lamsdorff nisi látogatást oly szinben feltüntetni, mintha tulajdonképpeni célja az lett volna, hogy a szerb udvar és a cári udvar érintkezése körül felmerült nehézségeket elsimítsa s a szerb trónöröklés rendezését előmozdítsa. Lehetséges, sőt valószínű, hogy szóba került ez is Nisben, de bizonyos, hogy az orosz külügyminiszter megbízatása elsősorban a Balkán békéjének megteremtése. A bolgár lapok egy része is rajta volt; eleinte, amikor Lamsdorff grófot csak várták Szófiába, hogy a jelentős látogatás célját elhomályosítsa és a bolgár-macedón propaganda javára hasznosítsa. De e törekvése hiába, való volt. Ma már félhivatalosan is konstatálják, hogy a macedón törekvések kudarcot vallottak. A «M. T. I.» a következőket jelenti: Szófiai táviratok egybehangzóan jelentik, hogy gróf Lamsdorff fellépése a bolgár fővárosban tartózkodó és hűvös volt. A kormánypárti Vecserna Posta a közhangulatot így jellemzi: «Az orosz külügyminiszter állítólag olajágat hozott nekünk, de a macedónok az olajat kívánják meg.» Danev miniszterelnök Lamsdorff megérkezésekor állítólag azt mondta tréfálkozva: «Lamsdorff azért jön hozzánk, hogy meghúzza a fülünket». Mindebből látható, hogy nem állhat meg az a nézet, hogy az orosz külügyminiszter szófiai és belgrádi utazása mintegy szentesítése a macedón aspirációknak és ha Szófiában ilyen reményeket tápláltak, ezekből most már kiábrándultak. Egyelőre Lamsdorff utazásáról nincs autentikus értesülés. A legtermészetesebb feltevés az, hogy az orosz külügyminiszter célja a macedónok sorsán javítani, anélkül, hogy a reformok a török birodalomban rázkódtatásokat idéznének elő és anélkül, hogy a macedón kérdés ürügyül használtatnék fel territoriális igények érvényesítésére. Hogy a macedón kérdés ilyen megoldása nem kelt lelkesedést mindenütt a balkánon, az természetes, de éppen a szófiai hangulatot bemutató tudósításokból lehet következtetni, hogy ez a Lamsdorff utazásáról alkotott felfogás nem esik messze a valóságtól. Gróf Lamsdorff útjáról egyébként ma a következő táviratokat kaptuk: Pétervár, dec. 27. A Novoje-Vremjának jelentik Szófiából diplomáciai körökből: Gróf Lamsdorff utazásának célja annak a konstatálásán kívül, hogy mi okozza Macedónia lakosságának Bulgáriába való menekülését, az, hogy a bolgár vezető körökben kijelentse, hogy az orosz kormány Macedóniában békét akar s ezért a macedón bizottság kihívó tevékenységét Törökországgal szemben, amelynek joga van orszgában a lázadásokat elnyomni, nagyon helytelennek és Bulgáriára nézve veszedelmesnek tartja. ’ ' ' ' ’ Szófia, dec. 27. Azon az ebéden, melyet az orosz ügyvivőség tegnap gróf Lamsdorff tiszteletére adott, jelen volt Ferdinand fejedelem, továbbá Ausztria-Magyarország és Szerbia diplomáciai képviselői és valamennyi pártvezér. Az utóbbiak és gróf Lamsdorff között ez alkalommal nem folyt politikai beszélgetés. bőséges kamattal fogod visszakapni, de a kamatnál még többet ér, hogy most igazán korlátlanur lehetnél a színháznál. A tetszésed szerint disponálhatnál minden darab fölött s nemcsak a saját szerepeidet válogathatnád ki, hanem Rohr kisasszonyt is akkor játszathatnád, amikor saját magad akarnád. Biztositlak gyermekem, hogy ennél jobb üzletet még sohase kötöttél... A beszélgetés további részletei nem fontosak, csak azt jegyezzük föl, hogy Hedda kisasszony harmadnap egy nyolcvanezer koronáról szóló takarékpénztári könyvet adott át sóhajtva az igazgatónak. Elhatározása kétségtelenül nemes forrásból fakadt: a titkos remény-ből, hogy Rohr kisasszony megpukkad... A népvándorlás korabeli nagy csatákról, fájdalom, nem maradtak fenn hírlapi tudósítások s igy a kitört háborúhoz hasonló példákat nem idézhetünk a világtörténet lapjairól.. A nők iránt érzett lovagiasságunk népi gátolhat bennünket annak a kijelentésében, hogy Hedda kisasszony gyalázatosan visszaélt a hatalmával. Senki se veheti rossz néven tőle, hogy minden jó szerepet a maga számára foglalt le, de valószínűleg a saját édesapja is szemtelenségnek minősítette volna azt a bánásmódot, melylyel fiatal vetélytársnőjét a porig alázta. A szerencsétlen Elza Rohr, aki azelőtt Antigonét és Medeát játszotta, most kétlapos szobaleány-szerepeket kapott, olyan szerepeket, amelyeket a színház segédszínésznői is indignálódva visszaküldtek... Csakugyan a Rohr kisasszony hódolói tették-e, avagy a festő bimbó felsőbbsége volt-e a kinyílt büszke rózsával szemben, de bizonyos, hogy a névtelen ellenfélnek nem ártott a kegyetlen zsarnok háborúja. Amikor Rohr kisasszony — fehérkötényes szobalány jelmezében — szenvedő Stuart Mária-arccal jelentette, hogy az ebéd tálalva van, oly egetverő tombolás tört ki a nézőtéren, aminőre még a legöregebb artiste voyageuse-ök se emlékeznek. És a gőgös Heddának, aki ilyenkor sápadtan húzódott vissza páholya mélyébe, meg kellett érnie azt a szégyent, hogy leghíresebb tirádáit olykor halálos, szinte megdöbbentő némasággal fogadták... Az egyensúlyt egyedül az igazságos kritika találta meg, mely évszázados hagyományok szerint két vérengző táborban küzdött a művésznője egyeduralmáért. A Hedda lapjai néha elismerőleg konstatálták, hogy Elza kisasszony ijesztő élethűséggel játszsza a szobalány-szerepeket, s elismeréssel jegyezték föl, hogy a művésznő minden mozdulatán látszik a hosszú esztendők gyakorlata. Az Elza újságai viszont részletesen megemlékeztek azokról az előkészületekről, melyek illetékes körökben a Hedda Millstadt huszonötesztendős jubileuma érdekében megindultak. És míg maga a két, művésznő tehetetlen dühvel szorongatta otthon a markát, a kritikusok néha éles karddal rohantak egymásra, ajkukon az éjfekete Elza. Vagy az aranyszőke Hedda nevével... Ki tudja, hogy mivé fajul a megindult hadjárat, ha Aestle ur egy napon megint ünneplés-látogatást nem tesz a társtulajdonosa szalonjában. — Művésznő, — kezdte Aestle ur — ha pénzt nem adsz, hát ellicitálják a kőszikláinkat és az erdeinket... Hedda földhöz vágott egy vizes üveget, s rikácsolva ragadta meg a vén komédiás nyakát. — Pénzt? Azt mondom neked, hogy békén hagyj, mert lelőlek, mint a kóbor kutyát. Tíz éven át vesződtem és törtem magam, hogy egy A Nemzeti Szalon téli tárlata, jf f’ e jJj ! Hadd emlékezem meg először azokról a ké’ pékről, amelyeket a fiatalok, az újak állítottak ki. A Szalon kritikájának tulajdonképpen csakis velük kellene foglalkoznia. És szívesen foglalkozom köztük Major Jenő képeivel. Kemény, gyakran széteső festés, de a természetnek gondos meglátása, a rajznak komoly megbecsülése nyilvánul bennük. Becsületes művészi törekvés, a meglepetést erőszakoló genieskedés kerülése jellemzi őket. Ezek a képek egy előre törtető pályának sokat ígérő kezdetét jelzik. Gulácsy Lajos és Czigány Dezső a maguk genialitását nem is érvényesíteni, hanem a közönségre ráerőszakolni akarják. Az értékest összetévesztik az érdekessel s az érdekest összetévesztik a fenegyerekséggel. A blaguera még nem értek meg, az artisztikától menekvésre még nincs joguk. Az elfinomodásból a primitivásba szabadulókat mindig a becsületesség fanatizmusa ösztökéli, de ők a szabadulást ugy szimulálják, mint az erőnek-erejével modernnek látszani akarók a neuraszténiát. Honti Nándor ezúttal nem a maga igazi erejét mutatta be. Emlékezzünk minapi ceruza rajzaira, amelyek a maguk egyszerűségével, mélységével, biztosságával imponáltak. Székely Andor erős grafikai tehetség. Pasztelljei ügyesek, de ügyessége nem mutatkozik egészen a maga lábán járónak. Nagy képe jobban hirdeti a grafikus jelességét, mint a rajza. Martin Molly litográfiái, rézkarcai kiváló művek. Ez a fiatal leány jó szemmel, erős kézzel uralkodik a kövön. Van egy aszfalt levonata, amely a rajz férfias biztosságával, a mélységek, matériák, árnyalatok kifejezésével rászolgált a legnagyobb várakozásra.■ A Nemzeti Szalon mindegyik kiállítása egy-két Munkácsy-képet mutat be. Ezúttal a mester híres részeges korhely a megtakargatott filléreimet elverje... — Akár megölsz, akár nem, azzal nem igen segítesz magadon... Ha új pénzt nem adsz, hát elvész a nyolcvanezer márkád is... Hedda később újra átadott harmincezer márkát és zokogva ette vacsorára az ementhali sajtot, de a színháznak az újabb áldozat se használt. A nézőtér kongott az ürességtől és egy délelőtt, egy szomorú, vizes téli délelőtt, a végrehajtó csakugyan jegyzékbe vette az erdőket, a kősziklákat és a menyboltozatot... Másnap Hedda éppen vizes borogatásokat rakott a homlokára, amikor a szobalány behozta az Aestle úr névjegyét. A direktor nem várta meg, hogy bebocsássák, hanem szótalanul belépett a szobalány nyomában. — Művésznő, — szólott, anélkül, hogy fölösleges bevezetésekbe bocsátkozott volna — most már csakugyan ránk terítik a vizes lepedőt, ha a germánok Istene a józan eszedet vissza nem adja. Én szívesen elhiszem, hogy te hitvány korunk legnagyobb színésznője vagy, azt is elhiszem, hogy Duse és Sarah Bernhardt pesztonkákt hozzád képest, de a közönség, fájdalom, nem hiszi el. Úgy áll a dolog, művésznő, hogy a nyomorultak vénnek tartanak. Én minden fellépésedkor hizom vagy két-három kilót, de mit ér neked, ha én olyan kövérre is hizom, mint az öreg Gambrinus, amikor egy este kilencven márka a bevételünk. Itt most már csak egyetlen radikális eszköz segít, de jótállok neked, hogy ez kiránt bennünket a csávából. — Mondd meg, haramia, hogy mi az? — szólott a szegény Hedda sötéten. — Szivesen megmondom, de előbb vitesd el a közeledből a vizes palackot. / V ~ Miérté ........ ^ %