Pesti Napló, 1902. december (53. évfolyam, 330-358. szám)

1902-12-28 / 355. szám

355. szám Budapest, vasárnap PESTI NAPLÓ, december eb. Kaposvár választójoga. Kaposvár vá­lasztópolgárai között mozgalom indult meg, hogy Kaposvár a jövő ciklusban már egyedül küldhessen képviselőt a törvényhozásba. Kaposvár ugyanis, noha 16.000 lakosa van, nem maga választ, hanem még hat község tartozik hozzá. Az erről szóló kér­vényt Vörös László, a kerület képviselője fogja az illetékes faktoroknál benyújtani. Gróf Lamsdorff utazása, Budapest, december 27.­­Az orosz külügyminiszter Nisből, ahol Sán­dor szerb királyival találkozott, Szófiába uta­zott, útiterve második állomására, ahol Ferdi­­nánd bolgár fejedelem vendége volt. Innen az eredeti Programm szerint Bécsbe utazik, ahova 29-én este várják. Ma hire terjedt, hogy ez az eredeti útiterv megváltozik, s gróf Lamsdorff Szófiából Ruszcsukon és Gyurgyevón át Bu­karestbe megy, s csak azután érkezik Buda­pesten át Bécsbe, természetesen nem 29-én, hanem egy, vagy két nappal később. Ez a hír azonban még megerősítésre szorul. Mindez csak külső képe gróf Lamsdorff diplomáciai útjának: Szerbia, Bulgária, Ro­mánia és végül az osztrák-magyar monarkia. A szerves összefüggése e négy látogatásnak nyilvánvaló, s nyilvánvaló az is, hogy a diplo­máciai küldetés lényege a Balkán békéjének helyreállítására irányul. A kérdés csak az, vájjon mi módon óhajtja Oroszország a Balkánon a rendet véglegesen helyreállítani? Vájjon békésen, vagy erőszako­san? Minden jel arra vall, a pétervári hivata­los lap ismert kommünikéje és gróf Lamsdorff útjának végső célja: Bécs, azt bizonyítja, hogy Oroszország a békés közbelépésre határozta el magát és semmit sem tesz a mi monarkiánk ellenére és előzetes tudomása nélkül. Orosz­ország és az osztrák-magyar monarkia 1897-ben kötött egyezményt a Balkánra vonat­kozólag. Ennek az egyezménynek az alapja a status quo fentartása a Balkánon, s ez egyez­mény értelmében óhajtja mind a két nagy­hatalom egyrészt a portát arra kényszeríteni, hogy európai tartományaiban oly reformokat léptessen életbe, amelyek alkalmasak az elé­­gületlensé­g megszüntetésére, másrészt a ki­sebb Balkán államokkal megértetni azt, hogy le kell mondaniok minden oly aspirációról, a­mely a status quo megbontására irányul.­­ A szerb lapok igyekeznek gróf Lamsdorff nisi látogatást oly szinben feltüntetni, mintha tulajdonképpeni célja az lett volna, hogy a szerb udvar és a cári udvar érintkezése körül felmerült nehézségeket elsimítsa s a szerb trónöröklés rendezését előmozdítsa. Lehetsé­ges, sőt valószínű, hogy szóba került ez is Nisben, de bizonyos, hogy az orosz külügy­miniszter megbízatása első­sorban a Balkán békéjének megteremtése. A bolgár lapok egy része is rajta volt; eleinte, amikor Lamsdorff grófot csak vár­ták Szófiába, hogy a jelentős látogatás célját elhomályosítsa és a bolgár-macedón propa­ganda javára hasznosítsa. De e törekvése hiába­, való volt. Ma már félhivatalosan is konstatál­ják, hogy a macedón törekvések kudarcot val­lottak. A «M. T. I.» a következőket jelenti: Szófiai táviratok egybehangzóan jelentik, hogy gróf Lamsdorff fellépése a bolgár fő­városban tartózkodó és hűvös volt. A kormány­­párti Vecserna Posta a közhangulatot így jellemzi: «Az orosz külügyminiszter állítólag olaj­ágat hozott nekünk, de a macedónok az olajat kívánják meg.» Danev miniszterelnök Lams­dorff megérkezésekor állítólag azt mondta tréfál­kozva: «Lamsdorff azért jön hozzánk, hogy meg­húzza a fülünket». Mindebből látható, hogy nem állhat meg az a nézet, hogy az orosz külügy­miniszter szófiai és belgrádi utazása mintegy szen­tesítése a macedón­ aspirációknak és ha Szófiá­ban ilyen reményeket tápláltak, ezekből most már kiábrándultak. Egyelőre Lamsdorff utazásáról nincs autentikus értesülés. A legtermészetesebb feltevés az, hogy az orosz külügyminiszter célja a macedó­nok sorsán javítani, anélkül, hogy a reformok a török birodalomban rázkódtatásokat idéznének elő és anélkül, hogy a macedón kérdés ürügyül hasz­náltatnék fel territoriális igények érvényesítésére. Hogy a macedón kérdés ilyen megoldása nem kelt lelkesedést mindenütt a balkánon, az termé­szetes, de éppen a szófiai hangulatot bemutató tudósításokból lehet következtetni, hogy ez a Lams­dorff utazásáról alkotott felfogás nem esik messze a valóságtól. Gróf Lamsdorff útjáról egyébként ma a következő táviratokat kaptuk: Pétervár, dec. 27. A Novoje-Vremjá­nak jelentik Szófiából diplomáciai körökből: Gróf Lamsdorff utazásá­nak célja annak a konstatálásán kívül, hogy mi okozza Macedónia lakosságának Bulgáriába való me­nekülését, az, hogy a bolgár vezető körökben kijelentse, hogy az orosz kormány Macedóniában békét akar s ezért a macedón bizottság kihívó tevékenységét Törökországgal szemben, amelynek­­ joga­ van­ orszgában a lázadásokat elnyomni, na­gyon helytelennek és Bulgáriára nézve veszedelmes­nek tartja. ’ ' ' ' ’ Szófia, dec. 27.­­ Azon az ebéden, melyet az orosz ügyvivőség tegnap gróf Lamsdorff tiszteletére adott, jelen volt Ferdinand fejedelem, továbbá Ausztria-Ma­­gyarország és Szerbia diplomáciai képviselői és va­lamennyi pártvezér. Az utóbbiak és gróf Lams­dorff között ez alkalommal nem folyt politikai beszélgetés. bőséges kamattal fogod visszakapni, de a ka­matnál még többet ér, hogy most igazán kor­látlan­ur lehetnél a színháznál. A tetszésed szerint disponálhatnál minden darab fölött s nemcsak a saját szerepeidet válogathatnád ki, hanem Rohr kisasszonyt is akkor játszat­hatnád, amikor saját magad akarnád. Bizto­­sitlak gyermekem, hogy ennél jobb üzletet még sohase kötöttél... A beszélgetés további részletei nem fon­tosak, csak azt jegyezzük föl, hogy Hedda kis­asszony harmadnap egy nyolcvanezer koroná­ról szóló takarékpénztári könyvet adott át só­hajtva az igazgatónak. Elhatározása kétségte­lenül nemes forrásból fakadt: a titkos remény-­­ből, hogy Rohr kisasszony megpukkad... A népvándorlás korabeli nagy csatákról, fájdalom, nem maradtak fenn hírlapi tudósí­tások s igy a kitört háborúhoz hasonló példá­kat nem idézhetünk a világtörténet lapjairól.. A nők iránt érzett lovagiasságunk népi gátol­hat bennünket annak a kijelentésében, hogy Hedda kisasszony gyalázatosan visszaélt a ha­talmával. Senki se veheti rossz néven tőle, hogy minden jó szerepet a maga számára foglalt­ le, de valószínű­leg a saját édesapja­ is szem­telenségnek minősítette volna azt a bánásmó­dot, melylyel fiatal vetélytársnőjét a porig alázta. A szerencsétlen Elza Rohr, aki azelőtt Antigonét és Medeát játszotta, most kétlapos szobaleány-szerepeket kapott, olyan szerepe­ket, amelyeket a színház segédszínésznői is in­­dignálódva visszaküldtek... Csakugyan a Rohr kisasszony hódolói tet­ték-e, avagy a festő bimbó felsőbbsége volt-e a kinyílt büszke rózsával szemben, de bizo­nyos, hogy a névtelen ellenfélnek nem ártott a kegyetlen zsarnok háborúja. Amikor Rohr kisasszony — fehérkötényes szobalány jelme­zében —­ szenvedő Stuart Mária-arccal jelen­tette, hogy az ebéd tálalva van, oly egetverő tombolás tört ki a nézőtéren, aminőre még a legöregebb artiste voyageuse-ök se emlékez­nek. És a gőgös Heddának, aki ilyenkor sápad­tan húzódott vissza páholya mélyébe, meg kel­lett érnie azt a szégyent, hogy leghíresebb tirádáit olykor halálos, szinte megdöbbentő né­masággal fogadták... Az egyensúlyt egyedül az igazságos kri­tika találta meg, mely évszázados hagyomá­nyok szerint két vérengző táborban küzdött a művésznője egyeduralmáért. A Hedda lapjai néha elismerőleg konstatálták, hogy Elza kis­asszony ijesztő élethűséggel játszsza a szoba­lány-szerepeket, s elismeréssel jegyezték föl, hogy a művésznő minden mozdulatán látszik a hosszú esztendők gyakorlata. Az Elza újságai viszont részletesen megemlékeztek azokról az előkészületekről, melyek illetékes körökben a Hedda Millstadt huszonötesztendős jubileuma érdekében megindultak. És míg maga a két, művésznő tehetetlen dühvel szorongatta otthon a markát, a kritikusok néha éles karddal ro­hantak egymásra, ajkukon az éjfekete Elza. Vagy az aranyszőke Hedda nevével... Ki tudja, hogy mivé fajul a megindult hadjárat, ha Aestle ur egy napon megint ün­neplés-látogatást nem tesz a társtulajdonosa szalonjában. — Művésznő, — kezdte Aestle ur — ha pénzt nem adsz, hát ellicitálják a kőszikláinkat és az erdeinket... Hedda földhöz vágott egy vizes üveget, s rikácsolva ragadta meg a vén komédiás nyakát. — Pénzt? Azt mondom neked, hogy békén hagyj, mert lelőlek, mint a kóbor kutyát. Tíz éven át vesződtem és törtem magam, hogy egy A Nemzeti Szalon téli tárlata, jf f’ e jJj ! Hadd emlékezem meg először­­ azokról a ké­’ pékről, amelyeket a fiatalok, az újak állítottak ki. A Szalon kritikájának tulajdonképpen csakis velük kellene foglalkoznia. És szívesen foglalko­zom köztük Major Jenő képeivel. Kemény, gyak­ran széteső festés, de a természetnek gondos meg­látása, a rajznak komoly megbecsülése nyilvá­nul bennük. Becsületes művészi törekvés,­ a meg­lepetést erőszakoló genieskedés kerülése jellemzi őket. Ezek a képek egy előre törtető pályának sokat ígérő kezdetét jelzik. Gulácsy Lajos és Czigány Dezső a maguk genialitását nem is érvényesíteni, hanem a közönségre ráerőszakolni akarják. Az értékest összetévesztik az érdekessel s az érdekest összetévesztik a fenegyerekséggel. A blaguera még nem értek meg, az artisztikától menekvésre még nincs joguk. Az elfinomodásból a primitivásba szabadulókat mindig a becsületesség fanatizmusa ösztökéli, de ők a szabadulást ugy szimulálják, mint az erőnek-erejével modernnek látszani akarók a neuraszténiát. Hon­ti Nándor ezúttal nem a maga igazi erejét mutatta be. Emlékezzünk minapi ceruza­ rajzaira, amelyek­ a ma­guk egyszerűségével, mélységével, biztosságával im­ponáltak. Székely Andor erős grafikai tehetség. Pasztelljei ügyesek, de ügyessége nem mutatkozik egészen a maga lábán járónak. Nagy képe job­ban hirdeti a grafikus jelességét,­ mint a raj­­­za. Martin Molly litográfiái, rézkarcai kiváló művek. Ez a­ fiatal leány jó szemmel, erős kézzel uralkodik a kövön. Van egy aszfalt levonata, a­mely a rajz férfias biztosságával, a mélységek, matériák, árnyalatok kifejezésével rászolgált a leg­nagyobb várakozásra.­­■ A Nemzeti Szalon mindegyik kiállítása egy-két Munkács­y-képet mutat be. Ezúttal a mester híres részeges korhely a megtakargatott filléreimet elverje... — Akár megölsz, akár nem, azzal nem igen segítesz magadon... Ha új pénzt nem adsz, hát elvész a nyolcvanezer márkád is... Hedda később újra átadott harmincezer márkát és zokogva ette vacsorára az ementhali sajtot, de a színháznak az újabb áldozat se használt. A nézőtér kongott az ürességtől és egy délelőtt, egy szomorú, vizes téli délelőtt, a végrehajtó csakugyan jegyzékbe vette az erdőket, a kősziklákat és a menyboltozatot... Másnap Hedda éppen vizes borogatásokat rakott a homlokára, amikor a szobalány be­hozta az Aestle úr névjegyét. A direktor nem várta meg, hogy bebocsássák, hanem szótala­­nul belépett a szobalány nyomában. — Művésznő, — szólott, anélkül, hogy fö­lösleges bevezetésekbe bocsátkozott volna — most már csakugyan ránk terítik a vizes le­pedőt, ha a germánok Istene a józan eszedet vissza nem adja. Én szívesen elhiszem, hogy te hitvány korunk legnagyobb színésznője vagy, azt is elhiszem, hogy Duse és Sarah Bernhardt pesztonkákt hozzád képest, de a közönség, fáj­dalom, nem hiszi el. Úgy áll a dolog, művésznő, hogy a nyomorultak vénnek tartanak. Én min­den fellépésedkor hizom vagy két-három kilót, de mit ér neked, ha én olyan kövérre is hizom, mint az öreg Gambrinus, amikor egy este ki­lencven márka a bevételünk. Itt most már csak egyetlen radikális eszköz segít, de jót­állok neked, hogy­ ez kiránt bennünket a csá­vából. — Mondd meg, haramia, hogy mi az? — szólott a szegény Hedda sötéten. — Szivesen megmondom, de előbb vitesd el a közeledből a vizes palackot. / V ~ Miérté ........ ^ %

Next