Pesti Napló, 1903. január (54. évfolyam, 1-31. szám)

1903-01-07 / 7. szám

­. 12am r­udapest, szerda PESTI NAPLÓ, 1903. január 7. 3­4 fi­ • " "in ..................­rdekes, uj adataival mindvégig lekötve­ tartotta a hallgatóság figelmét. ... " A Nagygyűlés többi tárgya is hasonlóan érde­kes és gyönyörködtető volt. Szabó Endre «Anda Pál» című kedves tárgyú elbeszélő-költeményét ol­vasta fel nagy hatással, Pekár Gyula «Aranjuezi • Boldogasszony», című remekül megírt novellájával gyönyörködtette a közönséget, Somló Sándor is­meretes művészetével szavalta el gróf Zichy Géza «Bercsényi,Lackó» című lelkesítő versét, majd Áb­rányi Emilt olvasta fel. «Csatatér» című magas­röptű költeményét. * ” * A nagygyűlésről a következő részletes tudósí­­tás SZÓI: - , - >■-, 7 ■ , v V;:~; 1 . Tíz órakor nyitotta meg Jókai Mór a nagy­gyűlést, amelyen a Petőfi-Társaság tagjai nagy számmal jelentek meg. Jókai a következő gyönyörű emlékbeszédet mondotta Bartók Lajosról: Rettenetes esztendő! Te lefolyt év: halálnak aratása. Mint egy dúló epidémia zajlottál végig hazánkon. És válogattad áldozataidat azokból, kik egy hazának, egy nemzetnek, egy egész világnak drágák, elfelejthetetle­­nek, leginkább én nekem. Elvesztettem ráz édes test­vért, aki arcban úgy hasonlított hozzám, de lelkében jobb volt nálamnál s ki engem úgy szeretett. Ledőlt magas polcáról a vezér: nekem nemcsak a pusztában, nemcsak a haza létéért való küzdelemben vezérem, de­­igaz jó barátom; ledőlt testvére, a szabadságharc hőse, aki félszázadon át viselte homlokán a sebhelyét, egyet­len jutalmát honszeretetének. Elhunytak a költők, a mű­vészek, akik küzdelmes, dicsőséges korszakokat örökí­­tettek meg sikerdús életükben. Előrementek a tetterős pályatársak, kiknek hiányát gyászolva érzi a közélet. Még igazán el sem sirattam a testvérem elhunytat, ami­dőn az év utolsó napja (Petőfi születésének napja) meg­hozta a lesújtó rémhírt, hogy meghalt Bartók Lajos. Minden érzésem fellázadt a sors ellen. Hisz alig" két hó­napja, hogy mint délceg férfi meglátogatott s előttem ,és kedves nőm előtt,­­akiknek legkedvesebb barátaink egyike volt, mint életvidám alak jelent meg, akinek­­messze jövőre kiható tervei vannak. Elszavalta előttünk János király drámájának kiválóbb részeit, szónoki erő­vel: ragyogott az arca, tündököltek a szemei. És be­szélt a közel jövő feladatairól, amikből a maga részét kijelölte.. A nagy messzeséget világította meg maga előtt,­­melyet még neki be kell járni. S a halál angyala ott állt már a hátunk mögött. És néhány hét­ múlva már ott­­feküdt Bartók Lajos a Vöröskereszt-kórházban. Megláto­­­gattam. Egyedül feküdt kopár négy fal között, vaságyon. Elhagyták a mosolygó arcképek, kiket költői lelke aureo­­lával vett körül; elhagyták a könyvek, amikben szelle­mét m­egörökíté, mik szellemét megifíiták; elhagyta az íróasztal, a szellem bajnokának a fegyvertára. Munkás, "diadalmas életének minden trofeumai. Alig lehetett rá­ismerni. Arcát a szenvedések rúnái rótták keresztül-kasul. S a fájdalom redői mégis mosolyogtak. S ez a mosoly volt az ismerős. Ebben nyilvánult a lelke. Az a minden szépért, nemesért,­ lehetetlenért rajongó őszinte lélek, melynek forró lángja testét fölemésztő. Fejét hideg boriték takarta, lábait meleg bugyola. De kézszoritása erős volt. Kezét kezemben tartva, be­­■ széttünk a jövendő feladatairól; ő elmondta, minő har­cokat készül még megvivni nemzeti költészetünk, ideál­jaink mellett, hogy fogja létrehozni a Petőfi-házat, hogy zarándokolja be a haza veszélyeztetett vidékeit, diadalt keresve a magyar szellemnek. A lázbeteg költő egészen fellelkesült. Napok óta nem vett már magá­hoz táplálékot, most e fellángolás életrekeltő hevében elköltött egy finom ebédet, bort is ivott s azt mondta: «jól esett». Én azt hittem, hogy a lélek bir önal­kotó erővel, hogy a halálnál erősebb a teremtő­­akarat. — Nem búcsúzunk egymástól, — mondom neki. —­ Neked élned kell. Te rád még szüksége van a ha­zának, az eszményi világnak. " S azzal megöleltük, megcsókoltuk egymást. Most már az ég felhői hűsítik homlokát, könyyeink árja me­legíti hamvait. Én siratom. Én voltam a szellemi édes­­,apja. Mikor hozzám felkerült vidékről, nagybátyjától ajánlva, én ismertem fel benne a költői lángészt. Fia­tal volt még, arcban feltűnően hasonlított Petőfihez, lélekben még inkább. Szerkesztőtársamul fogadtam s ’együtt alkottuk azt a lapot, mely a kényuralom kor­szakában, a bohóc­süveg alatt, a nemzet, a szabadság igazait védte, írói álnévnek választotta a «Don Pedro­­de Bajuszkádó»-t. Hiszen gyermek volt még, ráillett ,ez a név. De szelleme férfi volt. S vájjon kinek a büfje, ha ugyan bűn, hogy a szatíra korbácsát oly élesen tudta suhogtatni, mint az enyém, hisz én ta­nítottam meg rá. De az ostorcsapásai nem fájtak, hisz igaz honszeretetből eredtek. De a szatírán túl utat tört az Olymp magas régióiba tűzgyújtó költeményei­vel, magasröptű színműveivel, amiknek legutolsó remeke születésével túlélte alkotóját. Látni fogjuk azt nemsokára a színpadon. És a közönség tetszésvihara fogja hangoz­tatni Bartók Lajos nevét. Te azt már nem hallod, megdicsőült jóbarát. Sokan fognak hívni, de­­ látni ke­­dvesen. Mi, néhányat­, kik veled együtt voltunk, látni fogjuk kedves alakodat, a­hányszor felidézünk. Azt az alakot, aki egész lelkével védett hazát, szabadságot, igazságot, aki soha senkinek sem h­ízelgett, aki mindig az ideálért küzdött,­­ a lehetetlenért, aki magát eszmé­nyeiért föláldozta. Én az édes, jó barátot látom ma­gam előtt, aki egyike volt azon keveseknek, akik az­­életben igazán szerettek. És a Petőfi­ Társaság itt fogja látni ezen a helyen, amelyet annyi dicsőséggel töltöttél be, szellemalakodat, kinek felvirágzását­ köszönheti. Ál­dott legyen dicsőült barátunk emlékezete, lelke ma­radjon örökségül a nemzetre, műveiben éljen nagy neve, mig magyar él, haza áll! A mélységes hatást keltett beszéd után Jókai üdvözölte :a vidéki irodalmi társaságok küldötteit, akik az Országos Irodalmi Szövetség alakuló gyű­lésére jöttek. Majd Somló Sándor felolvasta gróf Zichy Géza Bartók emlékének szentelt költemé­nyét, amelyet a bevezetésben közöltünk. Szabó Endre lépett most az emelvényre és felolvasta «Anda Pál» című kedves «vitézi versezetét». Arról szól a vers,­ hogy nemes Anda Pál miskolci lovaskapitány a táborból minden héten hazament a feleségéhez. Egyszer azonban az asz­­szony cselt főzött, hogy férjét otthon tartsa s csizmáját eldugatta. A kapitány dühöngve papucsot húzott, de sarkantyú nélkül nem­ tudta lovát meg­fékezni s szégyenszemre vissza kellett neki térnie. Később azzal vigasztalódott, hogy ha ez meg nem történik,­ a török soha ar nem lesz Magyaror­szágon. Ezután Pekár Gyula olvasta fel pompás előadás­ban «Aranduezi Boldogasszony» című novelláját, mint egy középkori szerzetes krónikájának átdolgozá­sát. " ;­ Aranhuez egyik régi, remek templomában van egy gyönyörű márvány-Madonna, melynek vállán törés nyoma látszik s a karja újra fel van ra­gasztva. A csodatevő szobor története ez: Zavaros időkben történt, hogy Mondechár grófja, ki vitéz kardját épp úgy forgatta a pogá­­nyok ellen, Aranhuez alatt megsebesülvén, fo­gadalmat tett, hogy ha meggyógyul, a legnagyobb művészszel készítteti el a Madonna szobrát. Tu­dakozódására két madridi művészt ajánltak neki, Alvaro Fernandezt és Pedro Zunigát. A kettő kö­zül Alvarez az igazi művész, Pedro nemcsak hogy inkább kereskedői szellem, de irigy", alattomos is. Jó barátok voltak és szinleg ma is azok, de Pedro boszút esküdött Alvarez ellen, aki megnyerte egy Gloria nevű lány szerelmét, amely után ő hiába epedt. Pedro is ajánlkozik a szobor elkészíté­sére, de a gróf a szerényen visszavonuló Alvarezt meglátogatja el a művészt, aki alkotásait beszél­tette maga helyett, megbízza a szobor elkészíté­sével. Alvarez hosszas tépelődés után Gloria arcáról és termetéről mintázza az Istenasszonyt, de míg a munka tart, n­em érinti csókkal, öleléssel, nem is szólnak egymáshoz. A gróf is eljár a műterembe ez elég Pedrónak ahhoz, hogy a rágalom mun­káját megkezdje. S amikor a szobrot Aranhuez­­ben felállítják, elhiteti Alvarezzel, hogy kedvese, aki Madridban maradt, elszökött a gróffal. A mű­vész haragjában összezúzza a szobrot, ítélőszék elé állítják át, tűzhalálra ítélik. De az utolsó éjszakán —­ mint az őrök esküvel erősítik — a Madonna megjelenik a börtönben és kézenfogva kivezeti onnan. Többé nem­­ látja senki. Ugyan­ekkor Madridból is eltűnik egy Gloria nevű leány . . •» A­b­rá­n­y­i Emil lépett most az emelvényre és nagy hatással felolvasta «Csatatér» című költe­ményét.. . . . . . .­­T .­ Karácsony estéjén — ez a költemény tárgya — fegyverszünetet tart a két harcoló keresztény hadsereg. Az egyszerű közkatonáknak megjelenik Jézus, mikor a halomba rakott szuronyok közt imád­koznak. Elmondja nekik, hogy őket­ szereti és nem azokat a­­bársonyos hipo­critákat, akik ma fény­ben ünnepüik az ő születését, míg katonáik künn fagyoskodnak. Nem azt mondta ő, hogy: ölj, de azt, hogy: szeress! () nem párbajozott köpjék hát szembe! Döntsék le keresztjét, vagy ő,dönti le, mert« ez a hit már nem az ő hite!» És sir, mint egykor, a Gecsemanó-kertben, hol először roskadt le a kereszt alatt, ahol Atyjára vádló pillantást vetett, é­­ megbánta, hogy világra született. Ezután Somló Sándor művészi előadásban fel­olvasta, jobban mondva elszavalta gróf Zichy Géza «Bercsényi Lackó» című költeményét. . Arról szól a költemény, hogy a szabadsághős kis­fia, a kassai vár tornyából észrevéve a víz partján álló kurucokat, kiszökik a városból, hogy velük harcolhasson. Ellövik a süvegét­ — nem­ ret­ten meg, tovább szalad. De a vasasok „elérik, pa­rancsoló tábornok elé kisérik. Halállal fenyegetik, de bátran mondja: «Lőjj agyon! Meghalok, de még­se remegek!» Utolsónak Eötvös Károly lépett a felolvasó asztalhoz és szabad előadást tartott Kisfaludy Sán­dor nejének, Szegedy Rózának utolsó napjairól és haláláról. Ismertette Kisfaludy házát, melyben Szegedy Róza, aki annyi költői alkotásra ihlette Kisfaludy Sándort, kitűnően végezte a­­gazdasszony köteles­ségeit. Meghatóan mondja­­el utolsó napjait; gon­dos részletezéssel ismertette hátramaradt ereklyéit: egy Szent Margít-képet és egy feszületet, melyet József nádor ajándékozott neki. A ház, ahol élt és meghalt, ma is épségben van; kedves fái közül csak egy öreg tamarindus. 1832. május 18-án­ halt meg, pár nappal előbb még bevezette gondosan vezetett háztartási könyveibe, hogy mennyit fize­tett cselédeinek. Egy nappal előbb az orgona nyí­lását várta... de nem várhatta meg. Temetése fé­nyes volt, nyolcszor húzták meg a harangot, ami nagy dolog volt. Kisfaludy második felesége pél­dául csak négy harangozásban részesült. Férje mel­lett nyugszik Szegedy Róza. Sir­ia körül terülnek el azok a vidékek, melyeket férje annyiszor­ meg­énekelt. Történetét még nem írták meg. —­ Eötvös tűzte ki magának ezt a feladatot — és csak ez hiányzik, hogy nevét, mint az ország legnagyobb asszonyáét ismerje mindenki. Egykor talán éppen úgy fog az ifjúság a Szegedy Róza és Kisfaludy Sándor hamvaihoz zarándokolni, mint a múlt szá­zad második felében az élőkhöz zarándokoltak. Végül Jókai Mór néhány, köszönő szóval be­zárta az ülést. *?»'■"" ...... ‘ 7. t .~ .... . A A nagygyűlést követő szokásos bankét az idén Bartók Lajos halála miatt elmaradt.­­A tagok és a vidéki küldöttek mindamellett barátságos tár­­sasebédre gyűltek 1 órakor az István-szállodában. A harmadik fogásnál Vér­tesy­ Arnold a távol­levő Jókai Mórra ürítette poharát. Rákosi Vik­tor humoros felköszöntőjében elsőbben a vidéki iro­dalmi társaságok küldötteit, másodsorban pedig a társaság új tagjait: Szávay Gyulát, Ka­bos Edét és Zempléni Árpádot éltette. Csengery Já­nos a Petőfi­ Társaságot éltette, amelyből az Orsz. Irodalmi Szövetség eszméje kipattant. Szávay Gyula a pohárköszöntőjében röviden és rend­kívül pajkos humorral jellemezte Kabos, Zem­pléni és az ő saját irodalmi munkásságát. Szabó Endre Zichy Jenő grófot köszöntötte. Az utolsó tésztet Kabos Ede mondta, fejtegetve azt, hogy miért örül megválasztásának. Azért, mert dicső­ségnek tartja oly társaságban helyet foglalhatni, amely egy Jókait, egy Kiss Józsefet, egy R­á­­k­osi Viktort, egy Ábrányi Emilt számít tagjai közé. . ... i­­* Tanárok és tanítók gyűlései. Budapest, január 6. i I. Középiskolai tanárok gyűlése. Az Országos Középiskolai Tanáregyesület ma délelőtt saját helyiségében választmányi ülést tar­tott, amelyen több fontos tárgy közt a fizetés­ren­dezésről is volt szó. A tanárok tanácskozásáról ez a tudósítás számol be: ' ? Az ülést Roms­a­uer Emil, brassói főigaz­gató, második alelnök nyitotta meg, aki meleg han­gon emlékezett meg a nemrég elhunyt G­ere­vics Emilről, a kassai tanári kör elnökéről. Négy­essy László főtitkár ezután bemutatta a három évre megválasztott új választmány névso­rát. Wag­ne­r Alajos igazgató a tanárok és igaz­gatók fizetésrendezéséről interpellált. Hibáztatja a kiküldött hetes bizottság tiltakozását és kijelenti, hogy jogtalanság­ esett a tanárságon, mivel­ a hír­­szerinti eredmény az 1889-ben ajánlott fizetésren­­dezésnél is kisebb. Szerinte azért rosszabbodott a helyzet, mert a kvinkvenniumot sohasem számították fizetés gyanánt. Rombauer elnök válaszol az interpellálónak és kijelenti, hogy a kiküldött bizott­ság nem működhetett közre és nem szólhatott be a fizetésrendezési tervbe, miután az csak informáló­szerepet játszott. Elismeri, hogy illetékes helyen nagy előzékenységgel fogadták a bizottságot és mi­után a tervezetet megváltoztatni nem lehet, nem tartja magát felhatalmazva hogy a nyilvánosság előtt e­gyervről beszéljen. Ha hiányok is lesznek, ■de sok jó is lesz benne, úgy hogy jobb lesz, mint az 1893-iki fize­tésrendezés is. Megnyugtatja a vá­lasztmányt, hogy a bizottság mindent megtett a ta­nárság érdekében. Lévay, a Budapesti Tanáregye­sület titkára kérdi, igaz-e az az elterjedt hír, hogy a tanáregyesület késleltette a fizetésrendezés le­hetőségét? Az elnök válaszában kijelentette, hogy az országos egyesület mindig sürgette a rendezést, de mindig kérte, hogy a mostani fizetési arány meg­maradjon. A pénztári és a segély­egyesületi jelentések után felolvasták B­a­lo­g­h Péter, a «Tanáregyesü­­leti Közlöny» szerkesztőjének panaszos beadványát. Baloghot, egy vidéki tanár keményen megtámadta és inzultálta, mivel egy felolvasását csak kivonatosan közölte. Többek hozzászólása után az igazgatóság­nak javaslatát fogadták­­el, mely szerint az Orszá­gos Tanáregyesület mély sajnálatát fejezte ki, hogy a szerkesztő tőle nem függő okok miatt inzultálta­­tott, bizalmat szavaz neki ! ! •­­ Végül dr. A Waldapfel János előadó ismer­tette a vizsgálat és az osztályozás ügyét a közép­iskolákban. Előadó a Budapesti Tanári Körben erre nézve indítványt tett, melyet most az­ országos ta­náregyesület elé terjeszt megvitatás végett. E sze­rint az évközi osztályozások száma szállíttassák le, az év végi vizsgálatok összefoglalók legyenek, az osz­tályozás egyszerűbb és szabályozott legyen. Töb­bek hozzászólása után előadó indítványait elfogad­­ták és elhatározták, hogy ezek alapján a vizsgálo­dókat és osztályozásokat reformálni óhajtják, vityülés után „ebéd „volt. a tisztviselői kaszinóban

Next