Pesti Napló, 1903. május (54. évfolyam, 119-148. szám)

1903-05-01 / 119. szám

ily. szám Budapest, péntek _________PESTI NAPLÓ._________ 1903. május 1. & a*.. r Utazás az ex-lexbe. ' x~. — A képviselőhöz üléséből. — . ; w- Budapest, április 30. Az alkotmányos kormányzás mai Utolsó napján, az immár megmásíthatatlan ex-lex előtt, csak olyan szürke, mindennapos volt a Ház képe, mint egyébkor. Az egyetlen dolog, ami föltűnő volt és külsőleg jelezte a nagy napot, a terem és a karzatok zsúfoltsága. Még leginkább az izgatta az embereket, hogy az egyetemi ifjúság, amely Lengyel Zoltán vezérlete alatt a karzatokat ellepte, ülés végén a Himnusz éneklésére készült, de ebből nem lett semmi, mert időközben kitudódott az államcsíny és mindjárt több lett a detektív, mint a diák. Hogy az utolsó ülés drága idejét is jól beoszszák, névszerinti szavazással kezdték, Wlassics Gyula kultuszminiszter tegnap válaszolt Pap Zoltán interpellációjára, hogy némely elemi és felsőbb népiskolában miért éneklik a Gotterhalte dallamát. Miután az ellenzék a beismerő válaszból igazán nem tudta megérteni, miért kell éppen a Gotterhalte dallamát énekelni és miért nem az Isten áldd meg a magyar dallamát: névszerinti szavazást kértek a válaszról és ezt mára halasztották. A többség persze tudomásul vette a feleletét. Mielőtt áttértek volna az indemnitásra, egy kis házszabály vita volt arról: ki beszéljen el Ellenzéki-e, vagy kormánypárti? Tegnap Darányi volt az utolsó szónok, az ellenzék tehát mára elsőséget követelt. Azonban Berzeviczy Albert, aki elérkezettnek látta az időt, hogy észrevétesse magát, szintén föl akart szólalni, még pedig elsőnek. Miután az elnök, gróf Apponyi ezúttal nem tudott dönteni, Berzeviczy lemondott a szólás jogáról és igy Eötvös Károlyt hívta föl a jegyző. Eötvös tiszteletére a folyosóról betódultak a képviselők, a lárma elállott és általános figyelem támadt. Eleinte a Darányi tegnapi kijelentéseivel foglalkozott. A saját szavaival verte le a minisztert. Darányi azt állította, hogy a magyar ember csak félanynyit dolgozik, mint amennyit elbír. De hiszen ennek a magyar embernek a fiát elviszik osztrák zászló alá katonának, a pénzét elviszik Ausztriába iparra, a királyát elviszik Ausztriába császárnak. Ha kétannyit dolgozna — vonta le a következtetést Eötvös — akkor két annyit vinnének el. A méh is nagyon jó hasonlat volt Darányi beszédében, analizált tovább a szónok, mert tényleg ez az az állat, amelytől elviszik a munkája gyümölcsét. Azután kérdezte a minisztert, hogy miért hivatkozott a külföldre, amely a magyar nemzetet olyan nagyon dinasztikusnak ismeri. Hát van nekünk abból valami hasznunk, ha a külföld nemcsak a kipödrött bajuszról, a Hunyadykeserűvízről és a dinasztikus érzésről ismer bennünket? Miután így végzett Darányival, áttért a miniszterelnök búcsúzó beszédére. Mikor azt kérdezte Széll Kálmántól, hogy legalább az Utolsó napon miért nem világosította föl a nemzetet, Rakovszky közbeszólt: — Bánffy se tette! Ez a közbeszólás tudvalévően mindig megismétlődik, valahányszor Eötvös beszél. Ma aztán megunta Eötvös a dolgot és nevetségessé tette vele Rakovszkyt. — Mit akar a képviselő úr minduntalan Bánffytól? Én sohasem hivatkozom a képviselő úr szentjeire és apostolaira. A Ház harsogó kacagással fogadta a jóízű megjegyzést, a következő pillanatban azonban, mint derült égből a villám, leütött a botrány. Fejérváry a háta mögött ülő Vészi Józsefnek állítólag odaszólt, hogy Kaas Ivor «luteránus néppárti, megvetni való». Nyomban iszonyú lárma kerekedett, rendre akarták utasíttatni a honvédminisztert, az egész Ház felállott, verték a padokat, csak Apponyi ült nyugodtan, ő nem hallott semmit. Fejérváry azonban, aki ezt a megjegyzést privatim és nem közbeszólásképpen használta, rendkívül fölháborodott a lármacsinálók ellen, akiket a néppártiak vezettek és látszott rajta, hogy ezúttal nem tűrné el, h ha a «pártatlan» elnök rendre találná utasítani. Apponyihoz nagy nehezen elvitték a hirét a történteknek, mire ő kijelentette, hogy közbeszólás nem történt, tehát beavatkozásnak sincs helye. A zaj azonban nem állott el és közben ilyen zamatos közbeszólások hallatszottak: — Lenyelte! Lenyelte, amit kiköpött! Eötvös, a szónok leült, ő előre látta, hogy Apponyi itt egyhamar úgy sem fog rendet csinálni, mikor az elnök felfüggesztette az ülést, így oldva meg az incidenst. Szünet alatt aztán sokat beszéltek a dologról és addig-addig magyarázgattak, míg végre a függetlenségi párt elcsendesedett, mert a néppártért úgy sem érdemes, mióta kivált a szövetségből. Mikor tehát újból megnyílt az ülés, Eötvös befejezhette. Figyelmeztette Széll Kálmánt, hogy ő már elveszett. Az örökösök is csak azért járnak a beteg házhoz, hogy körülnézzenek a szekrényekben: mi van elvinni való. Mert ő végezte be igen találóan — a miniszterelnök a megrakott szénás szekér tetejéről akarta kidirigálni a kátyúba jutott kocsiját. Azt pedig nem lehet.. Le kellett volna neki szállni az anyaföldre és innen próbálni kiemelni a megrekedt teherkocsit. Óriási tapsvihar honorálta Eötvös beszédét, amely után Darányi Ignác személyes kérdésben szólt. Teljesen hatástalan maradt az a pótérvelése, hogy a békés alkotások hiába vannak, ha nincs, aki azokat megvédje. Visszautasította az ellenzékről jövő azt a feltevést, hogy a kormányt láthatatlan kéz befolyásolná a katonai javaslatok érdekében. Most még egyszer visszatértek Fejérváry közbeszólására, miután Kaas Ivor felvilágosítást kért e tekintetben. Fejérváry azonban kereken kijelentette, hogy ő nem szólt közbe, ha pedig valakinek valamit mondani akar, neki van elég bátorsága, hogy azt hangosan is megmondja. Még Zboray Miklós próbálkozott tanúvallomást tenni Fejérváry ellen, ami Apponyi bámulatos ügyetlenkedése következtében sikerült is, de további folytatása nem lett az ügynek. - Ezután következett az ex-lex proklamálása, a mai ülés legünnepiesebb pillanata. Az alkalmat erre a napirend megállapítása adta. Az elnök, mint rendesen, megállapította a holnapi ülés napirendjét, az indemnityt. Ekkor felállott Kossuth Ferenc és még egyszer, ezúttal utoljára kijelentette, hogy a holnap bekövetkező abnormális viszonyokért a függetlenségi párt elhárítja magáról a felelősséget. Ők megadták a módját a tanácskozás rendes vitelének: vonják vissza a katonai javaslatokat. Minden egyebet szívesen tárgyalnak, hozza ide a kormány. A kormány azonban makacsul ragaszkodott a katonai javaslatokhoz, a nemzeti közakarat legerősebb megnyilvánulása ellenére is. Most viselje makacsságáért a felelősséget. Szuronyokért cserébe akarták megadni a népnek a kenyeret. Ehhez a függetlenségi párt nem járulhat hozzá; most jöjjön, aminek jönnie kell. Tagadhatatlan, hogy Kossuth beszédének mély hatása volt most, ebben az utolsó órában. Az emberek elgondolkoztak egy keveset, hogy mégis vájjon kinek van igaza? De a meghatottság nem tartott sokáig: Széll Kálmán eloszlatta. Ő is még egyszer, szintén utoljára, megnyugtatta érzéketlen pártjának lelkiismeretét. Nem ő a hibás, nem ők tehetnek róla, hogy bekövetkezett, amit pedig az utolsó percig sem hitt! Ők mindent elkövettek, sem bíztak rá többet. De az erélyes ember csak nem jött ... A felesége az első héten azzal vigasztalta magát, hogy bizonyosan rémítő rendetlenségeknek jött a nyomára oda,künn a vagyonban. De a második héten már ébredeztek benne a féltékenység kígyói. — Csak nem gondolod, Torka? ... — szólt a sógornőjéhez. Terka ne gondolta volna? A sybilla bölcseségével ült a kanapé sarkában és kezét ölébe eresztette: — Én nem tudok semmit, csak annyit, hogy az én tyutyi-mutyi Jánosom képes volna elválni tőlem ezért a személyért. . . Anynyira megbabonázta egyszeri látásra. Valóban képes volna-e arra János, nehéz volna eldönteni. Annyi az igazság, hogy az erélyes Sándor csak két hét múlva került haza. Nyers és szófukar volt. — Minden rendben van odakünn, — felelt a hozzáintézett kérdésekre. — Holnap újra kimegyek . . . — Már holnap? — kiáltotta remegő hangon a felesége. — Nem, galambom, ahhoz a boszorkányhoz többé te nem megy .... Hadd menjen János. Az erélyes Sándor erre ijedten legyintett: — Őt be se engedik a tanyára . . . Elintéztem már én ott mindent. A kedves olvasót, akinek bizonynyal van elég része családi jelenetekben, nem untatom a most következőkkel. Mindenki gondolja úgy, ahogy jónak látja, ahogy tűzhelyénél tapasztalta . . . A histórikum kedvéért feljegyezzük, hogy a teáscsészék összetörtek. A többi cserépről ne beszéljünk. Kiment-e János a tanyára? •" Nem, galambjaim, János se ment ki a tanyára. Nem mintha nagyon félt volna az ottani rendetlen állapotoktól, de ő már — felesége így beszéli — inkább szeret a Három rózsa vörösabroszos asztalánál borozgatni. Sok év múlta el és a Krotvai-örökösök nem háborgatták az özvegyet a tanyán. Nem csoda, hogy a szegény asszony rémségesen elunta magát és csendesen férjhez ment egy jólelkű ispánhoz, aki magányosságából megváltotta. A jó ég tudná miért, a Krotvai dolga ezen a réven közmondásos lett. A férjek asszonyaikat perpatvar közben megfenyegetik: Majd megmutatom én, hol lakik Krotvai ? Pedig az öreg Krotvainak már semmi köze sincs a lakásához. A színházi próbákról. Irta: dr. Szécsi Ferenc, III. A bemutató hajsza elkényezteti a közönséget és több irányban keservesen boszulja meg magát. Káros következményei közt legközvetlenebbül hat az, hogy a színháznak nem hagy időt a lelkiismeretes próbálásra. Pedig a szorgalmas és gondos próbálásban rejlik a jó drámai előadás egész titka. A színház művészi virágzásának az az elengedhetetlen feltétele. Felületesség és közöny kimondhatatlan károkat okoznak ezen a téren. A pongyolán, éretlenül a közönség és a kritika elé hozott darabból mindig hiányzik a meleg, friss, életteljes közvetlenség. Enélkül pedig nincsen hatás. A rövidre szabott előkészítési idő természetesen hebehurgyaságra kényszerít. Az olvasópróba mechanikus formasággá sülyed, vagy egészen elmarad. Ez az első baj. Irodalmi és művészeti tekintetben egyaránt nagy baj, amint ezt fentebb kifejtettem. A színpadra szánt mű hibái, fogyatékosságai csak a lelkiismeretes próbálás detailn munkájában derülnek ki igazán. Csakis ebben az élesebb világításban mutatkoznak legtöbbször a hiányok, a következetlenségek, az ugrások az indokolásban, a jellemekben és a helyzetekben. Az eredeti darabok nagy része abban pusztul el, hogy bizonyos hibáikat, fogyatkozásaikat, gyengéiket alig lehet észrevenni, tehát ki sem lehet javítani a kevésszámú és nyakrafőre tartott, elsietett próbákon. Ez a kijavítás sokszor aránylag csekély munkával jár, de rendszerint még erre sem jut idő, figyelem és lelkiismeretesség. Csak a bemutató után, tehát későn szokás aztán konstatálni a hibát. A rendelkező próbák elhamarkodása épp oly további baj, mint az emlékpróbáké. Végzetes bizonytalanságot szül mind a kettő. Ingadozást a mozgásban és a beszédben. A járás-kelésben nem biztos színész csak egy utat nem téveszt el: az utat a sugólyuk felé. A szerep szövegét teljesen hatalmában nem tartó színésztől pedig ki követelhet lendületet, melegséget, vagy finomabb jellemzést? Ki követelhet csak érthető, helyesen tagolt beszédet is? Ki követelhet az ilyen sajnálatraméltó színészektől frissengördülő, hatásos összjátékot? A próbák csekély számát legtöbbször azok rendkívül hosszú tartamának kell pótolni. Ázaz, hogy csak kellene. Mert valóságban az ilyen próbák második fele rendesen már az alábbszállt fogékonyság, a fáradtság .