Pesti Napló, 1903. augusztus (54. évfolyam, 208-237. szám)

1903-08-26 / 232. szám

14 Budapest, szerda PESTI NAPLÓ, 1903. augusztus 26. 232. szám tarka krónika. [Ingyen ügyvéd. — Tót szemtelenség. — A­szeparé.) **■' A fővárosi ügyvédek jogvédő egyesületé­nek pikáns tárgyalásra nyílott alkalma a múlt héten. Ez a jogvédő egyesület jótékonycélu intéz­mény, amelynek az a hivatása, hogy a vagyonta­lan emberek ügyét-baját ingyen lássa el tanácscsal. Erre a célra díjtalanul kapott az egyesület a vá­rosházán egy szobát hivatalos helyiségnek. Már most az ügykezelés ott igy történik: min­dennap kirendeltetik egy ügyvéd inspekciósnak, — naponta más — aki köteles a délelőttjét ott töl­teni a helyiségben és «fölvenni» az ügyeket. Dél­utánra pedig egy fizetett hivatalnokot alkalmaz­tak, aki a fölvett ügyeket elkönyveli, szétküldi. Az ügyvédeknek ugyan általában nincs túlsá­gosan sok dolguk Budapesten, de annyi még min­dig akad, hogy ne nagyon érjenek rá a jogvédő egyesületben üldögélni­ Megesett tehát nagyon gyak­ran, hogy az inspekciós ügyvéd egy másik kollé­gájával helyettesítette magát. Különösen akadt egy félig újságíró-ügyvéd, aki minden ilyen esetben ön­kényt vállalkozott a helyettesítésre. A többi kol­légák elismerően mondták róla: — Nagyon derék emberbaráti.... Mindig ráér! A múlt héten az egyesület hivatalnoka sza­badságra ment és helyettest állított maga helyett: egy buzgó, pedáns hivatalnokot, aki szentül meg volt győződve arról, hogy neki példát kell most mutatnia a szorgalomban. Tehát be sem várta a délutáni órákat, Ivaneni már délben fölnézett az egyesületbe. Lent a kapus azt mondta neki: — Tessék csak fölmenni! Az ügyvéd úr már fönt van. Gyanútlanul fölbarsogott tehát,­ de mikor be akart nyitni, az ajtóit zárva találta. Kopogtatott, de nem kapott választ. Kopogtatott hát újra. Ek­kor egy bősz alak dugta ki a fejét az ajtón és dühösen kiáltotta. . .­­— Mit akar itt? Mars! De kérem, én hivatalos ügyben... — Most nincs hivatalos ügy­fölvétel. Mars! Hogy még nagyobb eredménye legyen a szava­­nak, feléje suhintott egy­­ női napernyővel. A hivatalnok följelentést tett az egyesület vá­lasztmányánál, amely nyomban összeült, hogy tár­gyalja az ügyet. Itt aztán kiderült, hogy miért volt olyan nemeslelkű és áldozatkész az ügyvéd úr. Bespórolta a­­ szobát­ "ti "p­l Elek, bankigazgató egyszer odahaza ebéd­nél valamin fölfortyant és ingerülten mondta: — Ez mégis szemtelenség! Általános megbotránkozás a comme il faut­­ellenes kifejezés hallatára. Neje, hogy a kis leány előtt kimentse a szörnyű etikett-sérelmet, igy szólott: — Látod, kis leánykám, azt a szót, hogy (szemtelensége nem illik kimondani, apuska is csak azért mondta ki, mert ő tót születésű és így nem ismeri a szavakat... Megértetted ? — Igenis, mama! Ez az incidens elfeledtetett és egy hét múlva a zágrábi zavargásokról beszéltek az asztalnál. Elek fölháborodva beszélte el, hogy azok a gonosz hor­­vátok már megint letépték a magyar zászlót. A kisleány hallgatta egy darabig, aztán az asztalra ütött kicsi öklével és dühösen mondta: — Ez mégis szemtelenség... pedig én nem is vagyok tót!... *K­QD A New-York-kávéháznak tizenkét szepa­­réja tudvalévőjéig igen kényelmesen van berendezve. Nemcsak pezsgőzni lehet bennük, de kényelmesen átadni is. A saeparénak ezt az utóbbi tulajdonságát egy isme­rt írónk tavaly nyáron arra használta fel, hogy ha lekéste az utolsó esti vonatot, amely falazó családjához vihette volna, szépen beszállt a New­ York valamelyik szeparéjába és kényelmesen aludt ott ki a reggeli vonatig. Megtörtént egyszer, hogy az írónak az öcscse Burapeetre jött. Az öcs és bátyja gondtalanul töltötték az estét, mire­­ észrevették, későre járt az idő.­­— Menjünk haza! — indítványozta az öcs. ■— Igen ám, de nem lehet, —- felelte a bátyja. -r- A feleségem lecsukta pesti lakásunkat. Még pe­dig azért, hogy kénytelen legyek mindennap meglá­togatni őt Nagymaroson. — Hát akkor menjünk valami fogadóba — foly­tatta az öcs. Ugyan minek mennénk! Kár a pénzért. Itt­­ van a New­ York, ott alszunk reggelig szépen, így is történt. Az öcs később hazament vidékre és miután több öcscse volt, azoknak elmesélte, hogy milyen olcsó Pesten a kvártély: egy krajcárjába se került, mégis perzsa szőnyegeken aludt. Az idén, Szent István-napján az írót a második öcscse kereste fel Pesten. Igen ám, de az író éppen akkor nem volt a fővárosban. Elutazott valahová vidékre. Az öcs kereste egy darabig a bátyját, míg ráköszöntött az éjszaka. Nem sokáig gondolkozott. Nyugodtan benyitott a New­ Yorkba, hamarosan meg­ismerkedett a fiatal Harsányival, aki felfogván a helyzetet, felajánlotta a szeparét éjszakai alvásra. Az öcs köszönte a szállást. Másnap este, mikor az öcs fáradtan az egész napi kóborlástól, megérkezett a New­ Yorkba, ép­pen el volt foglalva az illető szeparé. Az öcs türel­metlenkedve hivatta a kávést. — Micsoda eljárás ez, Harsányi úr? A szobám elfoglalva .... A kávés elmosolyodott. — Kérem, talán szolgálhatunk egy másik szo­bává! .... Az öcs összeráncolta a homlokát. — No nem bánom, felelt megbocsátólag. De aztán az is éppen olyan kényelmes legyen! így tartott ez napokig. Az író még mindig nem érkezett vissza vidéki útjáról, az öcs végre meg­unta a pesti életet és egy hét múlva elbúcsúzott a New­ Yorktól, melegen megrázta a kávés kezét. — Nagyon meg voltam elégedve, Harsányi úr! Nekem még három öcsém van otthon. A jövő héten azok jönnek Pestre. De ne haragudjon ám, ha a feleségüket és a kis babákat is magukkal hozzák. Hisz Úgyis van elég szeparéja.______ Harsányi most aggódva kémleli a vidéki ven­dégeket, vájjon mikor állítanak be az író öcscsei a feleségekkel és a kis babákkal? színház és művészet. A berlini tárlatról. — Saját levelezőnktől. — Berlin, augusztus végén. A büszke poroszok nem szívesen hallják, hogy a német képzőművészetnek München a fővárosa. A múlt kedvezőtlen viszonyait fenhangon eltagadni ha­szontalan, de a jelenben könnyen módját ejthetik annak, hogy Berlin hegemóniája legyen nyilvánvaló. S bátran hivatkozhatnak ma már a «rideg» statisz­tikára: az idevaló nagy képkiállítást jóval többen látogatják, mint a müncheni Glaspalastot. Érdekesebb tárlatot persze nem lehet parancsszóra teremteni, érdeklődőbb közönséget még kevésbbé: a berlini képkiállítást beállították tehát egy nyári mulatóhely közepébe. Aki a kiállításra vált jegyet, két porosz katonazenekarban és ezenfelül mindabban gyönyör­ködhetik, ami nélkül nyári mulatóhely el nem kép­zelhető. Vagy tán helyesebben: annak, aki katonazene mellett akar vacsoráin, joga van kétezer képet is megtekinteni. A «művészetek egyesítése» így szé­pen jövedelmez, — igaz, hogy a másik hasonló mula­tóhelyet, a Zoologischer Gartent, mégis csak töb­ben látogatják. Itt képek helyett állatseregletből áll a ráadás. Igazságtalanság volna elhallgatni, hogy a séta­hangverseny közönsége is érdeklődik­­—, egy kép iránt. Kampf Artur képe: «Die beiden Schwestern». A porosz királyi tartományi művészeti bizottság — hivatalos testületnek rövidebb címe nem lehet — elhatározta, hogy e képet a National-Gallerie szá­mára megvásárolja. Berlini festőt nem érhet nagyobb kitüntetés; e galériában gyűjtötték össze a modern német művészet száne-javát, Böcklin, Lenbach, Men­zel legszebb képeit. Csakhogy az utolsó szó itt minden kérdésben a császárt illeti, s I. Vilmos vétó­jogával élt. Nem mondotta, hogy sic volo, sic jubeo, nem a császár jelentett ki valami legfelsőbb határozatot, hanem a művész, a műkritikus mon­dott ítéletet, a­ki meg is okolja a véleményt. II. Vilmos szerint Kampf Artur képén a két kis leány csúnya. Nehogy félreértessem: nem a megfestésük csúnya, hanem ők maguk, az arcuk, a termetük. S a felséges urat nagyon emlékeztetik Velasquezre, a­ki szintén ilyen csúnya leánykákat festett Kampf képe tudniillik egy vásári bódé hirte­len összetákolt színpadát ábrázolja, amelyen két kis leány — az egyik rózsaszínű, a másik sötétszürke ruhában — valami betanult nótát énekel. Az arcuk üde, a ruhájuk díszes s mégis valami kopottság van arcon is, ruhán is. Egykedvűen, unalommal ének­lik óráról-órára ugyanazt a dalt, — s a megszo­kott mozdulatok fárasztó egyhangúsága a két kis «művésznőt» annyira megöregíti! A pódium előtt valaki — az apjuk vagy az impresszáriójuk — gitáron kíséri az éneküket Törődött arcán semmi keserű ellentét, csak lemondás van. A kép borús hangulata csodálatosan hat a képzeletre. Szinte látjuk a bódé összeverődött publikumát amelynek roppant tetszik a két testvér ügyeskedése, és tapsol, és újráz, míg a leánykák fáradtan csókot hintenek jobbra-balra, az öreg újra felveszi az ócska hangszert és elölről kezdődik a mutatvány. S köz­ben be-behallatszik a kikiáltó rikácsoló hangja. Csak tessenek, tessenek besétálni... II. Vilmosnak igaza van. Kampf Artur leánykái csúnyák. S ha a szemük nagyobb volna is, a hajuk hosszabb és göndörebb, még akkor is csúnyák ma­­radnának. A gyermekarc, a gyermektekintet és a céltalan, fárasztó, lelketölő mesterség beszédes ellen­­téte a legszebb gyermeket is megmatítaná. Pedig a festészetnek oly szép és hálás témái vannak! Csak a dísztermeken kell végigfutnunk, hogy meglássuk őket: a porosz hadgyakorlatokon a legelőkelőbb tisztek és a leggyönyörűbb paripák vannak ott — a Hohenzollern-családnak oly délceg fiai vannak, —i­­s van-e szebb látvány, mint egy német hadihajó a tengeren? Az imperatornak még Velasquez dolgá­ban is igaza van. Kampf képe, vagy legalább a rózsaszínruhás leányka tényleg emlékeztet Velas­quezre, aki tagadhatatlan, csúnya gyermekeket is festett. Sőt festett uralkodókat is és annyi leg­alább bizonyos, hogy Velasquez egyetlen uralkodó­por­traitje sincs olyan szép, mint, mondjuk, Her­mann Knakfuss képén II. Vilmos. E kép címe egyébként: «Ő Felségük a császár és a császárné bevonulása Jeruzsálembe 1898. október 29-én.» Né­metül még szebben hangzik. A liberális lapok lázonganak, parlamenti inter­pellációkról, a kultusz-budget megtagadásáról be­szélnek. Pedig — nem győzöm eléggé ismételni —, a felséges úrnak igaza van. Sőt azon gondolkodom, hogy egyáltalán értelmes dolog-e a berlini kiállítás sok, sok képéből kiválogatni, megemlíteni az érde­meseket, mikor fekete vagy vörös sasrendeket úgy sem osztogathat az ember. K.e. / -(*) Népszínház. A Népszínház művészi sze­mélyzete már a fővárosba gyülekezett, hogy részt vegyen az e hónap 28-dikán, szerdán tartandó első próbán. A személyzet egyszerre próbál Stoll Károly főrendező vezetése mellett Erkel Jenőnek operettjéből, melynek címe «Masinka, az egyetem gyöngye» és Bokor József «Huszárkisasszony» című új operettjéből. E két hazai tennek, valamint Dankó Pistának, a nemrég elhunyt dalköltőnek a cigányéletből merített, hátrahagyott népszínműve, az ezzel kapcsolatban rendezendő cigányzene ver­senynyel, fogja betölteni a Népszínház szeptember havi műsorát. (*) Szerbia tizedszer. Az Uránia-színházban csütörtökön este lesz a tizedik előadása S­t­r­a­u­s­z Adolf nagysikerű darabjának, «Szerbiá»-nak. Ez alkalommal új mozgófényképeket fognak bemutatni, amelyek a képsorozatot teljessé teszik. (*) Krecsányiék a Népszínházban. K­re­­c­s­á­n­y­i Ignác budai színtársulata még három estén játsza el a Népszínházban Gorkijnak «Éjjeli menedékhely» című drámáját és pedig hol­nap, csütörtökön és pénteken. Az utolsó három előadás énekes darab lesz. Szombaton *A komé-

Next