Pesti Napló, 1904. január (55. évfolyam, 1-31. szám)

1904-01-01 / 1. szám

Előfizetési Irak: Égés* évre _ 28 kor. — fill. Félévre ... Negyedévre _ Egy hóra... Egyes szám . Vidéken_ ... . 14 , -7 , — 2 . 40 55-dik évfolyam. 1. szám 8 fill. 10 »PESTI NAPLÓ Apró hirdetések teli Egy szó 4 fillér, vastagabb betűvel 8 fillér. Hirdetések nonpareille szituitissal. díjszabás szerint megjelenik minden nap, ünnep és vasárnap után is. Budapest, 1904. Szerkesztőség és kiadóhivatal, 11., Andrássy-ut 27. Pénfftbrminál* 1 Kérjük azokat a tisztelt vidéki előfizetőinket, kiknek előfizetése december végén lejár, hogy előfizetésüket az illető postahivatalnál szíveskedjenek minél előbb megújítani, hogy a lap szétküldésében fennakadás ne legyen. C"~.v:. ■ ... ■ ' .tj ■ ■ - ■ ■ Hanyatló korszakok. Irta: Hock János. Budapest, december 31. Ma, mikor minden ember csak boldogságról beszél egymásnak, fájdalommal látom századunk feje fölött összecsapni a boldogtalanságot. Ez a szomorú jelenség megérdemli, hogy egy pillanatra kitépjük magunkat a mindennapi élet öntudatlanságából és lelki szemeinkkel egy kissé mélyebbre nézzünk. Magam is sokszor elgondolkodtam már, mi lehet az oka, hogy ez a korszak, minden nagysága és haladása dacára, pusztul és szenved, mint a fuladozó beteg a romlott levegőben? Mindenki izgatott, nyugtalan, mintha valaminek a hiányát érezné és ha egymásban bizalmasan beszélgetünk, csak panaszaink, csak kényeink vannak. A szegényebb osztály zúgolódik. De a vagyonos se elégedett. Az egyiket a csüggedés gyötri. A másikat az életunalom. Szóval fáradt és kimerült az emberiség, mintha az egész világ csupa idegbetegekből állana. Az egyének boldogtalansága — ez az erkölcsi senyvedés — átharapódzott lassankint az egész társadalomra s azok a régi alapok, amelyeken a modern társadalomnak szervezete európaszerte nyugszik, recsegnek és ingadoznak. Nincs többé tekintély! A vallás a tömeg szemében gyermekmese. A haza előítélet, amelyet megmosolyognak, az ügyesebbek pedig iparkodnak megélni belőle. A családi élet béklyó, amelyet össze kell törni. Az emberi szívnek minden nemesebb fölhevülése a cinikus lelkek szemében csak beteges idealizmus, amelynek gyakorlati értéke nincsen. Viszont mindaz a bűn, amit eddig minden népnek erkölcstana megbélyegzett, az ő szemükben haladás. Mint a letarolt erdőségből a nemes vadak, úgy pusztulnak ki a közfelfogásból is egyenkint a léleknemesítő erények. Önzetlenség, önfeláldozás, hála, nagylelkűség kezdenek ismeretlen fogalmakká lenni. Az embert pedig nagygyá és tekintélyessé többé nem jellemének nemesebb tulajdonságai teszik, hanem állásának, vagy vagyoni helyzetének külsőségei. Íme, igy értünk a mai század betegségének gyökeréhez, amely ott pusztít társadalmunkban s amelyet fáradt lépésekkel vonszol az magával, mint a tüdővészes kebelében a halált. Az a mocsár pedig, amely emez erkölcsi járványnak a fészke s amelyből minden fertőző ragály kipárolog, az anyagiasságnak és a testiségnek túlhajtott kultusza. A lélek helyébe lépett mindenütt a test. A szellem helyébe az anyag. A krisztusi eszményeket pedig a szivekből vagy a gyönyör, vagy az aranyborjú imádása szorította ki. Az üres szívek azután csakhamar megtelnek unalommal, vagy csüggedéssel. Hogy pedig ennek gyötrelmeit elfojtsa, a mai nemzedék mesterséges izgalmakkal akarja magát elkábítani, mint a morfinista testi fájdalmait a méreggel. Ezért oly ideges, ezért oly nyugtalan a mi századunk. E beteges túlizgatottság még irodalmi és művészi termelésünket is megrontotta. Ez nyilatkozik meg a családok hallatlan fényűzésében, ahol a belső boldogság hiányát ragyogó külsőségekkel, fényes divattal, fürttel és vagyonemésztő szórakozásokkal, élvérzelokkal akarják kárpótolni. Mintha az egész világ elfeledte volna, hogy a boldogság sohasem a külső viszonyoktól függ. Ez mindig benső összhang, lelki béke, amelynek belülről kell jönnie! Egy mérgező anyag van tehát beleoltva a XX. század vérébe, amely nem a krisztusi világnézet üdítő forrásából, hanem az önző anyagiasságnak és gyönyörhajhászatnak ragályából ered. E fertőző méreganyagnak fekélyei ütnek ki most a modern társadalom testén. Csodálatos, hogy a mi hanyatló korszakunk mennyire hasonlít a krisztusi századnak megdöbbentő sülyedéséhez! Ugyanazok a kórtünetek, ugyanazok a sebek, ..csak a mélyére kell nyúlnunk! Vegyük kezünkbe a történelmet. Lapozzunk. Mit látunk? Ugyanazt a tömegnyomort, ugyanazt a léha fényűzést, ugyanazt a testi kicsapongást, ugyanazt a képmutatást és csúszó-mászó rabszolgaságot, amelyek mindenkor a hanyatlásnak és az erkölcsi rothadásnak szomorú jelenségei. A tartalom teljesen ugyanaz, csak a keret más! Csak a külső viszonyok változtak, amelyekbe az erkölcsi hanyatlásnak eme gyászos szimptómái beleilleszkedtek. Krisztus korszakát egyfelől a zsarnokság, másrészről az elnyomott rabszolgák szomorú élete jellemzi. Néhány hatalmas mellett ott látjuk a letiport milliókat. A kőfejtőkben, a bányákban, a földeken dolgozó rabszolgákat, akik éheztek, rongyokban jártak, és ha kidőltek a járomból, úgy hogy többé már a korbács sem segített, akkor naponkint hajóra rakták közülök az elgyöngült, munkaképtelen betegeket és kitették a Tiberis szigetére, vagy a görög partokra, hogy ott haljanak meg elhagyatva, segély és irgalom nélkül. Ezeknek a szerencsétleneknek még emberi jogaik sem voltak! Adták-vették őket, mint napjainkban a barmokat szokás. Éjjelenkint, hogy meg ne szökhessenek, a föld alatt való kazamatákba hajtják össze őket a nómenklátorok, és ott laknak családjaikkal, gyermekeikkel közösen, a legnagyobb erkölcsi Eldurvulásban! ! ! ! ! Minő nyomor ! Minő, sülyedés! — Így sóhajt föl az ember, mikor a törté- nelemnek ezt a sötét fejezetét olvasgatja. Pedig nekünk nem is kell ilyen példákért olyan messze mennünk. Nyissuk ki csak a szemeinket és megtaláljuk a mi társadalmi viszonyainkban is ugyanezt a nyomort és ugyanezt a siralmas rabszolgaságot. Mikor pár évvel ezelőtt lenn jártam Szicíliában, megnéztem a girgenti kénbányákat. Soha ehhez fogható nyomort nem sejtettem még életemben. A fárasztó hőségben hordták ki vállaikon a szegény munkások a zsákokba rakott kénport. Görnyedten, félig meghajolva, léptek elő az alacsony bányafolyosókból. Összeaszott testük elárulta a nélkülözést, a nyomort. Gyermekek, asszonyok dolgoztak ott félig mezítelenül, testükön egy-két rongy darabbal. Sápadt arcukat még sárgábbra festette a verejtékükben megolvadt kénvirág. Munkától elcsigázva, az ínségtől kimerülve dolgoztak ott, csak úgy, mint valaha az ókor rabszolgái. U . A különbség talán csak az, hogy míg ezek enni kaptak, addig a modern kor nyomorultjai e kénbányákban néhány fillér napibér mellett éheznek, míg a kimerülés ágyba nem dönti őket, vagy a kénportól meg nem vakulnak. Vájjon micsoda különbséget találunk e lelketlenül kizsarolt szegény, nép és a Krisztus-korabeli latómiák rabszolgái között?! Bizony, mondom, ma is csak olyan a tömegnyomor. Ma is csak úgy megtaláljuk a szegény bányamunkások odúiban, vagy a túlzsúfolt fővárosi pincelakásokban ugyanazt a dögleletes levegőt, ugyanazt a nyomort és éhséget, ugyanazt az erkölcsi elvadulást és szemérem nélkül való életet, mint a régi rabszolgáknál. Sőt tovább megyek! Ma is csak Mai számunk 32 oldal.