Pesti Napló, 1904. január (55. évfolyam, 1-31. szám)

1904-01-01 / 1. szám

2 Budapest, péntek PESTI NAPLÓ, 1904. január 1. l. szám olyan piacra vitt árucikk az ember, mint hajdan, és a lelketlen üzérkedés éppen úgy hajókra rakja a mi elszegényedett, vagy elzüllött testvéreinket, hogy elszállítsa őket messze, idegen földre, ahol munkaerejüket kizsarolják, vagy ami még rosszabb, kihasználják a mi szerencsétlen hungaráinkat egy névtelen bűnnek, egy irtózatos erkölcsi ragálynak terjesztésére. A fényűzésnek, az elpuhultságnak és az ezzel együtt járó testi kicsapongásoknak terén pedig nem is teszek Krisztus korával összehasonlításokat, mert a mi századunk e bűnökben minden megelőző korszakkal méltánversenyezhet. A csúszó-mászó hízelgés, a hazug képmutatás, az aljas szolgalelkűség pedig talán sohase volt nagyobb, mint éppen a mai farizeus korszakban, amely a podvás cserfára emlékeztet. Csak a kérge ép, a belseje azonban száraz és kirothadt. Várja a legelső vihart, amely ledönti és porát is széjjelszórja. Mint ahogy a szivacsnak minden porcikája vízzel van átitatva, épp úgy van telítve a mi századunk közszelleme is gőggel és hazugsággal. Ez a dölyf és értelmi kevélység a világot még az Istennel is szembeállítja. Manapság még az éretlen gyerkőcök is csak úgy beszélnek az Istenről, mint egykor a gőgös Fáraó, aki Mózesnek, az Isten küldöttjének az arcába vágta: — Kicsoda az az Úr, hogy ék neki engedelmeskedjek! Ma már minden csak forma és hazugság! Udvarias külsőségekkel leplezik legtöbben szivüknek ürességét. Szolgakészséggel a jellemtelenségüket. Színlelnek barátságot, hogy egymást annál jobban kihasználhassák. Kölcsönösen ámitgatják egymást, sőt sokszor váltanak .Tudás-csókot azok, akiknek szivében nincs más, csak irigység és ámítás! CRBBg-" ■ ■■ ' '■■■■' Mindezt látjuk. Sopánkodunk a hanyatlás fölött, de se okulni, se föleszmélni nem akarunk. Nem nyújtjuk ki reszkető kezünket az egyetlen orvosságért, amely új életerőt adhat kimerült társadalmunkba. Pedig érezzük, hogy nagy válságok előtt áll a világ! Sejtjük már, hogy az eszményiség után szomjúhozó lelkeket nem elégíthetik ki immáron a rendszeres hazugságok, a lélek nélkül való formaságok, amikkel őket minden téren táplálják. Hiszen a jelszavakkal mindig csak a fül lakik jól, de a lélek éhesen marad! Nekünk élet kell! Valóság! Igazság és szeretet után vágyódik ismét az emberiség. Az evangéliumi testvériség isteni eszményével akar újra betelni ez a meggyötört, üresszívü, boldogtalan világ! Érzi, hogy őt különféle formulákkal és cifra jelszavakkal megcsalták, félrevezették. Beteljesedett rajta Krisztus mondása: — Mikor kenyeret kért, követ adtak kezébe, mikor halat kért, kígyót nyújtottak neki! Ez a csalódás máris kijózanította az emberiséget és két táborra osztotta a világot. A kislelkűek belevetették magukat a gyönyörnek és a hitetlenségnek karjaiba. A külső formákból élősködő farizeus hit pedig belesodorta az embereket a fanatizmusba, a felekezeti gyűlölködésbe. * E kettős betegségből kell egyformán kigyógyítani a mi hanyatló korszakunkat. Ennek pedig csak egy módja van: a vérbeoltás! A krisztusi igazságoknak és a megváltó eszményeknek szellemét kell újra belevinni az egyéni életbe, a családi tűzhelyhez és összes társadalmi, politikai, emberi intézményeinkbe. A megszakadt összeköttetést kell újra helyreállítani a megváltó kereszt és a megváltott emberiség között. Ezt pedig csak akkor érhetjük el, ha Szent Pál apostol intelme szerint mindenkor «igazságot cselekszünk a szeretetben» és el nem feledjük, hogy «tartozunk mi, erősebbek’ gyengébb testvéreink gyarlóságait is elviselni.» Ki vele tehát ebből a sötét örvényből az evangéliumi testvériességnek és a valódi krisztusi szeretetnek friss levegőáramlatába! Láthatjuk már, micsoda beteglelkű, elkorcsosult nemzedék nevelődik ebben az anyagias és gyönyörhajhászó korszellemben, amely önfeláldozást, lemondást, szóval megváltó és társadalmakat ujjáteremtő erényeket nem ismer. Uj események után szomjúdozik a csalódásokban kimerült világ! Az eszményiségnek és az önzetlenségnek legyen tehát újra apostola minden nemesérzésű, hivatott lélek és dörögjük szüntelen fülébe vesztébe rohanó századunknak . Térj eszedre, mert elpusztulsz! Fejed fölött tornyosul már a fenyegető vihar, mely elsöpri ezt a te szívtelen és önérdekekre épített társadalmi rendedet, mint az orkán a szemetet! ! Csak akkor lehet újra boldog a világ, ha ismét visszatér az emberiséget már egykor megváltó, bűnből és nyomorból kiszabadító evangéliumi állásponthoz: az igazsághoz és a szeretethez! Mert igaza van az apostolnak: — Senki más alapot nem vethet, mint amely nekünk vettetett az Ur Jézus Krisztusban!; Huszárbecsület. Irta: Abonyi Árpád. (■Utánnyomás tilos.) Kemény Farkas huszárjai közül, 1849. januárius közepe táján, öt rongyos virágszál kocogott Szert-Benedekről Forró felé. Mert bizony kopottak, igen rongyosak voltak — mondom — ez időben már e nemes góbé-huszárok, s ami még a külső ékesség hiányánál is nagyobb baj volt, éheztek immár — Mikeszászától egészen idáig — valami tíz óra óta. A mikeszászi főhadi kvártélyon sem igen találtatódott túl sok bősége a jónak: némi kukoricaliszt kotyvasztódott puliszkává, s öntődött le a katolikus plébános jószívűségéből valamelyes zsírmaradékkal és szalonna-töpörtyűvel, amit az ott átvonuló balázsfalvi tribün, Popovics Argyeleán bocskoros falkái föl nem faltak. Maga kemény Farkas is eféle szegény ételen élt, példaadás okáért főleg, nehogy a puliszkára kényszeredett huszárság minden szigorú tilalom ellenére is elcsatangoljon és rablásra vetemedjék. Az öt huszárt, Pálfi Mózes strázsamester vezetése alatt azért indította útnak Mikeszászáról a vitéz ómester, hogy lovagoljanak toronyiránt Maros-Újvárnak és «nagy ravaszul» kémleljék ki, ott dőzsöl-e még vájjon azon sovány báró Rukawina brigadéros az ő osztrákjaival, ki három héttel azelőtt egyenesen nekihajtotta brigádjának a felvinci menekülő magyarságot, s agyonlövetett egy csomó aszszonyt és gyermeket, kik hiába sikoltoztak kegyelemért és hiába mutatták, hogy fegyverfogható férfi nincsen soraikban egyetlenegy sem. Mind ott véreztek el a szerencsétlenek a kocsárdi réten. Nem maradt életben csak a felvinci örmény boltos, Amberboi Lukács. Ez a közel hetvenesztendős agg örmény menekült meg csupán az állati vérengzésből, de ő is a két szeme árán. Valamelyik osztrák golyó mindkét szemére megvakította, úgy találták meg másnap egy sásfüves árokban a titokban kilopakodó kocsárdiak, hogy megmentenék az életnek és elrejtenék otthon, akit még lehet. A többit már nem kellett elrejteni, nagyon csendes emberek lettek. Az agg Amberboi Lukácsot még el lehetett, azt tehát bevezették Torzsa Mihály mészáros istállójába, s kerülőúton hírül adták egyetlen fiának, az ifjú Amberboi-nak, hogy micsoda gyalázatosságot tett öreg édesapjával a német. Eladdig olyan csendes, sőt mulya legény volt ez a Kemény Farkas huszárjai között szolgáló vaskos, fekete Amberből, hogy akár diót lehetett volna törni szakállas fején. Mulatoztak is rajta eleget a virágszálak. Elnevezték mafla örménynek, ursának (medve), szamár krájzternak, minek, — vállalta a titulusokat békességgel, s csak mosolygott szelíden, szép piros szája kedélyes félrehuzogatásával, mint aki, lám, befinomul mulat azon, hogy halvérű flegmájából még a legnagyobb imposztorságokkal sem tudják kiugratni. Attól a perctől azonban, midőn fülébe jutott édesapjának keserves sorsa, a vaskos, fekete örmény egyszerre megbolondult. Előbb csak sírt, mint egy gyerek. Könyei bőven ömlöttek szakállára; izmos, nagy teste meg-megrándult, midőn erőszakkal akarta mellébe fojtani fel-feltörő zokogását. A huszárok hümmögve nézték. A legkeményebb gyerekek sem merték vigasztalni. A nagy darab ember halk sírása átjárta megkérgesedett szíveiket; érezték, hogy «ez» a vissza nem fojtható sírás. Választók a képviselőjük ezen. Zomborból jelentik, hogy a zombori kerület választópolgársága körében mozgalom indult meg, hogy a választók a kerület képviselőjével, Drakulics Pállal szemben bizalmatlanságukat jelentsék ki. A nyilatkozat, amelyet a legközelebbi napokban eljuttatnak Drakulics címére, továbbá a szabadelvű párt szent... nem szabad útját állni és nem szabad vigasztalni. Később panaszkodni kezdett, s ez is úgy mellbeütötte a góbékat, hogy szinte szégyelték. Pedig csak ezt dunnyogta tízszer, húszszor egymásután, mindig csak ezt az egy, mondatot, az örmény: — Erre a kicsi időre, amit az Úristen még néki enged___ meghagyhatták volna ri szeme világát... Aztán felugrott a padkáról, amelyen ült és piros huszársipkáját mélyen hátratolva gyapjas fején, ökölbe szorított kézzel vágott bele a fagyos levegőbe. És akkorát káromkodott ... de oly retteneteset káromkodott, hogy maga Pálfi Mózes strázsamester, a svadron őszfejű apja is megütközve tekintett rá. Ilyen mély bivalyhang és ilyen rémséges káromkodás még sohasem bőgött a hóval belepett forrói dombok között. — Nyugodj, fiam, — csitította Pálfi a nekikeseredett örményt, — majd aképpen igazítjuk a dolgot, hogy kárát vallja apádért is a német. Amberbői táguló orrcimpáiból egy darabig még dőlt a forró pára, széles, fekete melle sebesen emelkedett, de szája már összeszorult. Nem káromolta a szenteket, s egy ideig nem szólt egy árva szót sem. Mélyenfekvő nagy, fekete szemei — e máskor anynyira szelíd, birkaszemek — azonban megteltek mélységes gyűlölettel .A heves boszúvágyával a minden cseppjében tüzelő vérnek. A virágszálak helyeslő fejbólintással látták a gyors változást. Tisztelje apját minden becsületes fiú és iparkodjék, hogy szenvedéseit megtorolja. Amberboi neve azért «erős», hogy csakugyan erős legyen észben, kitartásban, fúr; Budapest, december 30.