Pesti Napló, 1904. március (55. évfolyam, 61-91. szám)
1904-03-01 / 61. szám
2 Budapest, kedd PESTI NAPLÓ, 1904. március 11. szám ijedelméért nem korholjuk, sőt egyenesen megdicsérjük. Különben is azt látjuk, hogy ez az erőskezű kormány csak akkor próbálkozik meg a kormányzati okossággal, amikor megijedt. A hatalma és akarata teljes tudatában egyébbel foglalkozik, nem az okos kormányzással : olyankor nem tesz egyebet, csak ha berendezkedik a híres rendszere örökkévalóságára ígértetett a vasutasoknak is, és nem tartatott meg ez az ígéret sem. És lassan-lassan annak a tudatára ébredtek a vasutasok, hogy az az ígérgetés tulajdonképpen csak a csillapítás. Az ő igazságukban gyökerező öntudatukat a kormányzat ezzel a sejtelmes ígérgetéssel le akarta lohasztani. El akarta velük hitetni, hogy az erős követelés fölösleges, amikor a teljesítés már a küszöbön van. Nos, a teljesítés odarozsdásodott ahhoz a küszöbhöz. Nem tudott megmozdulni, csak a képét csillogtatta. Azt hitte a kormányzat, hogy a vasutasokat hipnotizálni fogja az, hogy ámulva-bámulva, áhitatosan reménykedve rámerednek arra a tündöklő ígéretre. Mi nem ezt hittük. Mi kezdet óta beleláttunk a mozgalomba, és ismerjük a pszichológiáját. Tudjuk azt, hogy az a követelés a becsületes meggyőződés, az elkerülhetetlen életszükségesség folyománya. Arról a mozgalomról, amely e követeléseket érvényesíteni akarja, tudtuk, hogy minden izében őszinte, igaz és természetes. Tudnunk kellett tehát azt is, hogy ha ez az abszolút, becsületes energia összetalálkozik a kormányzatnak abszolúte nem őszinte taktikájával, hogy akkor annak a mozgalomnak alaposan meg kell változnia. És meg is változott. Megszabadult romantikus naivitásától. Rátért a természetes szervezkedés útjára. Az egyedül értékes szervezetet, a minden erő egybegyűjtését vállalta programmjául. A szervezkedés csakis úgy lehet erős, ha mindenki, akinek az elmaradása a kívánt célért való síkraszállást megnehezíthetné, benne van a szervezetben. Egységessé lett az államvasutak egész személyzete. Szervezkedtek a tisztjei, alkalmazottjai, altisztjei. A szervezett vasutas testület hatalom, a szervezetlen tisztek és altisztek sokasága ellenben csak a vétkes ígérgetésnek ártalmatlan tárgya. Ugyanaz áll róla, amit Fálk Miksa egyszer Albrecht főhercegről írt: Er mag poltern, schaden aber kann er nicht. A szervezett testület árthat, tehát veszedelmes. Mert nálunk csak az az értékes, aki veszedelmes. Nos, a vasutas szervezet nem akar, egy percig sem akar ártalmas lenni, hiszen egész eddigi akciója azt bizonyítja, hogy a törvényesség, a jogtisztelet és a kötelességtudás vezérli. Hanem a hattalma eltagadhatatlan, s a kormánynak kötelessége, hogy ezt a hatalmat elismerje, de hogy hálásan elismerje azt is, hogy az a nagyszerű szervezet a maga hatalmával nemhogy visszaélni nem, de még igazán élni sem akar A kormány ismét ígért. Mit akart? Megismételni a tegnapi taktikát, vagy pedig honorálni a szervezet erejét? A vasutasok jól teszik, hogy még bíznak, és azt is jól teszik, hogy már bizalmatlankodnak. Várnak, de nem mennek szét. Együtt maradnak a szervezetükben. A közvélemény pedig melléjük csatlakozik. Azt mondhatnék, hogy az egész ország intelligenciája belépett a vasutasok mellé a szervezetbe. Ezzel az óriás szervezettel nem lehet ígéretesdit, halogatósdit játszani. Vegye észre a kormány, hogy a régi taktika idejét múlta. Rá kell térni az őszinteség terére. Az ígéret már ezután nem lehet szép szó, kell, hogy igaz szó legyen. Az igaz voltát hatalmas energiával ellenőrzi a szervezett vasutasok tábora. A közvélemény, a társadalom pedig azért is izgalmas figyelemmel kíséri a szervezet dolgát, mert ezt a szervezkedést a társadalmi erők rendezkedésébez nagyszerű példaadásnak tekinti. szempillantással szemügyre vette tiszta, finom ruháját, vastag óraláncát, címeres pecsétgyűrűjét és nyájasan válaszolta: — örvendek. Én Györk Lajos vagyok. — Bocsásson meg, uram, hogy tolakodó voltam, de... de... ejnye, nem is tudom hamarjában megértetni magamat. Engedje meg, uram, hogy bemutassam a nőmnek. A fiatal ember értelmetlenül ment az öreg Úr után. Vámosné egészen belerázkódott, amikor két kézzel megragadta a fiatal ember kezét. — Mi már régóta nézzük önt, és nagyon szerettünk volna önnel megismerkedni. Tudniillik az én egyetlenegy, boldogult fiam ... Az öreg asszony sírásra fakadt és Vámos is ugyancsak köhécselt, hogy elleplezze meghatottságát. Aztán szivét megkeményitve, közbevágott: — Hallgass, mamus, majd én elmondom... Úgy volt, hogy volt nekem egyetlenegy fiam, aki... Azaz, hogy nem jól van! Nem is ott kéne elkezdeni. Tetszik tudni, nem röstellem, gombkötő mester voltam. Hát mi tagadás benne, jól ment a dolog, — no, nem dicsekvésből mondom, — összeszereztem valamicskét, aztán boldogan éldegéltünk hármacskán, az egyetlenegy fiammal, ő jogász volt és nekem az volt az akaratom, hogy vegye el feleségül az Etust. El is vette volna, négyen lettünk volna, aztán... aztán egy napon... khm! . . én nem tudom, hogy miért, hiszen mindent megadtunk volna neki, oh, utolsó fityingemet is odaadtam volna neki. Hogy egy kicsit korhely volt? Higyye el uram, hogy csak az illendőség kedvéért fedtem meg néha. Ne mondja, hogy nem törődik vele az apja. Hogy nem szerette az Etust? Hiszen csak bevallotta volna! Egy szóval se kényszeritettem volna.. Ugye, mamus,2 vv. — Bizony nem! — _______Csak annyit kellett volna mondania, hogy ezt akarom, igy akarom, minden meglett volna. És egy napon... egy napon... ott találtuk átlőtt fejjel a szobájában. Még csak egy sor irás se volt mellette. Oh, uram... uram ___búcsú nélkül ment el tőlünk. Még azt se kérdezte, hogy hát velünk mi lesz ezután? Mit csináljunk? Miért éljünk? Bárcsak volnék megint szegény gombkötő-legény, bárcsak lenne otthon a feleségem, hogy hazaviszem-e a bérem. De ott élünk egy nagy lakásban, megvan mindenünk, koldusabbak vagyunk a koldusnál!.. . Nem bírta tovább az öreg úr. Amíg ő valahogy elnyelheste sírását, az öreg asszony folytatta: — Soha, soha még csak hasonlatos arcot se láttunk, mint amilyen az övé volt. Aztán... aztán ma este... tetszik tudni, én eszeltem ki, hogy menjünk az Operába. Gondoltam, hadd szerezzek egy kis örömet az öregemnek. Hiszen oda volt már egészen. Nem is értettem, hogy miért kerekedett hirtelenében kedve utána a kávéházra. Persze, most már tudom, az Isten ujja volt. Itt megláttuk önt. «ön!» ön nem is tudja, milyen keserves szó ez! «ön!» Mikor én eddig mindig fiacskámnak, Pistukámnak szólítottam! Most pedig «Ön»!... Az öreg úr most már letörölgette a könyeit és ő folytatta: — Nono, mamus, te mindig sirdogálsz!... Hát, uram, én még ezt a hasonlatosságot sohasem láttam! Az igaz, hogy olyan arc, mint amilyen az én fiamé volt, nem mindig terem ám! És ön... az a homlok, az a szem, az a bajusz, az a száj!... Aztán mikor megszólítottam és megvillant a szeme, óh, akárcsak az én fiamat láttam volna! Kuruc, egy fiúvolt,, kurrruc egy fiú! Hej, dacos, keményszívű, kérlelhetetlen! Mikor ott feküdt halva, összeszorított szájjal és egy sor irás se volt mellette... Oh, uram... Kértünk, könyörögtünk neki akkor is, de ő mindig olyan volt. «Akarom!» — mondta és úgy volt, ahogy ő akarta. Meg akart halni és meghalt. Ő vele nem lehetett alkudni! A fiatalember lecsüggesztette a fejét, úgy hallgatta a beszédjüket. Aztán megszólalt: — Magam vagyok már öt esztendő óta. Tanárnak készültem, de nem volt pénzem az idén tandíjra, hát tanítok, hogy azután magam is tanulhassak valamit. Léhák, buták, szamarak elibém kerülnek, mert van pénzük tandíjra és nekem addig házról-házra kell szaladgálnom, nyelnem kell a sok szekatúrát, pedig tanulni szeretnék, tanulni! De most már elég volt. Már napok óta nem járok a leckéimre. Most már nem törődöm semmivel, nem bánok semmit. Hadd jöjjön akármi, én nem küzdök ellene. Csak ülök, ülök itt a kávéházban, hallgatom a muzsikát, amig lehet. Aztán mikor nem lehet többé___mikor nem lehet többé!... Vámosné ijedten szólott közbe: — Irgalmas Isten! Vámos úr is meghatva dörmögte: .— Bolond beszéd jön... azaz, hogy Jel.* elvégre elég fiatal vagy, hogy elfogadd tőlem! a pertut, — te eljösz holnap hozzánk, aztán megbeszélünk mindent. Mi ugyan nehézkes, kellemetlen öreg emberek vagyunk, —_ ugye, mamus? — de azért meg lehet szokni azt is. Hát csak jegyezd meg jól a lakásunkat és gyere föl holnap délelőtt. De föl gyere ám! — Oh, u.. , bátyám!----Az öreg úr lopva az asszony felé pislantott, hogy meg van-e elégedve a beszédével. Halítszás a zavarosban. Budapest, február 29. Mindenekelőtt annak megállapításán essünk túl, hogy az 1867. évi XII. t.-c. 58. §-a értelmében a magyar korona országaira nézve az önálló vámterület jogállapota állott elő. Dacára, hogy e jogunk tényleges érvényesítésétől függ egész politikai és gazdasági jövőnk, azt mégsem érvényesítettük. Kormányaink szerint azért, mert az Ausztriával való gazdasági kapcsolat életkérdés reánk nézve. Szerintünk azért, mert Ausztriára a közös vámterület fentartása nemcsak vitális érdek, hanem politikai hegemóniájának alapja is. Egyelőre kormányainknak volt igazuk, midőn az országgyűléssel elfogadtatták az 1899. évi XXX. t.cikket, mely lehetővé tette az önálló vámterülethez való jogunknak oly módon való gyakorlását, hogy spontán elhatározásból tartjuk fenn továbbra is a közösséget. Hát jól van. Ami elmúlt, felejtsük el. Magyarország jó ország. Népessége türelmes és lovagias. A holtakról vagy jót, vagy semmit. Eszerint ne essék szó Széll Kálmánról. Ha a jóízlésünk ezt kötelességünkké teszi is, nem kevésbbé feladatunk az, hogy a jelenlegi vámpolitikai helyzet tiszta képét megrajzoljuk. A kiindulási pont az 1899. évi XXX. t.-c. E törvénynek — attól eltekintve, hogy a közös vámterületet úgyszólván ráerőszakolta a nemzetre — három kardinális rendelkezése van. Az első, hogy amennyiben 1903-ig vám- és kereskedelmi szövetség nem jön létre, nemzetközi kereskedelmi szerződések 1907-en túl terjedő időtartamra nem köthetők. A második, hogy a külfölddel megkezdendő tárgyalások előtt az autonóm vámtarifa új autonóm vámtarifával helyettesítendő. A harmadik, hogy ha akár ez a két feltétel, akár pedig az 1867.