Pesti Napló, 1904. március (55. évfolyam, 61-91. szám)

1904-03-01 / 61. szám

2 Budapest, kedd PESTI NAPLÓ, 1904. március 1­­1. szám ijedelméért nem korholjuk, sőt egyene­sen megdicsérjük. Különben is azt lát­juk, hogy ez az erőskezű kormány csak akkor próbálkozik meg a kormányzati okossággal, amikor­­ megijedt. A ha­talma és akarata teljes tudatában egyéb­bel foglalkozik, nem az okos kormány­zással : olyankor nem tesz egyebet, csak ha berendezkedik a híres rendszere örökkévalóságára ígértetett a vasutasoknak­­­ is, és nem tartatott meg ez az ígéret sem. És lassan-lassan annak a tudatára ébred­tek a vasutasok, hogy az az ígérgetés tulajdonképpen csak a csillapítás. Az ő igazságukban gyökerező öntudatukat a kormányzat ezzel a sejtelmes ígérge­­tésse­l­ le akarta lohasztani. El akarta velük hitetni, hogy az erős követelés fölösleges, amikor a teljesítés már a kü­szöbön van. Nos, a teljesítés odarozsdá­sodott ahhoz a küszöbhöz. Nem tudott megmozdulni, csak a képét csillog­tatta. Azt hitte a kormányzat, hogy a vasutasokat hipnotizálni fogja az, hogy ámulva-bámulva, áhitatosan remény­­­kedve rámerednek arra a tündöklő ígé­retre. Mi nem ezt hittük. Mi kezdet óta beleláttunk a mozgalomba, és ismerjük a pszichológiáját. Tudjuk azt, hogy az a követelés a becsületes meggyőződés, az elkerülhetetlen életszükségesség folyo­mánya. Arról a mozgalomról, amely e követeléseket érvényesíteni akarja, tud­tuk, hogy minden izében őszinte, igaz és természetes. Tudnunk kellett tehát azt is, hogy ha ez az abszolút, becsüle­tes energia összetalálkozik a kormány­zatnak abszolúte nem őszinte taktiká­jával, hogy akkor annak a mozgalom­nak alaposan meg kell változnia. És meg is változott. Megszabadult romantikus naivitásától. Rátért a ter­mészetes szervezkedés útjára. Az egye­dül értékes szervezetet, a minden erő egybegyűjtését vállalta p­rogrammjául. A szervezkedés csakis úgy lehet erős, ha mindenki, akinek az elmaradása a kívánt célért való síkraszállást megne­hezíthetné, benne van a szervezetben. Egységessé lett az államvasutak egész személyzete. Szervezkedtek a tisztjei, alkalmazottjai, altisztjei. A szervezett vasutas testület hatalom, a szervezet­len tisztek és altisztek sokasága ellen­ben csak a vétkes ígérgetésnek ártal­matlan tárgya. Ugyanaz áll róla, amit Fálk Miksa egyszer Albrecht főherceg­ről írt: Er mag poltern, schaden aber kann er nicht. A szervezett testület árt­hat, tehát veszedelmes. Mert nálunk csak az az értékes, aki veszedelmes. Nos, a vasutas szervezet nem akar, egy percig sem akar ártalmas lenni, hiszen egész eddigi akciója azt bizonyítja, hogy a törvényesség, a jogtisztelet és a kötelességtudás vezérli. Hanem a hat­­­talma eltagadhatatlan, s a kormánynak kötelessége, hogy ezt a hatalmat elis­merje, de hogy hálásan elismerje azt is, hogy az a nagyszerű szervezet a maga hatalmával nemhogy vissza­élni nem, de még igazán élni sem­ akar A kormány ismét ígért. Mit akart? Megismételni a tegnapi taktikát, vagy pedig honorálni a szervezet erejét? A vasutasok jól teszik, hogy még bíznak, és azt is jól teszik, hogy már bizalmat­lankodnak. Várnak, de nem mennek szét. Együtt maradnak a szervezetük­ben. A közvélemény pedig melléjük csatlakozik. Azt mondhatnék, hogy az egész ország intelligenciája belépett a vasutasok mellé a szervezetbe. Ezzel az óriás szervezettel nem lehet ígére­­tesdit, halogatósdit játszani. Vegye észre a kormány, hogy a régi taktika idejét múlta. Rá kell térni az őszinte­ség terére. Az ígéret már ezután nem lehet szép szó, kell, hogy igaz szó le­gyen. Az igaz voltát hatalmas energiá­val ellenőrzi a szervezett vasutasok tá­bora. A közvélemény, a társadalom pe­dig azért is izgalmas figyelemmel kí­séri a szervezet dolgát, mert ezt a szer­vezkedést a társadalmi erők rendezke­­désébez­ nagyszerű példaadásnak te­kinti.­ ­­­ szempillantással szemügyre vette tiszta, fi­nom ruháját, vastag óraláncát, címeres pe­csétgyűrűjét és nyájasan válaszolta: — örvendek. Én Györk Lajos vagyok. — Bocsásson meg, uram, hogy tolakodó voltam, de... de... ejnye, nem is tudom ha­marjában megértetni magamat. Engedje meg, uram, hogy bemutassam a nőmnek. A fiatal ember értelmetlenül ment az öreg Úr után. Vámosné egészen belerázkódott, ami­kor két kézzel megragadta a fiatal ember kezét. — Mi már régóta nézzük önt­, és nagyon szerettünk volna önnel megismerkedni. Tudni­illik az én egyetlenegy, boldogult fiam ... Az öreg asszony sírásra fakadt és Vámos is ugyancsak köhécselt, hogy elleplezze meghatottságát. Aztán szivét megkeményitve, közbevágott: — Hallgass, mamus, majd én elmondom... Úgy volt, hogy volt nekem egyetlenegy fiam, aki... Azaz, hogy nem jól van! Nem is ott kéne elkezdeni. Tetszik tudni, nem röstellem, gombkötő mester voltam. Hát mi tagadás benne, jól ment a dolog, — no, nem dicsek­vésből mondom, — összeszereztem valamicskét, aztán boldogan éldegéltünk hármacskán, az­­ egyetlenegy fiammal, ő jogász volt és nekem az volt az akaratom, hogy vegye el feleségül az Etust. El is vette volna, négyen lettünk volna, aztán... aztán egy napon... khm! . . én nem tudom, hogy miért, hiszen mindent megadtunk volna neki, oh, utolsó fityingemet is odaadtam volna neki. Hogy egy kicsit kor­hely volt? Higyye el uram, hogy csak az illen­dőség kedvéért fedtem meg néha. Ne mondja, hogy nem törődik vele az apja. Hogy nem sze­rette az Etust? Hiszen csak bevallotta volna! Egy szóval se kényszeritettem volna.. Ugy­e, mamus,2 v­v. — Bizony nem! — _______Csak annyit kellett volna mondania, hogy ezt akarom, igy akarom, minden meglett volna. És egy napon... egy napon... ott ta­láltuk átlőtt fejjel a szobájában. Még csak egy sor irás se volt mellette. Oh, uram... uram ___búcsú nélkül ment el tőlünk. Még azt se kérdezte, hogy hát velünk mi lesz ezután? Mit csináljunk? Miért éljünk? Bárcsak volnék megint szegény gombkötő-legény, bárcsak lenne otthon a feleségem, hogy hazaviszem-e a bé­rem. De ott élünk egy nagy lakásban, megvan mindenünk,­­ koldusabbak vagyunk a kol­dusnál!.. . Nem bírta tovább az öreg úr. Amíg ő valahogy elnyelheste sírását, az öreg asszony folytatta: — Soha, soha még csak hasonlatos arcot se láttunk, mint amilyen az övé volt. Aztán... aztán ma este... tetszik tudni, én eszeltem ki, hogy menjünk az Operába. Gondoltam, hadd szerezzek egy kis örömet az öregemnek. Hiszen oda volt már egészen. Nem is értettem, hogy miért kerekedett hirtelenében kedve utána a kávéházra. Persze, mos­­t már tudom, az Isten ujja volt. Itt megláttuk önt. «ön!» ön nem is tudja, milyen keserves szó ez! «ön!» Mikor én eddig mindig fiacskámnak, Pistukámnak szó­líto­ttam! Most pedig «Ön»!... Az öreg úr most már letörölgette a könyeit és ő folytatta: — Nono, mamus, te mindig sirdogálsz!... Hát, uram, én még ezt a hasonlatosságot soha­sem láttam! Az igaz, hogy olyan arc, mint ami­lyen az én fiamé volt, nem mindig terem ám! És ön... az a homlok, az a szem, az a bajusz, az a száj!... Aztán mikor megszólítottam és megvillant a szeme, óh, akárcsak az én fiamat láttam volna! Kuruc, egy fiú­­volt,, kurrruc egy fiú! Hej, dacos, keményszívű, kérlelhetetlen! Mikor ott feküdt halva, összeszorított szájjal és egy sor irás se volt mellette... Oh, uram... Kértünk, könyörögtünk neki akkor is, de ő mindig olyan volt. «Akarom!» — mondta és úgy volt, ahogy ő akarta. Meg akart halni és meghalt. Ő vele nem lehetett alkudni! A fiatal­ember lecsüggesztette a fejét, úgy hallgatta a beszédjüket. Aztán megszó­lalt: — Magam vagyok már öt esztendő óta. Tanárnak készültem, de nem volt pénzem az idén tandíjra, hát tanítok, hogy azután magam is tanulhassak valamit. Léhák, buták, szama­rak elibém kerülnek, mert van pénzük tandíjra és nekem addig házról-házra kell szaladgálnom, nyelnem kell a sok szekatúrát, pedig tanulni szeretnék, tanulni! De most már elég volt. Már napok óta nem járok a leckéimre. Most már nem törődöm semmivel, nem bánok sem­mit. Hadd jöjjön akármi, én nem küzdök el­lene. Csak ülök, ülök itt a kávéházban, hallga­tom a muzsikát, amig lehet. Aztán mikor nem lehet többé___mikor nem lehet többé!... Vámosné ijedten szólott közbe: — Irgalmas Isten! Vámos úr is meghatva dörmögte: .— Bolond beszéd j­ön... azaz, hogy Jel.* elvégre elég fiatal vagy, hogy elfogadd tőlem! a pertut, — te eljösz holnap hozzánk, aztán megbeszélünk mindent. Mi ugyan nehézkes, kel­lemetlen öreg emberek vagyunk, —_ ugy­e, mamus? — de azért meg lehet szokni azt is. Hát csak jegyezd meg jól a lakásunkat és gyere föl holnap délelőtt. De föl gyere ám! — Oh, u..­­ , bátyám!----­Az öreg úr lopva az asszony felé pislan­­tott, hogy meg van-e elégedve a beszédével. Halítszás a zavarosban. Budapest, február 29. Mindenekelőtt annak megállapításán es­sünk túl, hogy az 1867. évi XII. t.-c. 58. §-a értelmében a magyar korona országaira nézve az önálló vámterület jogállapota állott elő. Da­cára, ho­gy e jogunk tényleges érvényesítésétől függ egész politikai és gazdasági jövőnk, azt mégsem érvényesítettük. Kormányaink szerint azért, mert az Ausztriával való gazdasági kap­csolat életkérdés reánk nézve. Szerintünk azért, mert Ausztriára a közös vámterület fentartása nemcsak vitális érdek, hanem politikai hegemó­niájának alapja is. Egyelőre kormányainknak volt igazuk, midőn az országgyűléssel elfogad­tatták az 1899. évi XXX. t.­cikket, mely le­hetővé tette az önálló vámterülethez való jo­gunknak oly módon való gyakorlását, hogy spontán elhatározásból tartjuk fenn továbbra is a közösséget. Hát jól van. Ami elmúlt, felejtsük el. Ma­gyarország jó ország. Népessége türelmes és lovagias. A holtakról vagy jót, vagy semmit. Eszerint ne essék szó Széll Kálmánról. Ha a jóízlésünk ezt kötelességünkké teszi is, nem kevésbbé feladatunk az, hogy a jelenlegi vámpolitikai helyzet tiszta képét megrajzoljuk. A kiindulási pont az 1899. évi XXX. t.-c. E törvénynek — attól eltekintve, hogy a kö­zös vámterületet úgyszólván ráerőszakolta a nemzetre — három kardinális rendelkezése van. Az első, hogy amennyiben 1903-ig vám- és kereskedelmi szövetség nem jön létre, nem­zetközi kereskedelmi szerződések 1907-en túl terjedő időtartamra nem köthetők. A második, hogy a külfölddel megkezdendő tárgyalások előtt az autonóm vámtarifa új autonóm vám­tarifával helyettesítendő. A harmadik, hogy ha akár ez a két feltétel, akár pedig az 1867.

Next