Pesti Napló, 1904. május (55. évfolyam, 121-150. szám)

1904-05-06 / 126. szám

126. szám b Budapest, pennes PESTI NAPLÓ, 1904. május 6. 5) , jutalmul adta neki, hogy csöndesen, minden fá­j­dalom nélkül, úgyszólván átringott a másvilágra. ■És gyönyörű volt a halálában is. Amint a pa­­tyolatos ágyban, a dagadó vánkosok közt ott feküdt, olyan volt, mintha feje a Munkácsy «Honfoglalás»-ából lett volna kivéve. Szakála megnőtt a tiz nap alatt s egészen olyan volt, mint a hogyan a képen van megfestve. A sá­padtságnak csak fuvallata volt az arcán, a halál merevsége még nem ült ki reája. Mint élete, szép volt a halála is csendes elszunnya­­dásában. Két órával a halál bekövetkezése után még egyre tartott a zarándoklás. A megjelen­tek között volt Hegedűs Sándor, Jókainak tudvalévően közeli rokona, a fiával. Nem ment be a lakásba, hanem kihivatta a család meg­bízottját, Vészi Józsefet, akivel sokáig tárgyalt. Bármennyire szeretett volna bemenni Hegedűs — amint ezt mondotta is — a tárgyalásnak az lett az eredménye, hogy eltávozott dr. Bergernek szemközti lakásából, anélkül, hogy Jókait halálos ágyán látta volna. A tárgyalás közben, amikor a temetés módozatairól is be­szélgettek, izgalmas jelenet történt. Berohant Ihász Lajos, Jókai rokona s ezt kiáltotta : — A halottat magára hagyták ! . Egy percre csakugyan magára maradt, amíg a rosszul lett Jókainé segítségére siettek. Jókainé külömben kijelentette, hogy egész éjjel a holttest mellett marad, bármennyire igyekez­ték őt erről lebeszélni. Járt a halottas házban F­e­s­z­t­y Árpád is, aki azonban szintén nem ment be a ha­lotthoz. A temetés.­ ­ A kormány a nemzet halottjának tekinti a Jókai Mórt. Berzeviczy Albert, aki a kormánytól megbízást kapott, máris megtette a szükségessé vált intézkedéseket. Holnap délelőtt konferencia lesz a vallás­os közoktatásügyi minisztériumban. Jelen lesz­nek ott az irodalmi és művészeti egyesületek, továbbá a hatóságok képviselői s meg fogják beszélni a nagyszerű temetés módozatait. Jókait minden valószínűség szerint a Tu­dományos Akadémiából fogják utolsó útjára, a kerepesi temetőbe vinni. Az «Otthon» írók és hírlapírók köre holnap, pén­teken délutáni 3 órakor rendkívüli vá­lasztmányi ülést tart, hogy megállapítsa a mó­dot, amelyen Jókai halálán érzett gyászát és részvétét méltóan kifejezheti. Élete. Gyermekkora, Jókai Mór 1825. február 18-án született Ko­máromban. Atyja ásvai Jókay József hites ügyvéd, anyja Paulay Mária volt. Családjának nemesi szár­mazásáról érdekesen szól a krónika. Nagy Iván szerint a nemesi levelet I. Lipót király adta egy Jókay­nak azért, mert ez Esztergom várának vé­delmében mint tüzér vitézül harcolt s midőn egy­szer a törökök hirtelen rohammal akarták a várat elfoglalni, ez a Jókay odafutott egymaga a bástyára, egy ágyúval­ célba vette a törökök vezérét, egy nagyfejü agát s annak ellőtte egyik karját. E jele­net van berajzolva az ásvai Jókay-család címerébe. Gyermekkoráról ezt írja maga Jókai: Milyen angyali élet volt annál a mi házunknál! Sohasem hallatszott ott egy haragos szó. Testvéreim szeret­ték egymást,­­ engemet még jobban. Mikor kisgye­rek voltam, iskolába mentem, Eszter nénémnek a házastóból utánam kellett addig nézni, míg az is­kola kapuján befordulok. Nagyon félénk voltam. Három tárgya volt különösen félelmem fantáziájá­nak. Azok a nagyszakállú zsidók — azután a ve­szett kutyák — és az élve eltemettetés. Ez az utóbbi rém annyira üldözött, hogy egy kis pa­pírra felírva szüntelen a derekamra kötve hor­doztam a végrendeletemet, (8 éves gyerek), ami­ben arra kérem az anyámat, hogyha meghalok, ne temettessen el felboncolás nélkül. — Leghamarabb kibékültem a zsidókkal: az élve eltemettetéstől nem rettegek, halva se temetnek már el engem! hanem a kutyáktól még most is félek s bot nélkül nem járok az utcán. Az elemi iskolában volt egy kedves tanítóm, Székely János; lecke után sokszor ott tartott s me­sélt nekem régi szép adomákat Mátyás királyról, Mária Terézia udvari bolondjáról, találós meséket. Ez aztán arra buzdított, hogy én is csináljak találós mesét, még­pedig versben. Az első siker arra buz­dított, hogy még merészebb kísérletet tegyek. Volt egy utcán járó bolond a városban, aki mindig azt kiabálta, hogy «urak a papok!» (nem is volt egészen bolond). Erről írtam verset. Egyszer odafenn járt Komáromban Tóth Lőrinc, akkor éppen a tudós aka­démiától pályakoszorúzott költő, s meglátta az én két versemet; elhozta Pestre és kiadatta az egyi­ket a «Regélődben, a másikat meg a «Társalkodód­ban s alányomtatta az egész nevemet életkorommal együtt. Kilenc éves voltam. Ezzel el volt döntve, hogy nem lesz belőlem se szolgabíró, se vicefis­­k­ist Tíz éves koromban a szüleim cserébe adtak. Régi szokás volt ez; két család összebeszélt; az egyik lakott Pozsonyban, a másik Komáromban; az egyiknek a gyermekei nem tudtak magyarul, má­sikét németül: kicserélték őket. Családi gond, jó iskola, egyforma mind a két helyütt A Pozsony­ban lakó Zsigmondy tanár fiai és leányai voltak az én testvéreimnek és nekem a helyetteseim Ko­máromban. Nekünk is, azoknak is, mindenikünknek volt így egy «édes anyja» Komáromban és egy «liebe Mutter»-je Pozsonyban. Úgy tekintettük egymást, mintha testvérek volnánk. Az akkori tanítási rend­szer mellett már a 11 éves gyermeknek kellett tanulni költészettant, irálytant, természetesen lati­nul, aztán meg a kegyetlen görög nyelvet. De mind hasznát vehettem én ezeknek! Mikor Pozsonyból haza­kerültem, már akkor az én feledhetetlen jó apámat halálos betegen találtam. Még abban az évben meg kellett ismernem azt a megmérhetetlen nagy fájdal­mat, ami az árvaságra jutás. Ez annyira összetörte lelkemet, hogy halálos beteg lettem utána s csak áldott jó Eszter néném ápolásának köszönhetem, hogy megmaradtam. Ekkortájban hozta elém a sors azt a férfiút, akinek befolyása egész életemre kihatott, Váry Ferencet Előbb tanárom volt. Később sógorom lett, ki nénémet elvette. Egyszerű, szigorú ember volt. Sokoldalú tudományos műveltséggel bírt. Nem­csak azt tanította, s nemcsak azokban a tanórákban, amik kötelezett tantárgyak és órák voltak, hanem mindenfélét, ami a­z életben hasznos, ami a mű­veltséget kiegészül Reggeltől estig foglalkozott a lélekmű­veléssel. Senki sem sokalta meg. Úgy tu­dott tanítani, hogy az gyönyörűség volt. Egy évben előszedette velem­ a gimnázium könyvtárából a nagy, régi könyveket, s azokból készíttetett velem tanulmányokat, s három év alatt megtanított fran­ciául, angolul és olaszul. Igaz, hogy mindennap, télen-nyáron öt órakor reggel már ott kellett lennem az ő k­ólzoadjában, de azt meg is szoktam, úgy hogy most is mindig hajnalban kelek fel s tíz óráig dolgozom; mikor más ember felkel, már akkor én elvégeztem s járok a mindennapi dolog után. Ez­alatt mindennapi gyakorlataim voltak a szónoklat­­tan és a költészettan feladványai. Tizenhétéves koromban a pápai főgimnáziumba küldött el szeretett jó atnyám, ah­ol akkor kitűnő tanári kar volt: Tarczy, Bocsor, Stettner, mind elsőrendű tudományos tekintélyek, akiknek előadás­­ait öröm volt hallgatni. És azután a jó sors itt oly tanulótársak közé hozott, akiknek a szelleme nemes versenyre kényszerített. Ott voltak Kerkápolyi, Petőfi, Petrich Soma, Gondol Gábor, Bárány Gusz­táv, Bathó Bálint, Gaál Péter, mind olyan nevek, amiknek a betűi máig is fényesek. Ott volt «Képző­társasága» a fiatalságnak, ahol irodalmi műveket olvastak fel, azokat bírálatra kiadtuk, a bírálatokat is felolvastuk; ebben az évben egy «Tavasz» című könyvet is szerkesztettünk; ebben jelent meg első elbeszélésem. Pápán gyakran fájt a mellem; elhitettem ma­gammal, hogy tüdővészben vagyok. Jó anyám azt hitte, hogy a pápai éles levegő és meszes viz a bajom s elküldött­­az áldott levegőjű Alföldre, Kecskemétre, a jogi tanfolyamra. Áldott legyen érte. Mert itt lett belőlem ember, e derék, tősgyökeres magyar városban, és különösen itt lett belőlem ma­gyar ízó. Itt ismertem meg az igazi népéletjét a maga kifogyhatatlan változatosságában, a néphumort, a puszták világát Egész irői működésemnek az alap­hangulatát itt sajátítottam el s amellett testileg is megerősödtem. „A zsidó u.n Tizennyolc esztendős korában irta meg Jókai első színművét «A zsidó fiút». A darab pályázatra volt szánva; idegen kézzel kellett leírva lennie. Pe­tőfi mint színész 1843. január közepén Kecskemétre került s felkereste Jókait. A szinészköltő sanyarú helyzetben volt Jókai arra kérte őt, másolja le drámáját, gondolván, hogy majd tisztességes hono­ráriumot ad neki. Petőfi örömmel tette meg a ba­ráti szolgálatot, a honoráriumot azonban nem fo­gadta el. Jókai tehát azzal fejezte ki háláját, hogy lefestette barátját olaj-miniatureban, violaszin sárga gombos frakkban. Petőfi nagyon megörült a kép­nek és később is szívesen mutatta barátainak. 1843. március 8-án nyújtotta be Jókai a darabját a Ma­gyar Tudományos Akadémiához. A munkának nagy hibái voltak, de a bírálók, Vörösmarty és Bajza nyomban felismerték Jókaiban a tehetséget, maguk­hoz hívták őt és naphosszat fáradoztak vele a hi­bák kijavításán. Az Akedémia dicséretben részesítette a darabot. A dijat Obernyik «Four és pór» című darabja nyerte el előle. Az első regény, Jókai 1843-ban elkísérte Petőfit Pestire s ekkor ismerkedett meg Frankenburg Adolffal, aki azután egyik legnagyobb jóakarója lett. •­ 1844-ben a jogi tanulmányok befejezése után, egy évig patvarián volt Asztalos István komáromi ügyvédnél, azután mint jurátus Molnár Józsefnek irodájába jutott Pesten. Javadalma volt szálláson kívül 6 forint egy hónapra. Petőfi már ekkor Pesten lakott és ünnepelt költő volt. Örömmel fogadta Jókait és büszkén mutatta be fiatal írótársainak, akik az életképekben megjelent Nepean sziget után ismerték. Ekkor írta Petőfi Jókai Mórhoz című köl­teményét, mely a Pesti Divatlapban (1845. II. 37. sz. december 11-én) jelent meg. 1845-ben a nyári hó­napokat Komáromban édesanyja körében tölté; a társaságot kerülve rendesen kora reggel ment ki szigeti kertjükbe s késő este tért haza; ott ké­szült az ügyvédi cenzúrára s irta a Hétköznapok címü regényét; olykor ellátogatott Orbán Gábor vá­rosi rajzmesterhez, hol olajba festett egy várat. Az 1845—46. telet ismét Pesten töltötte, többnyire Petőfi, Lisznyay, Czakó, Pákh és Vahot Imre tár­saságában; ezen a télen Tompa Mihály is a tár­saságukhoz tartozott. 1846-ban letette a cenzúrát, ügyvédi oklevelet nyert és egy pert is vitt, melyet szerencsésen megnyert. De az ügyvédi pályával csakhamar szakított. Eszménye, az irodalom von­zotta őt ellenállhatatlanul és a lapokban egymást követték elbeszélései s mutatványai regényéből. 1846-ban Frankenburg lapjánál vállalt foglal­kozást, vezetvén a színháza rovatot; nemsokára azon­ban Helmeczy Jelenkoránál az újdonságok rovatá­nak vezetését vette át és itt működött három hónapig. Ugyanez év tavaszán Petőfi ösztönzésére a fiatal írói nemzedék legkiválóbb tagjai állást foglaltak a kiadók és szerkesztők ellen. ígéretet tettek egy­másnak, hogy egy évig semmiféle lapba nem írnak, hanem maguk fognak lapot alapítani, mely az ő irányukat képviselje. Tizen voltak az új irány hívei: Petőfi, Pálffi, Degré, Obernyik, Pákh, Bérczy, Ko­rányi, Tompa, Lusznyai és Jókai A kormány azon­ban nem adott engedélyt a­­tizekének lap kiadására­. Frankenburg erre felszólította őket, hogy dolgoz­zanak újra lapjába; félévi szünet után a társak felmentették egymást a fogadás alól és az egy Obernyiket kivéve, mindnyájan elfogadták a meg­hívást. Jókai leghathatósabban támogatta az «Élet­­képek»-et és dolgozatai tetemesen fokozták a lap népszerűségét. 1847. közepén Frankenburg az udvari kancel­láriánál kapván hivatalt, Bécsbe költözött. Lapjának szerkesztését Jókainak adta át Petőfi is ekkor tért Pestre (junius 14.) utazásaiból. Jókai naponként ta­lálkozott vele, szövetkeztek a lap érdekében; meg­nyerték Aranyt, Tompát és többeket munkatársa­­kul. Petőfi nejével november 4-én megérkezvén Pestre, a Dohány-utca 373. sz. Schiller-ház első emeletére költözött; e lakás egy előszobából és három utcai szobából állott; az egyiket melynek a konyhán át külön bejárata volt, Jókainak adták ki (itt laktak együtt 1848. június 12-ig). A közös ebédet az Aranysasból hozatták, bort egyikük sem ivott; az esték beszélgetéssel teltek el tea mellett. Március II. 1848. március 14-én az ellenzéki kör közgyűlést tartott, melyen az ifjúság, köztük Jókai is, elhatá­rozta, hogy a reformokat 12 pont alakjában a ki­rályhoz fölterjesztik. Este a Pillwax-kávéházban ér­tesültek a március 13-iki bécsi forradalomról; ek­kor már elhatározta az ifjúság, hogy a 12 pont ér­dekében nem peticionálni fog, hanem megadásukat követelni fogja. A szabadságharcban, 1848 márc. 15-én Petőfi Vasvári Pállal és Bu­­lyovszky Gyulával Jókaihoz ment és nála a négy ifjú megegyezett a sajtó felszabadításában. Jókai és Bulyovszky proklamációt szerkesztettek a 12 pont­hoz. A proklamáció elkészülvén, nyolc órakor az ifjak kávéházába értek. Itt Jókai szólt, felolvasta a a proklamációt és a 12 pontot Az ujvilág utcai or­vosi egyetemhez érvén, beszóltak a tantermekbe,­­az ifjak az udvarra tódultak, hol Jókai székre állva, még egyszer elolvasta a proklamációt és Petőfi el­szavalta a Nemzeti dalt. Az ifjak vállalkozása ma­gával ragadta a tömeget mely zajosan követte őket a mérnöki egyetem felé. Jókai ismét felolvasta a­ proklamációt és­ Petőfivel újból elszavaltatták a Nemzeti dalt Ezután a Länderer és Heckenasti-féle nyomdához indultak, mely a Hatvani-utcában a 1. Horváth-házban volt A proklamációt és a Nemzeti­­dalt kinyomatták. Ezalatt Jókai jelentette a történ­teket a népnek. Fél tizenkét óra tájt a szabad sajtó első termékeit a 12 pontot és a Nemzeti dalt Irinyi mutatta be a népnek és ezrenkint osztották azokat szét. Délután a Múzeum terén népgyűlés volt és innét a városház tanácskozó termébe tódult a nép, hol a többek közt Jókai is beszélt a nép nevében és erre a polgármester, Szepessy Ferenc társaival együtt kijelentette a csatlakozásukat és aláirta a 12 pontot. Rögtön választottak egy rendreügyelő választmányt, melynek Jókai is tagja lett. 1848 március 16-án Budán Táncsicsok a rab­ í­ót kisza­badították és a Nemzeti Színházhoz vitték. Itt köz­kívánatra a Bánk bánt adták elő, a sokaság beözöiü­lés­ére felbomlott az előadás, a zenekar a Rákóczi­­indulót harsogtatta; a közönség a Marseillaiset kö­vetelte, majd Egressy a Nemzeti dalt szavalta el, annak esküteh­am­ta. a née Sfefca. dorgé, AI

Next