Pesti Napló, 1904. május (55. évfolyam, 121-150. szám)
1904-05-06 / 126. szám
126. szám b Budapest, pennes PESTI NAPLÓ, 1904. május 6. 5) , jutalmul adta neki, hogy csöndesen, minden fájdalom nélkül, úgyszólván átringott a másvilágra. ■És gyönyörű volt a halálában is. Amint a patyolatos ágyban, a dagadó vánkosok közt ott feküdt, olyan volt, mintha feje a Munkácsy «Honfoglalás»-ából lett volna kivéve. Szakála megnőtt a tiz nap alatt s egészen olyan volt, mint a hogyan a képen van megfestve. A sápadtságnak csak fuvallata volt az arcán, a halál merevsége még nem ült ki reája. Mint élete, szép volt a halála is csendes elszunnyadásában. Két órával a halál bekövetkezése után még egyre tartott a zarándoklás. A megjelentek között volt Hegedűs Sándor, Jókainak tudvalévően közeli rokona, a fiával. Nem ment be a lakásba, hanem kihivatta a család megbízottját, Vészi Józsefet, akivel sokáig tárgyalt. Bármennyire szeretett volna bemenni Hegedűs — amint ezt mondotta is — a tárgyalásnak az lett az eredménye, hogy eltávozott dr. Bergernek szemközti lakásából, anélkül, hogy Jókait halálos ágyán látta volna. A tárgyalás közben, amikor a temetés módozatairól is beszélgettek, izgalmas jelenet történt. Berohant Ihász Lajos, Jókai rokona s ezt kiáltotta : — A halottat magára hagyták ! . Egy percre csakugyan magára maradt, amíg a rosszul lett Jókainé segítségére siettek. Jókainé külömben kijelentette, hogy egész éjjel a holttest mellett marad, bármennyire igyekezték őt erről lebeszélni. Járt a halottas házban Feszty Árpád is, aki azonban szintén nem ment be a halotthoz. A temetés. A kormány a nemzet halottjának tekinti a Jókai Mórt. Berzeviczy Albert, aki a kormánytól megbízást kapott, máris megtette a szükségessé vált intézkedéseket. Holnap délelőtt konferencia lesz a vallásos közoktatásügyi minisztériumban. Jelen lesznek ott az irodalmi és művészeti egyesületek, továbbá a hatóságok képviselői s meg fogják beszélni a nagyszerű temetés módozatait. Jókait minden valószínűség szerint a Tudományos Akadémiából fogják utolsó útjára, a kerepesi temetőbe vinni. Az «Otthon» írók és hírlapírók köre holnap, pénteken délutáni 3 órakor rendkívüli választmányi ülést tart, hogy megállapítsa a módot, amelyen Jókai halálán érzett gyászát és részvétét méltóan kifejezheti. Élete. Gyermekkora, Jókai Mór 1825. február 18-án született Komáromban. Atyja ásvai Jókay József hites ügyvéd, anyja Paulay Mária volt. Családjának nemesi származásáról érdekesen szól a krónika. Nagy Iván szerint a nemesi levelet I. Lipót király adta egy Jókaynak azért, mert ez Esztergom várának védelmében mint tüzér vitézül harcolt s midőn egyszer a törökök hirtelen rohammal akarták a várat elfoglalni, ez a Jókay odafutott egymaga a bástyára, egy ágyúval célba vette a törökök vezérét, egy nagyfejü agát s annak ellőtte egyik karját. E jelenet van berajzolva az ásvai Jókay-család címerébe. Gyermekkoráról ezt írja maga Jókai: Milyen angyali élet volt annál a mi házunknál! Sohasem hallatszott ott egy haragos szó. Testvéreim szerették egymást, engemet még jobban. Mikor kisgyerek voltam, iskolába mentem, Eszter nénémnek a házastóból utánam kellett addig nézni, míg az iskola kapuján befordulok. Nagyon félénk voltam. Három tárgya volt különösen félelmem fantáziájának. Azok a nagyszakállú zsidók — azután a veszett kutyák — és az élve eltemettetés. Ez az utóbbi rém annyira üldözött, hogy egy kis papírra felírva szüntelen a derekamra kötve hordoztam a végrendeletemet, (8 éves gyerek), amiben arra kérem az anyámat, hogyha meghalok, ne temettessen el felboncolás nélkül. — Leghamarabb kibékültem a zsidókkal: az élve eltemettetéstől nem rettegek, halva se temetnek már el engem! hanem a kutyáktól még most is félek s bot nélkül nem járok az utcán. Az elemi iskolában volt egy kedves tanítóm, Székely János; lecke után sokszor ott tartott s mesélt nekem régi szép adomákat Mátyás királyról, Mária Terézia udvari bolondjáról, találós meséket. Ez aztán arra buzdított, hogy én is csináljak találós mesét, mégpedig versben. Az első siker arra buzdított, hogy még merészebb kísérletet tegyek. Volt egy utcán járó bolond a városban, aki mindig azt kiabálta, hogy «urak a papok!» (nem is volt egészen bolond). Erről írtam verset. Egyszer odafenn járt Komáromban Tóth Lőrinc, akkor éppen a tudós akadémiától pályakoszorúzott költő, s meglátta az én két versemet; elhozta Pestre és kiadatta az egyiket a «Regélődben, a másikat meg a «Társalkodódban s alányomtatta az egész nevemet életkorommal együtt. Kilenc éves voltam. Ezzel el volt döntve, hogy nem lesz belőlem se szolgabíró, se vicefiskist Tíz éves koromban a szüleim cserébe adtak. Régi szokás volt ez; két család összebeszélt; az egyik lakott Pozsonyban, a másik Komáromban; az egyiknek a gyermekei nem tudtak magyarul, másikét németül: kicserélték őket. Családi gond, jó iskola, egyforma mind a két helyütt A Pozsonyban lakó Zsigmondy tanár fiai és leányai voltak az én testvéreimnek és nekem a helyetteseim Komáromban. Nekünk is, azoknak is, mindenikünknek volt így egy «édes anyja» Komáromban és egy «liebe Mutter»-je Pozsonyban. Úgy tekintettük egymást, mintha testvérek volnánk. Az akkori tanítási rendszer mellett már a 11 éves gyermeknek kellett tanulni költészettant, irálytant, természetesen latinul, aztán meg a kegyetlen görög nyelvet. De mind hasznát vehettem én ezeknek! Mikor Pozsonyból hazakerültem, már akkor az én feledhetetlen jó apámat halálos betegen találtam. Még abban az évben meg kellett ismernem azt a megmérhetetlen nagy fájdalmat, ami az árvaságra jutás. Ez annyira összetörte lelkemet, hogy halálos beteg lettem utána s csak áldott jó Eszter néném ápolásának köszönhetem, hogy megmaradtam. Ekkortájban hozta elém a sors azt a férfiút, akinek befolyása egész életemre kihatott, Váry Ferencet Előbb tanárom volt. Később sógorom lett, ki nénémet elvette. Egyszerű, szigorú ember volt. Sokoldalú tudományos műveltséggel bírt. Nemcsak azt tanította, s nemcsak azokban a tanórákban, amik kötelezett tantárgyak és órák voltak, hanem mindenfélét, ami az életben hasznos, ami a műveltséget kiegészül Reggeltől estig foglalkozott a lélekműveléssel. Senki sem sokalta meg. Úgy tudott tanítani, hogy az gyönyörűség volt. Egy évben előszedette velem a gimnázium könyvtárából a nagy, régi könyveket, s azokból készíttetett velem tanulmányokat, s három év alatt megtanított franciául, angolul és olaszul. Igaz, hogy mindennap, télen-nyáron öt órakor reggel már ott kellett lennem az ő kólzoadjában, de azt meg is szoktam, úgy hogy most is mindig hajnalban kelek fel s tíz óráig dolgozom; mikor más ember felkel, már akkor én elvégeztem s járok a mindennapi dolog után. Ezalatt mindennapi gyakorlataim voltak a szónoklattan és a költészettan feladványai. Tizenhétéves koromban a pápai főgimnáziumba küldött el szeretett jó atnyám, ahol akkor kitűnő tanári kar volt: Tarczy, Bocsor, Stettner, mind elsőrendű tudományos tekintélyek, akiknek előadásait öröm volt hallgatni. És azután a jó sors itt oly tanulótársak közé hozott, akiknek a szelleme nemes versenyre kényszerített. Ott voltak Kerkápolyi, Petőfi, Petrich Soma, Gondol Gábor, Bárány Gusztáv, Bathó Bálint, Gaál Péter, mind olyan nevek, amiknek a betűi máig is fényesek. Ott volt «Képzőtársasága» a fiatalságnak, ahol irodalmi műveket olvastak fel, azokat bírálatra kiadtuk, a bírálatokat is felolvastuk; ebben az évben egy «Tavasz» című könyvet is szerkesztettünk; ebben jelent meg első elbeszélésem. Pápán gyakran fájt a mellem; elhitettem magammal, hogy tüdővészben vagyok. Jó anyám azt hitte, hogy a pápai éles levegő és meszes viz a bajom s elküldöttaz áldott levegőjű Alföldre, Kecskemétre, a jogi tanfolyamra. Áldott legyen érte. Mert itt lett belőlem ember, e derék, tősgyökeres magyar városban, és különösen itt lett belőlem magyar ízó. Itt ismertem meg az igazi népéletjét a maga kifogyhatatlan változatosságában, a néphumort, a puszták világát Egész irői működésemnek az alaphangulatát itt sajátítottam el s amellett testileg is megerősödtem. „A zsidó u.n Tizennyolc esztendős korában irta meg Jókai első színművét «A zsidó fiút». A darab pályázatra volt szánva; idegen kézzel kellett leírva lennie. Petőfi mint színész 1843. január közepén Kecskemétre került s felkereste Jókait. A szinészköltő sanyarú helyzetben volt Jókai arra kérte őt, másolja le drámáját, gondolván, hogy majd tisztességes honoráriumot ad neki. Petőfi örömmel tette meg a baráti szolgálatot, a honoráriumot azonban nem fogadta el. Jókai tehát azzal fejezte ki háláját, hogy lefestette barátját olaj-miniatureban, violaszin sárga gombos frakkban. Petőfi nagyon megörült a képnek és később is szívesen mutatta barátainak. 1843. március 8-án nyújtotta be Jókai a darabját a Magyar Tudományos Akadémiához. A munkának nagy hibái voltak, de a bírálók, Vörösmarty és Bajza nyomban felismerték Jókaiban a tehetséget, magukhoz hívták őt és naphosszat fáradoztak vele a hibák kijavításán. Az Akedémia dicséretben részesítette a darabot. A dijat Obernyik «Four és pór» című darabja nyerte el előle. Az első regény, Jókai 1843-ban elkísérte Petőfit Pestire s ekkor ismerkedett meg Frankenburg Adolffal, aki azután egyik legnagyobb jóakarója lett. • 1844-ben a jogi tanulmányok befejezése után, egy évig patvarián volt Asztalos István komáromi ügyvédnél, azután mint jurátus Molnár Józsefnek irodájába jutott Pesten. Javadalma volt szálláson kívül 6 forint egy hónapra. Petőfi már ekkor Pesten lakott és ünnepelt költő volt. Örömmel fogadta Jókait és büszkén mutatta be fiatal írótársainak, akik az életképekben megjelent Nepean sziget után ismerték. Ekkor írta Petőfi Jókai Mórhoz című költeményét, mely a Pesti Divatlapban (1845. II. 37. sz. december 11-én) jelent meg. 1845-ben a nyári hónapokat Komáromban édesanyja körében tölté; a társaságot kerülve rendesen kora reggel ment ki szigeti kertjükbe s késő este tért haza; ott készült az ügyvédi cenzúrára s irta a Hétköznapok címü regényét; olykor ellátogatott Orbán Gábor városi rajzmesterhez, hol olajba festett egy várat. Az 1845—46. telet ismét Pesten töltötte, többnyire Petőfi, Lisznyay, Czakó, Pákh és Vahot Imre társaságában; ezen a télen Tompa Mihály is a társaságukhoz tartozott. 1846-ban letette a cenzúrát, ügyvédi oklevelet nyert és egy pert is vitt, melyet szerencsésen megnyert. De az ügyvédi pályával csakhamar szakított. Eszménye, az irodalom vonzotta őt ellenállhatatlanul és a lapokban egymást követték elbeszélései s mutatványai regényéből. 1846-ban Frankenburg lapjánál vállalt foglalkozást, vezetvén a színháza rovatot; nemsokára azonban Helmeczy Jelenkoránál az újdonságok rovatának vezetését vette át és itt működött három hónapig. Ugyanez év tavaszán Petőfi ösztönzésére a fiatal írói nemzedék legkiválóbb tagjai állást foglaltak a kiadók és szerkesztők ellen. ígéretet tettek egymásnak, hogy egy évig semmiféle lapba nem írnak, hanem maguk fognak lapot alapítani, mely az ő irányukat képviselje. Tizen voltak az új irány hívei: Petőfi, Pálffi, Degré, Obernyik, Pákh, Bérczy, Korányi, Tompa, Lusznyai és Jókai A kormány azonban nem adott engedélyt atizekének lap kiadására. Frankenburg erre felszólította őket, hogy dolgozzanak újra lapjába; félévi szünet után a társak felmentették egymást a fogadás alól és az egy Obernyiket kivéve, mindnyájan elfogadták a meghívást. Jókai leghathatósabban támogatta az «Életképek»-et és dolgozatai tetemesen fokozták a lap népszerűségét. 1847. közepén Frankenburg az udvari kancelláriánál kapván hivatalt, Bécsbe költözött. Lapjának szerkesztését Jókainak adta át Petőfi is ekkor tért Pestre (junius 14.) utazásaiból. Jókai naponként találkozott vele, szövetkeztek a lap érdekében; megnyerték Aranyt, Tompát és többeket munkatársakul. Petőfi nejével november 4-én megérkezvén Pestre, a Dohány-utca 373. sz. Schiller-ház első emeletére költözött; e lakás egy előszobából és három utcai szobából állott; az egyiket melynek a konyhán át külön bejárata volt, Jókainak adták ki (itt laktak együtt 1848. június 12-ig). A közös ebédet az Aranysasból hozatták, bort egyikük sem ivott; az esték beszélgetéssel teltek el tea mellett. Március II. 1848. március 14-én az ellenzéki kör közgyűlést tartott, melyen az ifjúság, köztük Jókai is, elhatározta, hogy a reformokat 12 pont alakjában a királyhoz fölterjesztik. Este a Pillwax-kávéházban értesültek a március 13-iki bécsi forradalomról; ekkor már elhatározta az ifjúság, hogy a 12 pont érdekében nem peticionálni fog, hanem megadásukat követelni fogja. A szabadságharcban, 1848 márc. 15-én Petőfi Vasvári Pállal és Bulyovszky Gyulával Jókaihoz ment és nála a négy ifjú megegyezett a sajtó felszabadításában. Jókai és Bulyovszky proklamációt szerkesztettek a 12 ponthoz. A proklamáció elkészülvén, nyolc órakor az ifjak kávéházába értek. Itt Jókai szólt, felolvasta a a proklamációt és a 12 pontot Az ujvilág utcai orvosi egyetemhez érvén, beszóltak a tantermekbe,az ifjak az udvarra tódultak, hol Jókai székre állva, még egyszer elolvasta a proklamációt és Petőfi elszavalta a Nemzeti dalt. Az ifjak vállalkozása magával ragadta a tömeget mely zajosan követte őket a mérnöki egyetem felé. Jókai ismét felolvasta a proklamációt és Petőfivel újból elszavaltatták a Nemzeti dalt Ezután a Länderer és Heckenasti-féle nyomdához indultak, mely a Hatvani-utcában a 1. Horváth-házban volt A proklamációt és a Nemzetidalt kinyomatták. Ezalatt Jókai jelentette a történteket a népnek. Fél tizenkét óra tájt a szabad sajtó első termékeit a 12 pontot és a Nemzeti dalt Irinyi mutatta be a népnek és ezrenkint osztották azokat szét. Délután a Múzeum terén népgyűlés volt és innét a városház tanácskozó termébe tódult a nép, hol a többek közt Jókai is beszélt a nép nevében és erre a polgármester, Szepessy Ferenc társaival együtt kijelentette a csatlakozásukat és aláirta a 12 pontot. Rögtön választottak egy rendreügyelő választmányt, melynek Jókai is tagja lett. 1848 március 16-án Budán Táncsicsok a rab íót kiszabadították és a Nemzeti Színházhoz vitték. Itt közkívánatra a Bánk bánt adták elő, a sokaság beözöiülésére felbomlott az előadás, a zenekar a Rákócziindulót harsogtatta; a közönség a Marseillaiset követelte, majd Egressy a Nemzeti dalt szavalta el, annak eskütehamta. a née Sfefca. dorgé, AI