Pesti Napló, 1904. május (55. évfolyam, 121-150. szám)
1904-05-07 / 127. szám
20 Budapest, szombat PESTI NAPLÓ 1904. május 7. * . szám INNEN-ONNAN. Kereslek... Sejtelek az utcákon- Hasztalan*Elvesztél, elkallódtál nyomtalan, S míg föltalállak, e ház rengetegben Megtérülésig lehet tévelyegnem. Elindulok, ha a reggel kifeslett. Leszáll az alkony és én még kereslek- Már minden járót, kelőt ismerek: Csak veled nem találkozom, veled! Pedig amíg szép közeledbe voltam, Szerelmi lángom hogy* rejtem, gúnyoltam! — Lásd, nem szeretlek! — rád néztem merőn, Mert vallomásra, ah, nem volt erőm. Mily buzgalommal játsztam hideget, Míg látogólő szivem majd szétvetett, És téged is hogy kinzott az a láng! Szerelmesek és hazugok valóak-S talán ha újra Összehozatunk, Tovább folytatjuk: játszunk, hazudunk, Míg a megcsalt Isten, a szerelem, Cserbehagy mindkettőnket hirtelen! (Találkoznom kell mégis te veled, Elmondanom, hogyan szerettelek. Mint nyugtalan csillag fényét a nap, Te olthatod csak kinző lángomat-Zempléni Árpád. Apróságok Jókai életéből. Mór és Lőr. Az öreg Tóth Lőrinc, aki a negyvenes években híres fiatal poéta és nevezetes világfi volt, levelet írt Jókainak, amelyen ez a divatos cím ékeskedett: Tek, Jókai Mór urnak. Jókait akkor még nagyon felboszantotta ez a levél s rögtön felelt Tóth Lőrincnek, megírván, hogy régi magyar nemes ember ő, nem pedig szerepssen, senki őt Mórnak ne títulázza. «Ne sajnáld tőlem azt az ic-et a nevem végén!» — mondta, a borítékra pedig szép kalligráfiával ezt a címet írta fel: Tek. Tóth Lőr Úrnák. Jókai szerkesztő definíciója. Jókai, aki külömben az esztergályosságot tanulta, s nem egyszer dicsekedve mondta a feleségének, hogy ha kő nem volna, a keze munkájával is el bírná tartani a családját, mint nagy politikai vállalatok névleges szerkesztője, gyakran érezte a felelősség töviseit. Jókai egyszer a maga szerkesztői definícióját körülbelül így fogalmazta meg munkatársai előtt: — Annyi közöm van nékem ti hozzátok, mint a fűszeres bolt elé cimerül pingált vadembernek: hozzátartozik ugyan a bolthoz az is, de se a bolt nem az övé, ee ő a boltban nincsen soha. Jókai pénzt csinál. Egyszer a Révai-féle könyvkereskedésben találja Jókait egy író, amint íróasztalnál ül, tollal a kezében. — Mit csinálsz, Móric bácsi? — Pénzt, — felelte kurtán. — Taníts meg engem is, Móric bácsi. — No, taizt ugyan ne tanuld meg tőlem, de mutatta hamiskás mosolylyal, hogy váltókat ír alá, úgy csinálja a pénzt. Jókai nótája, Visi Imrének volt egyszer párbaja, párbaj után pedig áldomást ittak, hol a segédeken kívül ott volt Jókai Mór, Hegedűs Sándor, Frecskay János és Odry Lehel. A vacsoránál, engedve Jókai kérésének, Odry dalra gyújtott. Egyszer csak azt mondja neki Jókai: — «Mind szép ez öcsém, de hát tudod-e az én nótámat?» s megmondta Odrynak, melyik az ő nótája. Odry legnagyobb sajnálatára kénytelen volt kijelenteni, hogy ezt a nótát ő nem tudja. «Megálljaiak, — mond Jókai *— majd eldalolom hát én.» És akkor aztán, mint ő maga monda, kiált a médiumra s szzivhez szóló, érces hangon elénekelte ezt a nótát: «Korcsmárosné, nekem halat süssék kend, Az asztalra citronyos bort tegyék kend, Az ajtóba istráz át állitsék kend, Ha zsandár jő, híradással tegyék kend-» Jókai és Arany. Jókait Arany Jánoshoz gyöngéd barátság fűzte. Nem volt az olyan meleg, mint Petőfi és Arany barátsága, de felhőtlen és Sírig tartó. Csakhogy nagyon ritkán látogatták meg egymást: huszonöt év alatt kétszer vizitelt Jókai Aranynál. Egyszer meglátogatta Aranyt nagykőrösi tanár korában. Arany azzal a biztatással csalta el Kőrösre, hogy az ő kis leánya, Juliska, az «örmény és családja» című humorisztikus novellájából vígjátékot csinált és azt maga el is játszsza. Jókait elragadta a szép kis Juliska előadása. Az ötféle szerepet, mely a darabban van, oly kedvesen játszotta, hogy megenni való volt. Különösen a vén Gergucot, a maga rácos kiejtésével, aki a Mincukát «arányos leányom»-nak szólítja. Attól fogva, ha öszzejött Aranynyal, nem is kérdezte másképpen, mint hogy: «mit csinál a szép kis Mincucka?» Másodszori látogatása huszonöt év múlva történt, mikor Arany megírta «Toldi szerelmé»-t. Jókai fölkereste üdvözlő levelével, melyre Arany kedvesen válaszolt, beszélt benne Jókainak a múzsákhoz való Viszonyáról s hogy előbb megőszül a parókája, mint annak vége lesz. Jókai azután a Petőfi-Társaság tisztelgő küldöttségét vezette hozzá. Amint benyitott az ajtaján, ott állt előtte megint az «arányos leányom», a szép Mincucka. De nem ő volt az, hanem a «kis idegen», a szép Juliska leánya. Minden dikció kiment a fejéből, nem tudott Aranynak semmiféle felköszöntőt mondani. — Látod, mondta neki, olyan régen nem láttuk egymást, hogy még azt sem tudod, hogy már csakugyan megőszült a parókám is. Arany mosolygott. — Azért írtam a levelemben a parókádról, mert tudtam, hogy egy hiúságból nem adod ki az újságban. Ll A szultán kincseskamrájából. Egy előkelő francia lap tudósítója, kinek alkalma volt a szultán kincstárát meglátogatni, érdekesen számol be az ott látottakról: «Nincs az a toll, mely képes volna leírni az itt heverő ékszerek és műkincsek garmadáit. Az összes szultánok ékköves díszruhái II. Mohamedtől (1451—1481) II. Mahmudig (1808 —1539); turbánok mogyorószem nagyságú gyémántokkal, smaragdokkal és rubinokkal kirakva. Ismai perzsa sah trónja, mit 1514-ben raboltak el a törökök és II. Szulejmán trónusa értékes fából faragva és földiszítve arany és mozaik béradatokkal és több mint húszezer gyémánt, rubin és smaragdkővel és egy baldachin, melynek közepétől tíz centiméter hosszú és négy centiméter széles rubin világít le, képezik a gyűjtemény fénydarabjait. Egy üvegszekrényben látni a világ legnagyobb smaragdjait; kettő nem sokkal kisebb, mint egy középnagyságú structolás, egy pedig akkora kerületű, mint egy evőtányér és négy-öt centiméternyi vastag. Kötetek kellenének, ha mind föl akarnám sorolni az itt fölhalmozott drágaságokat.» □ A tudós esernyője. Pettenkofer Miksa, a kísérleti vegytan világhírű megalapítója, német ember volt, tehát csak természetes, hogy mindig esernyővel járt, de nagy tudós is volt, tehát természetes, hogy roppant mód szórakozott ember is volt. A szórakozottság meg az esernyő azonban nem sokáig tartanak ki együtt. A szórakozottság megmarad, de az esernyő elvész. Pettenkofernek jóformán annyi esernyő kellett, ahányszor elment hazulról, mert elvinni ugyan elvitt egyet, de vissza már nem hozta. A felesége azért sok szemrehányást tett a tudósnak, de ez nem segített. Egyszer azonban rüigy dolog történt. Pettenkofer három hétre Angliába utazott és mikor visszaérkezett német földre, még meg volt az esernyője. Maga is érezte az eset szenzációs voltát, ennélfogva hazautaztában Augsburgból a következő táviratot küldötte a feleségének: — Én és az esernyőm szerencsésen megérkeztünk és megyünk hazafelé. — Másnap délben már otthon volt a felesége, amint üdvözölte, mindjárt meg is kérdezte: — No és most hadd lássam, hol az esernyőd? A tudós meghökkent, a homlokához kapott, azután restelkedve mondotta: — No lám !... Azt meg ott felejtettem az augsburgi táviróhivatalban, mikor telegráfoztam. □ Automobil-sinutak. New-Yorkban lakó milliomosok körében, akiknél a költség nem számít, ha arról van szó, hogy saját kényelmüket fokozhassák, oly terv merült fel, amelyet reközelebb meg fognak valósítani. Vanderbilt, Mac Kay és más gazdag urak a nyári időt Long Islandban töltik, ahonnét naponta vamttal utaznak New Yorkban levő üzlethelyiségeikbe. Újabb időben gyakran használják a beutazásra az automobilt is, jóllehet ilyenkor azt tapasztalták, hogy a nagyforgalmú utakon nem járhatnak elég gyorsan és lehetetlen, hogy a vasutak sebességét elérjék. Törekvésük tehát az, hogy ezt a nehézséget legyőzzék. Céljuk pedig az, hogy a nyári lakás előtt ülhessenek fel a motorkocsira, ezzel elmehessenek üzlethelyiségeik kapujáig s ide előbb eljussanak, mint vasúton. Ennek megvalósítása céljából külön sinutát terveznek három millió koronával építeni, amelyen az út legnagyobb részét a vasútinál nagyobb sebességgel akarják megfutni. Automobilok számára szolgáló ilyen sínutak építése semmiféle elvi akadályokba nem ütközik. A sínek alakja természetszerűen más lesz, mint a vasme. Időt kell engednie nekünk, hogy egérutas nyerhessünk. Fölemelték a holttestet, kegyeletesen bevitték az elhagyott kunyhóba s letették ott a földie. Ernőkünn maradt s egy helyben állva nézte a vörös foltot, amely ott maradt utána. A másik kettő letéve a halottat, kijött s mr. Alston homokot hintett a vértócsára, hogy elrejtse. — Most, — mondta — jó volna, ha még Hozzáírnék azokhoz a jegyzőkönyvekhez, hogy hogyan folyt le az egész dolog. Visszamentek mind a gunyhóba s ott a holttest mellett állva írták hozzá a jegyzőkönyvhöz, ami még hiányzott. Amikor Ernőre került az aláírás sora, csaknem azt kívánta magában, hogy bár az ő neve hiányoznék az alól a kísérteties utóirat alól, Mr. Alston eltalálta a gondolatait. — Ez a hadiszerencse, — mondta hidegen. — Most pedig, Justice kapitány, mi megyünk, hogy még megkaphassuk a reggeli gőzhajót, s reméljük, hogy ön nem fogja magát följelenteni előbb, mint délben, ha képes lesz megállni. A vizsgálatot a dologban nem fogják előbb megtartani, csak holnap, és holnap délelőtt tizenegy órakor, remélem, hogy jó egypár esztendőre utolján láttam Angliát. A kapitány alapjában véve jólelkű ember volt s nem akart mást is belekeverni a bajba. Mindenesetre fel fogom jelenteni magamat, — mondta, — de nem látom a szükségét annak, hogy siessek vele. Azt hiszem, hogy itt Guerneseyn nem fognak nagyon megbüntetni. Szegény Hugó! Neki sem nagyon sürgős, hogy feljelentsem magamat, — tette hozzá sóhajtva s letekintve a holttestre, amely egy kabáttal leterítve olyan csendesen feküdt a helyén. — Azt hiszem, becsuknak vagy fél esztendőre, — csinos kilátás!*) De azt mondom önnek, mr. Kershaw, hogy jobb lesz, ha ön elhordja innen az irháját, ez a legbiztosabb dolog. S aztán, ha jól tudom, miután ön volt Hugónak a legközelebbi rokona, önre fog szállani az ő elme és nemesi rangja! — Igen, azt hiszem, — felelte Ernő tétován. — Jöjjön, mennünk kell, — szólt közbe mr. Alston, — mert lekésünk a hajóról, s a fejével bólintva Justice kapitánynak, kiment a kunyhóból. Ernő követte a példáját s amikor előre ment pár lépést, még egy tekintetet vetett erre a gyűlöletes helyre. Ott állt Justice kapitány a kunyhó ajtajában, levert arccal s amott, tőle néhány lépésnyire balra, meglátszott a homokban a hely, ahol Kershaw Hugó elesett. Ernő soha sem ezt az embert, sem ezt a helyet nem látta többé. — Kershaw, — kezdte mr. Alston, mit szándékozik ön cselekedni? Azt magam sem tudom. *) Justice kapitány keservesen csalódott. A hat hónap helyett, amit várt, gyilkosságban való bünrészess°górt életfogytig tartó gályarabságra ítélték. De azután, miután vagy egy évet kitöltött, kegyelmet kapott. J — De el kell magát határoznia valamire; gondolja csak meg, hogy micsoda zsákutcába jutott. Tudja, hogy az angol törvény szerint a párbaj gyilkosság- s tudja, hogy büntetőügyekben ez a sziget is az angol törvények alatt áll, vagy legalább is egészen egyformák a törvényeik. — Azt hiszem, hogy legokosabb volna, ha feljelenteném magamat, mint Justice kapitány. — Ostobaság. El kell rejtőznie valahova egy-két évre, amíg elfelejtik a dolgot. —• Hova rejtőzhetnék? — Van valami pénze, vagy tud valahol szerezni ? . — Igen, csaknem kerek kétszázötven fontom van. •— Szavamra, ez szerencsés dolog! Akkor adhatok önnek jó tanácsot: vegyen fel álnevet s jöjjön le velem Délafrikába. Én bemegyek Afrika közepébe vadászni, beljebb, mint a brit terület tart, tehát kevés ok lesz attól félni, hogy önt megfogják és hazaszállítják. Azután úgy egy év múlva, amikorra a dolgot elfelejtik, ön visszajöhet Angliába. Mit szól ehhez? — Azt hiszem, hogy épp úgy mehetek oda, mint akárhova máshova, úgy is megbélyegzett ember maradok egész életemben. Mit tesz tehát az, hogy hova megyek? — Ah, most elhagyta egy kicsit a szerencse, s le van verve, majd lassan pont jóvá lesz megint minden. (Folytatása következik.).