Pesti Napló, 1904. május (55. évfolyam, 121-150. szám)

1904-05-07 / 127. szám

20 Budapest, szombat PESTI NAPLÓ 1904. május 7. *­­­ . szám INNEN-ONNAN. Kereslek... Sejtelek az utcákon- Hasztalan*­­Elvesztél, elkallódtál nyomtalan, S míg föltalállak, e ház­ rengetegben Megtérülésig lehet tévelyegnem. Elindulok, ha a reggel kifeslett. Leszáll az alkony és én még kereslek- Már minden járót, kelőt ismerek: Csak veled nem találkozom, veled! Pedig amíg szép közeledbe voltam, Szerelmi lángom hogy* rejtem, gúnyoltam! — Lásd, nem szeretlek! — rád néztem merőn, Mert vallomásra, ah, nem volt erőm. Mily buzgalommal játsztam hideget, Míg látogólő szivem majd szétvetett, És téged is hogy kinzott az a láng! Szerelmesek és hazugok valóak-S talán ha újra Összehoz­atunk, Tovább folytatjuk: játszunk, hazudunk, Míg a megcsalt Isten, a szerelem, Cserbehagy mindkettőnket hirtelen! (Találkoznom kell mégis te veled, Elmondanom, hogyan szerettelek. Mint nyugtalan csillag fényét a nap, Te olthatod csak kinző lángomat-Zempléni Árpád.­­ Apróságok Jókai életéből. Mór és L­ő­r. Az öreg Tóth Lőrinc, aki a negyvenes években híres fiatal poéta és nevezetes világfi volt, levelet írt Jókainak, amelyen ez a divatos cím ékeskedett: Tek, Jókai Mór urnak. Jókait akkor még nagyon felboszantotta ez a levél s rögtön felelt Tóth Lőrincnek, megírván, hogy régi magyar nemes ember ő, nem pedig sze­­repssen, senki őt Mór­nak ne títulázza. «Ne sajnáld tőlem azt az ic-et a nevem végén!» — mondta, a borítékra pedig szép kalligráfiával ezt a címet írta fel: Tek. Tóth Lőr Úrnák. Jókai szerkesztő definíciója. Jó­kai, aki külömben az esztergályosságot ta­nulta, s nem egyszer dicsekedve mondta a felesé­gének, hogy ha k­ő nem volna, a keze munkájával is el bírná tartani a családját, mint nagy politikai vállalatok névleges szerkesztője, gyakran érezte a felelősség töviseit. Jókai egyszer a maga szerkesztői definícióját körülbelül így fogalmazta meg munkatársai előtt: — Annyi közöm van nékem ti hozzátok, mint a fűszeres bolt elé cimerül pingált vadembernek: hozzátartozik ugyan a bolthoz az is, de se a bolt nem az övé, e­e ő a boltban nincsen soha. Jókai pénzt csinál. Egyszer a Révai-féle könyvkereskedésben találja Jókait egy író, amint íróasztalnál ül, tollal a kezében. — Mit csinálsz, Móric bácsi? — Pénzt, —­ felelte kurtán. — Taníts meg engem is, Móric bácsi. — No, taizt ugyan ne tanuld meg tőlem, d­e mutatta hamiskás mosolylyal, hogy váltókat ír alá, úgy csinálja a pénzt. Jókai nótája, Visi Imrének volt egyszer párbaja, párbaj után pedig áldomást ittak, hol a segédeken kívül ott volt Jókai Mór, Hegedűs Sán­dor, Frecskay János és Odry Lehel. A vacsoránál, engedve Jókai kérésének, Odry dalra gyújtott. Egyszer csak azt mondja neki Jókai: — «Mind szép ez öcsém, de hát tudod-e az én nótámat?» s meg­mondta Odrynak, melyik az ő nótája. Odry leg­nagyobb sajnálatára kénytelen volt kijelenteni, hogy ezt a nótát ő nem tudja. «Megálljaiak, — mond Jókai *— majd eldalolom hát én.» És akkor aztán, mint ő maga monda, kiált a médiumra s szzivhez szóló, érces hangon elénekelte ezt a nótát: «Korcsmárosné, nekem halat süssék kend, Az asztalra citronyos bort tegyék kend, Az ajtóba istráz­ át állitsék kend, Ha zsandár jő, híradással tegyék kend-» Jókai és Arany. Jókait Arany Jánoshoz gyöngéd barátság fűzte. Nem volt az olyan meleg, mint Petőfi és Arany barátsága, de felhőtlen és Sírig tartó. Csakhogy nagyon ritkán látogatták meg egymást: huszonöt év alatt kétszer vizitelt Jókai Aranynál. Egyszer meglátogatta Aranyt nagykőrösi tanár korában. Arany azzal a biztatással csalta el Kőrösre, hogy az ő kis leánya, Juliska, az «örmény és családja» című humorisztikus novellájából­­ víg­játékot csinált és azt maga el is játszsza. Jókait el­ragadta a szép kis Juliska előadása. Az ötféle sze­repet, mely a darabban van, oly kedvesen játszotta, hogy megenni való volt. Különösen a vén Ger­­gucot, a maga rácos kiejtésével, aki a Mincukát «arányos leányom»-nak szólítja. Attól fogva, ha öszzejött Aranynyal, nem is kérdezte másképpen, mint hogy: «mit csinál a szép kis Mincucka?» Má­sodszori látogatása huszonöt év múlva történt, mi­kor Arany megírta «Toldi szerelmé»-t. Jókai fölke­reste üdvözlő levelével, melyre Arany kedvesen vá­laszolt, beszélt benne Jókainak a múzsákhoz való Viszonyáról s hogy előbb megőszül a parókája, mint annak vége lesz. Jókai azután a Petőfi-Társa­­ság tisztelgő küldöttségét vezette hozzá. Amint be­nyitott az ajtaján, ott állt előtte megint az­­ «ará­nyos leányom», a szép Mincucka. De nem ő volt az, hanem a «kis idegen», a szép Juliska leánya. Minden dikció kiment a fejéből, nem tudott Arany­nak semmiféle felköszöntőt mondani. — Látod, mondta neki, olyan régen nem lát­tuk egymást, hogy még azt sem tudod, hogy már csakugyan megőszült a parókám is. Arany mosolygott. — Azért írtam a levelemben a parókádról, mert tudtam, hogy egy hiúságból nem adod ki az újságban. Ll A szultán kincseskamrájából. Egy elő­kelő francia lap tudósítója, kinek alkalma volt a szultán kincstárát meglátogatni, érdekesen számol be az ott látottakról: «Nincs az a toll, mely képes volna leírni az itt heverő ékszerek és műkincsek garmadáit. Az összes szultánok ékköves díszruhái II. Mohamedtől (1451—1481) II. Mahmudig (1808 —1539); turbánok mogyorószem nagyságú gyémán­tokkal, smaragdokkal és rubinokkal kirakva. Ismai perzsa sah trónja, mit 1514-ben raboltak el a tö­rökök és II. Szulejmán trónusa értékes fából fa­ragva és földiszítve arany és mozaik béradatokkal és több mint húszezer gyémánt, rubin és smaragd­kővel és egy baldachin, melynek közepétől tíz cen­timéter hosszú és négy centiméter széles rubin vi­lágít le, képezik a gyűjtemény fénydarabjait. Egy üvegszekrényben látni a világ legnagyobb sma­ragdjait; kettő nem sokkal­ kisebb, mint egy közép­nagyságú structolás, egy pedig akkora kerületű, mint egy evőtányér és négy-öt centiméternyi vas­tag. Kötetek kellenének, ha mind föl akarnám so­rolni az itt fölhalmozott drágaságokat.» □ A tudós esernyője. Pettenkofer Miksa, a kísérleti vegytan világhírű megalapítója, német ember volt, tehát csak természetes, hogy mindig esernyővel járt, de nagy tudós is volt, tehát ter­mészetes, hogy roppant mód szórakozott ember is volt. A szórakozottság meg az esernyő azonban nem sokáig tartanak ki együtt. A szórakozottság megmarad, de az esernyő­­ elvész. Pettenkofernek jóformán annyi esernyő kellett, ahányszor elment hazulról, mert elvinni ugyan elvitt egyet, de vissza már nem hozta. A felesége azért sok szemrehányást tett a tudósnak, de ez nem segített. Egyszer azon­ban rüigy dolog történt. Pettenkofer három hétre Angliába utazott és mikor visszaérkezett német földre, még­­ meg volt az esernyője. Maga is érezte az eset szenzációs voltát, ennélfogva hazautaztában Augsburgból a következő táviratot­ küldötte a fele­­ségének: — Én és az esernyőm szerencsésen meg­érkeztünk és megyünk hazafelé. — Másnap délben már otthon volt­ a felesége, amint üdvözölte, mind­járt meg is kérdezte: — No és most hadd lássam, hol az esernyőd? A tudós meghökkent, a homlokához kapott, az­után restelkedve mondotta: — No lám !... Azt meg ott felejtettem az augsburgi táviróhivatalban, mikor telegráfoztam. □ Aut­omobil-sinutak. New-Yorkban lakó milliomosok körében, akiknél a költség nem számít, ha arról van szó, hogy saját kényelmüket fokozhas­sák, oly terv merült fel, amelyet r­eközelebb meg fognak valósítani. Vanderbilt, Mac Kay és más gaz­dag urak a nyári időt Long­ Islandban töltik, ahon­nét naponta vamttal utaznak New­ Yorkban levő üz­lethelyiségeikbe. Újabb időben gyakran használják a beutazásra az automobilt is, jóllehet ilyenkor azt tapasztalták, hogy a nagyforgalmú utakon nem jár­hatnak elég gyorsan és lehetetlen, hogy a vasutak sebességét elérjék. Törekvésük tehát az, hogy ezt a nehézséget legyőzzék. Céljuk pedig az, hogy a nyári lakás előtt ülhessenek fel a motorkocsira, ez­­­zel elmehessenek üzlethelyiségeik kapujáig s ide előbb eljussanak, mint vasúton. Ennek megvalósí­tása céljából külön sinutát terveznek három millió koronával építeni, amelyen az út legnagyobb részét a vasútinál nagyobb sebességgel akarják megfutni. Automobilok számára szolgáló ilyen sínutak épí­tése semmiféle elvi akadályokba nem ütközik. A sí­nek alakja természetszerűen más lesz, mint a vas­m­e. Időt kell engednie nekünk, hogy egérutas­ nyerhessünk. Fölemelték a holttestet, kegyeletesen be­vitték az elhagyott kunyhóba s letették ott a földie. Ernő­künn maradt s egy helyben állva nézte a vörös foltot, amely ott maradt utána. A másik kettő letéve a halottat, kijött s mr. Alston homokot hintett a vértócsára, hogy elrejtse. — Most, — mondta — jó volna, ha még Hozzáírnék azokhoz a jegyzőkönyvekhez, hogy hogyan folyt le az egész dolog. Visszamentek mind a gunyhóba s ott a holttest mellett állva írták hozzá a jegyző­­könyvhöz, ami még hiányzott. Amikor Ernőre került az aláírás sora, csaknem azt kívánta ma­gában, hogy bár az ő neve hiányoznék az alól a kísérteties utóirat alól, Mr. Alston el­találta a gondolatait. — Ez a hadiszerencse, — mondta hide­gen. — Most pedig, Justice kapitány, mi me­gyünk, hogy még megkaphassuk a reggeli gőzhajót, s reméljük, hogy ön nem fogja ma­gát följelenteni előbb, mint délben, ha képes lesz megállni. A vizsgálatot a dologban nem fogják előbb megtartani, csak holnap, és hol­nap délelőtt tizenegy órakor, remélem, hogy jó egypár esztendőre utolján láttam Angliát. A kapitány alapjában véve jólelkű ember volt s nem akart mást is belekeverni a bajba. Mindenesetre fel fogom jelenteni ma­gamat, — mondta, — de nem látom a szüksé­gét annak­, hogy siessek vele. Azt hiszem, hogy itt Guerneseyn nem fognak nagyon meg­büntetni. Szegény Hugó! Neki sem nagyon sürgős, hogy feljelentsem magamat, — tette hozzá sóhajtva s letekintve a holttestre, a­mely egy kabáttal leterítve olyan csendesen feküdt a helyén. — Azt hiszem, becsuknak vagy fél esztendőre, — csinos kilátás!*) De azt mondom önnek, mr. Kershaw, hogy jobb lesz, ha ön elhordja innen az irháját, ez a leg­biztosabb dolog. S aztán, ha jól tudom, miután ön volt Hugónak a legközelebbi rokona, önre fog szállani az ő elme és nemesi rangja! — Igen, azt hiszem, — felelte Ernő té­tován. — Jöjjön, mennünk kell, —­ szólt közbe mr. Alston, — mert lekésünk a hajóról, s a fejével bólintva Justice kapitánynak, ki­ment a kunyhóból. Ernő követte a példáját s amikor előre ment pár lépést, még egy tekintetet vetett erre a gyűlöletes helyre. Ott állt Justice kapi­tány a kunyhó ajtajában, levert arccal s amott, tőle néhány lépésnyire balra, meglátszott a homokban a hely, ahol Kershaw Hugó el­esett. Ernő soha sem ezt az embert, sem ezt a helyet nem látta többé. — Kershaw, — kezdte mr. Alston, mit szándékozik ön cselekedni? Azt magam sem tudom. *) Justice kapitány keservesen csalódott. A hat hónap helyett, amit várt, gyilkosságban való bünré­­szess°górt életfogytig tartó gályarabságra ítélték. De azután, miután vagy egy évet kitöltött, kegyelmet ka­pott.­­ J — De el kell magát határoznia valamire; gondolja csak meg, hogy micsoda zsákutcába jutott. Tudja, hogy az angol törvény szerint a párbaj gyilkosság- s tudja, hogy büntető­ügyekben ez a sziget is az angol törvények alatt áll, vagy legalább is egészen egyformák a törvényeik. — Azt hiszem, hogy legokosabb volna, ha feljelenteném magamat, mint Justice ka­pitány. — Ostobaság. El kell rejtőznie valahova egy-két évre, amíg elfelejtik a dolgot. —• Hova rejtőzhetnék? — Van valami pénze, vagy tud valahol szerezni ? . — Igen, csaknem kerek kétszázötven fon­tom van. •— Szavamra, ez szerencsés dolog! Ak­kor adhatok önnek jó tanácsot: vegyen fel álnevet s jöjjön le velem Délafrikába. Én be­megyek Afrika közepébe vadászni, beljebb, mint a brit terület tart, tehát kevés ok lesz attól félni, hogy önt megfogják és hazaszál­lítják. Azután úgy egy év múlva, amikorra a dolgot elfelejtik, ön visszajöhet Angliába. Mit szól ehhez? — Azt hiszem, hogy épp úgy mehetek oda, mint akárhova máshova, úgy is megbé­lyegzett ember maradok egész életemben. Mit tesz tehát az, hogy hova megyek? — Ah, most elhagyta egy kicsit a sze­rencse, s le van verve, majd lassan pont jóvá lesz megint minden. (Folytatása következik.).

Next