Pesti Napló, 1904. június (55. évfolyam, 151-180. szám)

1904-06-01 / 151. szám

2 Budapest, szerda P F c­T­I NAPLÓ 1904. junius 1, 151. zsám Uralkodik a lelkeken. Törvények szent­sége a kormány jóakaratától függ; jogok, szabadságok becsülete a kormány tet­széséhez alkalmazkodik. Elv az, amit a kormány jóváhagy; fájdalom, öröm, sérelem, boldogság az, amit a kormány azzá bélyegez. A polgárság jó része a kormány engedelmét lesi minden élet­funkcióhoz, és hízelkedve borul le a kormány minden tényének láttára. A parlament a kormány kegyéből él, a parlamenti törvények formális sértet­lensége a kormány kegyes jótékonysá­gának ténye. A kormány jóságosan meg­engedi, hogy a törvényesség és parla­mentarizmus fikciójában tévelyegjünk, az ellenzék öntudatlan kormányzati ki­­rendeltség, a többség pedig részint tu­datos vagy öntudatlan testőrség, részint pedig hatalomra szomjas mesterkedők­­nek szövetkezete. A nemzet vérfa­gyasztó elkeseredéssel sínylődik a­ mi­­niszterializmus uralma alatt. Ha ez a­ keserűség összegyülemlik, megriad a nemzet lelkiismerete. És megrázkódik tőle a nemzet. Egyet-egyet nyújtózik olykor, s azt hirdeti, hogy még él. Még él benne annak az emléke, hogy micsoda kincse, java, energiája volt keserves évszázadokon által a­ nemzeti ellentállás. Jaj a nemzetnek, ha ez az ellentálló tehetsége elapadt! Nemzet­rontó, országgyilkos az a politika, amely a magyart ettől a legutolsó ere­jétől meg akarja fosztani. Már­pedig a miniszterializmus ilyen politika, ilyen rendszer. A magyar nem akar elsor­vadni az uralma alatt. Föllázad ellene. Ez a mai szegedi választás ilyen láza­dás. Ha Tisza István nem a hatalmá­nak mámorosa, megdöbben ettől a lá­zadástól, és annak látja, ami igazában, íme, mozgósította ellene Tisza Kálmán emlékét, Tisza Lajos érdemeit, a maga egész táborát, a maga családja és rend­szere számára reklamálta Szeged város háláját, amiért az egész ország nagy áldozatok árán a várost rekonstruálta. Hiába erőlködött, Nem is a kormány­zat, hanem egyenesen a maga ügyévé tette meg a szegedi választást. Mégis Bánffyt választották meg a szegediek. És gondolkozzék el Bánffy Dezső is az ő mai győzelmén. Azt látja, hogy a nemzet független közvéleménye melléje áll. Mert az ő politikai kialakulásában a nemzeti lelkiismeret nagyszerű ha­talmának érvényesülését látja. Az az út, amelyen Bánffy Dezső odáig elju­tott, hogy a szabad magyar nemzeti állam követelményeit megformálja és értük síkra is szálljon, a­ lelkiismeret diadalának útja. Van valamelyes szim­bolizmus benne, hogy a nemzet éppen azzal az államférfival szólaltatja meg a maga lelkiismeretét, akinek a poli­tikai lelkiismerete passzió után végig­járván, jutott a diadal útjára. A szegedi választás a nemzet bizakodásának hir­detője. Megbízik Bánffy Dezsőben, hogy a nagy nemzeti szükségességnek érvé­nyesítője lesz. A nemzeti ellentállás föl­szabadítása ez a szükségesség. Csakis ez a fölszabadított energia szerezheti meg számunkra a gazdasági ön­állóságot, a nemzeti kívánsá­gok teljesedését, a magyar kul­túrállom kötelességeinek, szo­ciális és kulturális kötelességeinek tel­jesítését. Bánffy Dezsőre nagy föladatot rótt a nemzet. Tette azért, mert Bánffy azzal állt a nemzet elé, hogy a gondolkozás és a lelkiismeret számvetése alapján megismerte a múltat és meglátta a jö­vendőt. Ez a megismerése és ez a lá­­tománya szerzett neki ahhoz való jusst, hogy a nemzet­­bizalmát kérje. A mai szegedi választás azt jelenti, hogy ez a bizalom feléje fordul. Hogy visszajöhet az, akit eltemettek, mert szívesen kö­szönti a nemzet. Budapest, május 31. Minisztertanács. Ma délután minisz­tertanács volt, amelyen a kabinet valamennyi tagja részt vett. A kvóta. A közösügyi kiadások­ hozzájáru­lási arányának "újból való megállapítására kiküldött magyar országos albizottság ma délután öt órakor tartotta alakuló ülését, amelyen részt vett a kormány részéről gróf Tisza István miniszterelnök.­­ Harkányi Frigyes korelnöklete alatt elnökké megválasztották gróf Dessewffy Aurélt, elő­adóvá Fáik Miksát. Fáik Miksa megköszönve a választást, utal arra, hogy már évtizedek óta viseli az előadói tisztet, ennélfogva talán fiatalabb erőre kellene most azt bízni; a minisz­terelnök és a bizottság kérésére kijelentette, hogy az országos bizottság egyhangú kívánságának en­gedve készséggel áll ezúttal is rendelkezésre. A miniszterelnök bejelenti, hogy hivatalos értesítést vett az osztrák kvóta-bizottság megalakulásáról, mire elhatározza a bizottság, hogy megalakulásá­ról az osztrák kvóta-bizottságot értesíti. Fálk Miksa­ előadó tett ezután előterjesztést azon adatokra nézve, amelyekre a bizottságnak szüksége van még érdem­leges munkájának megkezdése előtt. Hosszabb eszmecsere után, melyben egyes bizottsági tagok a bemutatandó adatokra vonatkozólag nézeteiket és kívánságaikat előadták. Gróf Tisza István minisz­terelnök kijelentette, hogy a kormány azon ada­tokon kívül, melyeket eddig már rendelkezésre bo­csátott, a vita során kívánt összes adatokat rövid uton még a legközelebbi napokban a bizottság tag­jainak megküldi. A bizottság ezt tudomásul vette és elhatározta, hogy első érdemleges ülését június 7-én, kedden, délután öt órakor fogja megtartani.­ Az osztrák iparosok szövetsége a kö­zös hadügyminiszter ellen, Bécsből jelentik. Az osztrák iparosok központi szövetségének tegnapi ülésén a vasúti tarifák kérdését tárgyalták, vonat­­kozásukban a kereskedelmi politikához. A szövet­ség egyhangúlag elfogadott egy határozatot, mely­­ben az állam tarifaautonómiájának a külfölddel szem­­ben lehetőleg való fentartása mellett nyilatkozik, továbbá engedmények megadása mellett, de csak egyenlő értékű ellenkoncessziók feltétele mellett és a tarifa-ügy lehetőleg individualizáló kibővítését mondja kívánatosnak. Ajánlja továbbá, hogy terü­,­letek és iparágak szerint vegyék számba az egyes óhajokat. Elhatározták azonkívül, hogy állandó ta­­­rifa-bizottságot küldenek ki, amely az osztrák ipar­ nyilatkozatait szövegezni fogja, az érdekelt ható­­ságokkal érintkezést tart fenn, folyton figyelemmel kíséri a vasúti tarifák kérdését és előkészíti a meg­­felelő javaslatokat. J o­s­e p­h y kereskedelmi tanár elős utal az iparosok központi szövetségének állandós bizottsága által a hadsereg szállítása kérdésében osztrák delegációhoz intézett beadványára és hang­zott arról, hogy midőn e szót kiejti: «szeretem» — hazudik. De e tudat mellett azon erős el­határozás fogamzott meg benne, hogy a nagyi iró küzdelmeit hűségesen megosztja, oldala­ mellett fog állani jó és balsorsában s közös­ dicsőségüknek lelkes munkája leend. De nem ismerte önmagát, mert, ha ismeri, tudta volna, hogy nem tartja meg. Nem azért, mintha nem lett volna meg az erre való hajlandóság, a jószándék, sőt tán az akarat is, — de nem volt meg­­benne az az erkölcsi erő, a lélek­nek az a szilárdsága és hajthatatlansága, amely:­­uralkodni tud a vágyon, megfékezi a szenve­délyt és megtagadja a veleszületett termé­szet és vér minden tisztátlan kívánságát. Van olyan nő — nem is egy — akit erőszak, vagy szükség és nyomoz arra birt, hogy kezét olyan férfinak nyújtsa örök frigyre,­ akit szívében utál, megvet és gyűlöl, mégis igaz hűséggel van iránta, önfeláldozással tel­jesíti házában a hitves kötelességét. Derült kedvvel, mitsem sejtő arccal jár a világ előtt, úgy tetteti, hogy élete csupa öröm és boldog­ság — csak az éjszaka titkos magányában, mikor senki sem látja, akkor ömlenek könyei párnájára, akkor áldoz és imádkozik egy ösz­­szeomlott oltár előtt, melynek romjai az ő legdrágább kincsét, szivének bálványát takar­ják, melyet úgy rabolt el tőle az az ember, kinek most ő tulajdona, ki az ő testét nagy áron megvásárolta ugyan, de lelke ma is olyan idegen, még tán idegenebb tőle, mint akkor, valamikor, ama gyászos alkalomnál, mikor a vásár megtörtént. Az ilyen asszony eszményképéhez és em­lékeihez hű — nem a férjhez, kit közönséges rabszolgatartónak tekint; hogy nem csalja , meg, csak annak köszönheti, mert nem az övé­­pék tartja, magát, hanem hajdani ideáljáénak.­­ami különös vonás, a száj metszése, az ajk szine, a szemek fénye, a tartás kelleme, a járás hullámzása, a beszéd kedvessége ragadja magával és bilincseli le. A «Bourgeois gentilhomme — Polgár, mint főnemes» Lucilejében Ducroisy kisasz­­szony, egy XVIII. századbeli írónő állítása sze­rint, nejét festi le, annyi szeretettel, oly vég­­hetetlen gyöngédséggel és rajongással, melyre csak egy mélyen megihletett költői lélek és a lángelme művészi ereje képes. Cléonte, a hős és szolgája, Covieille párbeszédében domborodik elénk ez a kép, színesen és fénylő világításban: «Covieille: ...Nem látok rajta semmi kü­lönöset ... Először is a szemei kicsinyek.. Cléonte: Igaz, hogy kicsinyek, de tele vannak tűzzek a legragyogóbbak, legáthatób­­bak, legszívrehatóbbak ezen a világon. Corneille: A szája nagy. Cléonte: Igaz, de olyan báj vonul végig rajta, minőt más szájnál meg nem talál az ember. Ez vágyat ébreszt a szemlélőben, ez a legbűvösebb, a legszerelmesebb alak e vi­lágon. Covieille: Ami termetét illeti, az nem nagy. ■ Cléonte: Nem, de könnyed és karcsú. Covieille: Szavában és tettében fesztelen hanyagságot játszik. Cléonte: Igaz, de ezt oly kecsesen teszi! Modora megnyerő, van benne valami megne­vezhetetlen varázs, melylyel belopja magát a szívbe. Covieille: Ami a szellemességét illeti... Cléonte: Oh, annak nincs híjával, rendkí­vül finom és elmés. Covieille: Társalgása...­­ Cléonte: Elragadó! .. .Covieille: Mindig komoly.­Cléonte: Azt akarnád, hogy csapongó, szé­les kedve legyen, hogy folyton nevetésre áll­jon a szája? Van-e csúnyább, mint az olyan nő, ki mindig ihog-vihog? Corneille: De oly szeszélyes, hogy ebben nincsen párja. Cléonte: Igaz, szeszélyes, nem tagadom, de a szépeknek minden illik, a szépektől min­dent eltűrünk...» 1662. február 20-án történt a költőnek az a végzetes lépése, melynek siralmas kö­vetkezményei egész életét megkeserítették és siettették halálát. Ekkor esküdött meg a kis Armandeal, Madeleine minden erőlködése és tiltakozása dacára. Házasságuk első esztendeje a mézes hetek vélt boldogsága és gyönyörei közt repült el, szépnek, örömteljesnek je­lezve a jövendőt. De a sors a legnagyobb irigy: hitet, reményt, megnyugvást szinte kéjelegve tép össze az emberekben; s midőn valaki úgy érzi, hogy révbe jutott élete hajója, egy reggel arra ébred, hogy künn a sík ten­geren hányódik szélben-vihar­ban s maga alatt csak egy kettétört deszkát talál, melybe görcsösen belefogódzik, nehogy elsülyedjen. Mert az ember mégis csak gyáva, a haláltól való félelmében nem meri ellökni magától a mentő szálfát, hanem meggyalázva, megbélye­gezve és megcsúfolva is tovább hurcolja há­tán az élet keresztjét, ahelyett, hogy fejfának állítaná sírdombja fölé... A boldogtalan költő is így hurcolta soká, míg testi ereje bírta, aztán összeroskadt alatta. Moliérené a férjét sohasem szerette, nem­hogy szerelemmel, de még azzal a rokonér­zéssel sem vonzódott hozzá, melynek alapja a becsülés és tisztelet­ esküvése, melyet a templomi szertartáskor a pap kezébe letett, hamis volt, é­s lelkében már akkor meggyőző­

Next