Pesti Napló, 1904. június (55. évfolyam, 151-180. szám)
1904-06-01 / 151. szám
2 Budapest, szerda P F cTI NAPLÓ 1904. junius 1, 151. zsám Uralkodik a lelkeken. Törvények szentsége a kormány jóakaratától függ; jogok, szabadságok becsülete a kormány tetszéséhez alkalmazkodik. Elv az, amit a kormány jóváhagy; fájdalom, öröm, sérelem, boldogság az, amit a kormány azzá bélyegez. A polgárság jó része a kormány engedelmét lesi minden életfunkcióhoz, és hízelkedve borul le a kormány minden tényének láttára. A parlament a kormány kegyéből él, a parlamenti törvények formális sértetlensége a kormány kegyes jótékonyságának ténye. A kormány jóságosan megengedi, hogy a törvényesség és parlamentarizmus fikciójában tévelyegjünk, az ellenzék öntudatlan kormányzati kirendeltség, a többség pedig részint tudatos vagy öntudatlan testőrség, részint pedig hatalomra szomjas mesterkedőknek szövetkezete. A nemzet vérfagyasztó elkeseredéssel sínylődik a miniszterializmus uralma alatt. Ha ez a keserűség összegyülemlik, megriad a nemzet lelkiismerete. És megrázkódik tőle a nemzet. Egyet-egyet nyújtózik olykor, s azt hirdeti, hogy még él. Még él benne annak az emléke, hogy micsoda kincse, java, energiája volt keserves évszázadokon által a nemzeti ellentállás. Jaj a nemzetnek, ha ez az ellentálló tehetsége elapadt! Nemzetrontó, országgyilkos az a politika, amely a magyart ettől a legutolsó erejétől meg akarja fosztani. Márpedig a miniszterializmus ilyen politika, ilyen rendszer. A magyar nem akar elsorvadni az uralma alatt. Föllázad ellene. Ez a mai szegedi választás ilyen lázadás. Ha Tisza István nem a hatalmának mámorosa, megdöbben ettől a lázadástól, és annak látja, ami igazában, íme, mozgósította ellene Tisza Kálmán emlékét, Tisza Lajos érdemeit, a maga egész táborát, a maga családja és rendszere számára reklamálta Szeged város háláját, amiért az egész ország nagy áldozatok árán a várost rekonstruálta. Hiába erőlködött, Nem is a kormányzat, hanem egyenesen a maga ügyévé tette meg a szegedi választást. Mégis Bánffyt választották meg a szegediek. És gondolkozzék el Bánffy Dezső is az ő mai győzelmén. Azt látja, hogy a nemzet független közvéleménye melléje áll. Mert az ő politikai kialakulásában a nemzeti lelkiismeret nagyszerű hatalmának érvényesülését látja. Az az út, amelyen Bánffy Dezső odáig eljutott, hogy a szabad magyar nemzeti állam követelményeit megformálja és értük síkra is szálljon, a lelkiismeret diadalának útja. Van valamelyes szimbolizmus benne, hogy a nemzet éppen azzal az államférfival szólaltatja meg a maga lelkiismeretét, akinek a politikai lelkiismerete passzió után végigjárván, jutott a diadal útjára. A szegedi választás a nemzet bizakodásának hirdetője. Megbízik Bánffy Dezsőben, hogy a nagy nemzeti szükségességnek érvényesítője lesz. A nemzeti ellentállás fölszabadítása ez a szükségesség. Csakis ez a fölszabadított energia szerezheti meg számunkra a gazdasági önállóságot, a nemzeti kívánságok teljesedését, a magyar kultúrállom kötelességeinek, szociális és kulturális kötelességeinek teljesítését. Bánffy Dezsőre nagy föladatot rótt a nemzet. Tette azért, mert Bánffy azzal állt a nemzet elé, hogy a gondolkozás és a lelkiismeret számvetése alapján megismerte a múltat és meglátta a jövendőt. Ez a megismerése és ez a látománya szerzett neki ahhoz való jusst, hogy a nemzetbizalmát kérje. A mai szegedi választás azt jelenti, hogy ez a bizalom feléje fordul. Hogy visszajöhet az, akit eltemettek, mert szívesen köszönti a nemzet. Budapest, május 31. Minisztertanács. Ma délután minisztertanács volt, amelyen a kabinet valamennyi tagja részt vett. A kvóta. A közösügyi kiadások hozzájárulási arányának "újból való megállapítására kiküldött magyar országos albizottság ma délután öt órakor tartotta alakuló ülését, amelyen részt vett a kormány részéről gróf Tisza István miniszterelnök. Harkányi Frigyes korelnöklete alatt elnökké megválasztották gróf Dessewffy Aurélt, előadóvá Fáik Miksát. Fáik Miksa megköszönve a választást, utal arra, hogy már évtizedek óta viseli az előadói tisztet, ennélfogva talán fiatalabb erőre kellene most azt bízni; a miniszterelnök és a bizottság kérésére kijelentette, hogy az országos bizottság egyhangú kívánságának engedve készséggel áll ezúttal is rendelkezésre. A miniszterelnök bejelenti, hogy hivatalos értesítést vett az osztrák kvóta-bizottság megalakulásáról, mire elhatározza a bizottság, hogy megalakulásáról az osztrák kvóta-bizottságot értesíti. Fálk Miksa előadó tett ezután előterjesztést azon adatokra nézve, amelyekre a bizottságnak szüksége van még érdemleges munkájának megkezdése előtt. Hosszabb eszmecsere után, melyben egyes bizottsági tagok a bemutatandó adatokra vonatkozólag nézeteiket és kívánságaikat előadták. Gróf Tisza István miniszterelnök kijelentette, hogy a kormány azon adatokon kívül, melyeket eddig már rendelkezésre bocsátott, a vita során kívánt összes adatokat rövid uton még a legközelebbi napokban a bizottság tagjainak megküldi. A bizottság ezt tudomásul vette és elhatározta, hogy első érdemleges ülését június 7-én, kedden, délután öt órakor fogja megtartani. Az osztrák iparosok szövetsége a közös hadügyminiszter ellen, Bécsből jelentik. Az osztrák iparosok központi szövetségének tegnapi ülésén a vasúti tarifák kérdését tárgyalták, vonatkozásukban a kereskedelmi politikához. A szövetség egyhangúlag elfogadott egy határozatot, melyben az állam tarifaautonómiájának a külfölddel szemben lehetőleg való fentartása mellett nyilatkozik, továbbá engedmények megadása mellett, de csak egyenlő értékű ellenkoncessziók feltétele mellett és a tarifa-ügy lehetőleg individualizáló kibővítését mondja kívánatosnak. Ajánlja továbbá, hogy terü,letek és iparágak szerint vegyék számba az egyes óhajokat. Elhatározták azonkívül, hogy állandó tarifa-bizottságot küldenek ki, amely az osztrák ipar nyilatkozatait szövegezni fogja, az érdekelt hatóságokkal érintkezést tart fenn, folyton figyelemmel kíséri a vasúti tarifák kérdését és előkészíti a megfelelő javaslatokat. J ose ph y kereskedelmi tanár elős utal az iparosok központi szövetségének állandós bizottsága által a hadsereg szállítása kérdésében osztrák delegációhoz intézett beadványára és hangzott arról, hogy midőn e szót kiejti: «szeretem» — hazudik. De e tudat mellett azon erős elhatározás fogamzott meg benne, hogy a nagyi iró küzdelmeit hűségesen megosztja, oldala mellett fog állani jó és balsorsában s közös dicsőségüknek lelkes munkája leend. De nem ismerte önmagát, mert, ha ismeri, tudta volna, hogy nem tartja meg. Nem azért, mintha nem lett volna meg az erre való hajlandóság, a jószándék, sőt tán az akarat is, — de nem volt megbenne az az erkölcsi erő, a léleknek az a szilárdsága és hajthatatlansága, amely:uralkodni tud a vágyon, megfékezi a szenvedélyt és megtagadja a veleszületett természet és vér minden tisztátlan kívánságát. Van olyan nő — nem is egy — akit erőszak, vagy szükség és nyomoz arra birt, hogy kezét olyan férfinak nyújtsa örök frigyre, akit szívében utál, megvet és gyűlöl, mégis igaz hűséggel van iránta, önfeláldozással teljesíti házában a hitves kötelességét. Derült kedvvel, mitsem sejtő arccal jár a világ előtt, úgy tetteti, hogy élete csupa öröm és boldogság — csak az éjszaka titkos magányában, mikor senki sem látja, akkor ömlenek könyei párnájára, akkor áldoz és imádkozik egy öszszeomlott oltár előtt, melynek romjai az ő legdrágább kincsét, szivének bálványát takarják, melyet úgy rabolt el tőle az az ember, kinek most ő tulajdona, ki az ő testét nagy áron megvásárolta ugyan, de lelke ma is olyan idegen, még tán idegenebb tőle, mint akkor, valamikor, ama gyászos alkalomnál, mikor a vásár megtörtént. Az ilyen asszony eszményképéhez és emlékeihez hű — nem a férjhez, kit közönséges rabszolgatartónak tekint; hogy nem csalja , meg, csak annak köszönheti, mert nem az övépék tartja, magát, hanem hajdani ideáljáénak.ami különös vonás, a száj metszése, az ajk szine, a szemek fénye, a tartás kelleme, a járás hullámzása, a beszéd kedvessége ragadja magával és bilincseli le. A «Bourgeois gentilhomme — Polgár, mint főnemes» Lucilejében Ducroisy kisaszszony, egy XVIII. századbeli írónő állítása szerint, nejét festi le, annyi szeretettel, oly véghetetlen gyöngédséggel és rajongással, melyre csak egy mélyen megihletett költői lélek és a lángelme művészi ereje képes. Cléonte, a hős és szolgája, Covieille párbeszédében domborodik elénk ez a kép, színesen és fénylő világításban: «Covieille: ...Nem látok rajta semmi különöset ... Először is a szemei kicsinyek.. Cléonte: Igaz, hogy kicsinyek, de tele vannak tűzzek a legragyogóbbak, legáthatóbbak, legszívrehatóbbak ezen a világon. Corneille: A szája nagy. Cléonte: Igaz, de olyan báj vonul végig rajta, minőt más szájnál meg nem talál az ember. Ez vágyat ébreszt a szemlélőben, ez a legbűvösebb, a legszerelmesebb alak e világon. Covieille: Ami termetét illeti, az nem nagy. ■ Cléonte: Nem, de könnyed és karcsú. Covieille: Szavában és tettében fesztelen hanyagságot játszik. Cléonte: Igaz, de ezt oly kecsesen teszi! Modora megnyerő, van benne valami megnevezhetetlen varázs, melylyel belopja magát a szívbe. Covieille: Ami a szellemességét illeti... Cléonte: Oh, annak nincs híjával, rendkívül finom és elmés. Covieille: Társalgása... Cléonte: Elragadó! .. .Covieille: Mindig komoly.Cléonte: Azt akarnád, hogy csapongó, széles kedve legyen, hogy folyton nevetésre álljon a szája? Van-e csúnyább, mint az olyan nő, ki mindig ihog-vihog? Corneille: De oly szeszélyes, hogy ebben nincsen párja. Cléonte: Igaz, szeszélyes, nem tagadom, de a szépeknek minden illik, a szépektől mindent eltűrünk...» 1662. február 20-án történt a költőnek az a végzetes lépése, melynek siralmas következményei egész életét megkeserítették és siettették halálát. Ekkor esküdött meg a kis Armandeal, Madeleine minden erőlködése és tiltakozása dacára. Házasságuk első esztendeje a mézes hetek vélt boldogsága és gyönyörei közt repült el, szépnek, örömteljesnek jelezve a jövendőt. De a sors a legnagyobb irigy: hitet, reményt, megnyugvást szinte kéjelegve tép össze az emberekben; s midőn valaki úgy érzi, hogy révbe jutott élete hajója, egy reggel arra ébred, hogy künn a sík tengeren hányódik szélben-viharban s maga alatt csak egy kettétört deszkát talál, melybe görcsösen belefogódzik, nehogy elsülyedjen. Mert az ember mégis csak gyáva, a haláltól való félelmében nem meri ellökni magától a mentő szálfát, hanem meggyalázva, megbélyegezve és megcsúfolva is tovább hurcolja hátán az élet keresztjét, ahelyett, hogy fejfának állítaná sírdombja fölé... A boldogtalan költő is így hurcolta soká, míg testi ereje bírta, aztán összeroskadt alatta. Moliérené a férjét sohasem szerette, nemhogy szerelemmel, de még azzal a rokonérzéssel sem vonzódott hozzá, melynek alapja a becsülés és tisztelet esküvése, melyet a templomi szertartáskor a pap kezébe letett, hamis volt, és lelkében már akkor meggyőző