Pesti Napló, 1904. július (55. évfolyam, 181-211. szám)
1904-07-03 / 183. szám
12 Budapest, vasárnap rend T I JVT A p A. 1904. juius 3. 183. szám. — A betegeket meg kell ölni! Egyik cikkünk szólott a minap arról az angol orvosi körökben újabban tárgyalt témáról, hogy az orvosnak meg kell adni az amúgy is menthetetlen betegekkel szemben a «kegyelemdöfés» jogát. Bármily csodálatos, modern korunkban nem is elszigetelten akadnak a lehetetlen eszme pártolói. Campbell oxfordi egyetemi tanár például a minap Londonban egy orvosi körben az elmebetegségről értekezvén, erre a témára is kitért és a következőképpen fűzte fejtegetéseit: — Az orvos kötelessége a gyógyítás ott, ahol gyógyítás lehetséges és vigasztalás ott, ahol hasztalan minden tudomány. A humanizmus e szép mondata azonban egy tekintetben túlzásokba ragadtatja magát. Tekintsük higgadtan a dolgokat. A társadalomnak tömérdek fölöslege van, amely terheli, anélkül, hogy valaha remény lehetne a tehertől való megszabadulásra, hacsak a hal nem végzi el a kötelességét. Ez a társadalmi teher annak a sok szerencsétlennek a tömege, akiket megbomlott agyszervezetük hasznavehetetlenekké tett. Ne értsenek félre, uraim, nem azokról a szerencsétlenekről szólok, akiknek múló természetű baja gyógyítható, hanem a gyógyíthatlanokról beszélek. Az orvos ezekkel a szerencsétlenekkel szemben felességgel tehetetlen; nem csupán a tudománya hatástalan, de még vigaszt sem képes nyújtani. Nagy anyagi áldozattal és jobbra érdemes munkával szép telepeken tartjuk ezeket az élő halottakat, meghosszabbítani igyekszünk az életüket, amely rájuk nézve amúgy is teher, vagy legjobb esetben meg nem értett, üres lézengés. A humanizmus nagy tévedésben van, ha ezt is kötelességévé rója az embernek; olyan kötelesség ez, amely képtelen, sőt igazságtaan. Az emberiségnek ezt a fölöslegét el kell pusztítani, mint ahogy amputájuk a beteg testrészt, amelybe életet nem lehet többé hozni. Én a magam részéről sokkal kevésbbé tartom kegyetlenségnek ezeknek a szerencsétlen páriáknak az elpusztítását, mintha túlbuzgó igyekezettel meghosszabbítani igyekszünk az életüket, vagyis a szenvedésüket. így szólott Cambell doktor ur és szavai nyomán fütty meg taps hangzott. Mert — igenis — voltak akik a lehetetlenül kegyetlen ötetet helyeselték s igy foglalkozni kell az abszurd kérdéssel. Régi idők emlékeit kell feleleritenünk. Az ókori Spártában volt törvény arra, hogy a gyönge és szembetűnően fejlődésképtelen gyermekeket kitették, hogy a délceg spártai faj meg ne nyomorodjék. Ám azóta nagyot haladt a világ és nemcsak a humanizmus, hanem minden magasabb állam és közgazdasági érdek parancsolja az emberi életnek minél hosszabb időre való megőrzését. Ami pedig azt illeti, hogy a beteget félre kell tenni az útból s a testüktől meg kell szabadítani az emberiséget, az beleütközik minden emberi érdekbe, mert ragaszkodunk, minden idegszálunkkal ragaszkodunk az élethez, ami van. Ha nyomorékul,betegen, szenvedve, kínlódva — csak élni, csak élni! — ez a vágy hat át mindenkit. Mondogatjuk, ugyan sokszor: — Ha valami nagy betegség megnyomorítaná szervezetünket, bezzeg eldobnák rögtön az életünket. Ám ha egynémelyikünkre rásújt az ilyen csapás, akkor — , hogy megalkuszunk magunkkal meg a szenvedéseinkkel, mert nincs az a kínnal, gyötrelemmel teli élet, melynek sötétlézárnyát olykor-olykor egy kis napfény föl ne derítené. És erre kell gondolnunk, mikor a materalisztikus gondolkodásnak az az eszméje föltolakszik, hogy a betegeket meg kell ölni. Nem megölni, gyógyítani és istápolni kell őket Hol az az ember, aki apodiktusan rá merné olvasni a tudomány nevében a merhetetlenséget bármily betegre ? Hiszen nem egy kórság van, amivel szemben a tudomány még tehetetlen béna volt egy pár évtizeddel ezelőtt és ma biztos gyógyulást tud már a számára. És ki tudna csalhatatlan biztossággal belelátni egy-egy sajátos egyén szervezetének titkaiba ? Mert nem üres biztatás, amit az orvosi tudomány mond amikor jómaga már tanácstalanul áll: — Itt csak az isteni gondviselés segíthet ! — Sokszor segít is ez a bölcs isteni gondviselés és a végzés mindenhatóságának élő tanúbizonyságai százával járnak közöttünk, létükkel igazolva, hogy igenis történnek még «csodák» manapság. — Egy aggastyán öngyilkossága. Kolozsvárról jelentik, hogy ott a minap felakasztotta magát egy nyolcvanéves aggastyán, Reich Izsák bánffyhunyadi téglagyáros. Gyógyíthatatlan betegsége miatt vált meg az élettől — Egy volt antiszemita képviselő halálos balesete. Pozsonyból táviratozzék, hogy Simonyi Ivánt, a «Westungarische Grenzbote» tulajdonosát s volt antiszemita képviselőt ma halálos baleset érte. Ma reggel a ligeti Dunaágban megfürdött, aztán kerékpáron igyekezett hazafelé. Amint az erdőn keresztül haladt, leesett a kerékpárról s azonnal meghalt. Szivszélütés érte s ez okozta halálát. Simonyi holttestét a parasztok találták meg a ligetben s beszállították a városba. Hatvankilenc éves volt s halálát özvegye, két felnőtt fia, két férjezett leánya gyászolja. 1872-ben Jókai Mórral és Horn Edével együtt alapította azt a német lapot, amelyet haláláig szerkesztett. Sok politikai brosúrát irt, többnyire a zsidók ellen, s mint képviselő is az antisemita irány képviselője volt. — A merénylő gróf ügye. Milevszki gróf ismeretes merénylete ügyében tegnap a bécsi rendőrség kihallgatta a szép Wlodzimirska asszonyt is, aki a következőket mondta el a kihallgatás során a gróffal való ismeretségéről: 1900. május 27-é Wodzimowska festő feleségével sétáltam a krakkói esplanadeon. Az asszony egyszerre a grófra terelte a beszélgetést, akit én akkor még nem is ismertem. Elmondta róla, hogy férjének nagyon jó akarója, de nem szereti az idegen embereket. Azért nem is hívott engem magukhoz látogatóba, mert férje ott van a grófnál a szállóban és úgy lehet, látogatást tesz náluk. Nagyon kért azonban engem, hogy valamelyik nap ebédre menjek ki hozzájuk Krakkó mellett levő kis birtokukra. Egy napon csakugyan ki is mentem és éppen ebédnél ültünk, mikor Wodzimowska aszszonynak levelet hoztak férjétől, aki bent volt a városban. A levélben az volt, hogy a gróf ki fog jönni a birtokra, mert vele meg akar ismerkedni, így találkoztam a gróffal. A gróf kitűnő szívesség, gél bánt velem és a legnagyobb meglepetésemre minden viszonyomat ismerte. Este együtt mentem vele kocsin a városba. Sokáig nem beszéltünk semmit, egyszerre azonban a gróf minden bevezetés nélkül kijelentette, hogy ő az én édesapám. Mindjárt tegezni is kezdett és azt mondta, hogy gondoskodni kíván sorsomról, hogy a jövőt megbeszéljük, másnapra találkát kért tererrai a sétányon. Nagyon nyugtalan éjszakám volt s bárti apa gróf azzal fogadott, hogy elmondtam-e férjemnek titkomat. Azt mondtam, hogy nem. Erre a gróf követelte, hogy mondjam el, mert ő elutazik és férjemnek mindent tudnia kell. A gróftól egyenesen anyámhoz siettem, aki titkomat nagy rémülettel fogadta és kérve kért, hogy ne kérjek tőle felvilágosítást. Férjem nagyon megörült a hirnek. Lassan kint megtudtak a gróftól, hogy édesanyámat egy arisztokrata családnál ismerte meg, ahol gazdasszony volt. Mikor ez meg volt állapítva,a férjem megengedte, hogy a gróffal és édesanyámmal utazni menjek. Én mindenütt leányaként szerepeltem, sőt végrendelkezett is ilyen értelemben, végrendeletét azonban később megsemmisítette. Mikor férjemtől elváltam, a gróf 25 ezer koronát deponált számomra egy bankban. Férjemmel igen sok kellemetlenségem volt a gróf miatt, akivel meg is akart verekedni miután nem akart hivatalosan is adoptálni engemet. A törvényes válás után a gróf is fölbontotta hozzám való viszonyát. Azt mondta, hogy lelkiismereti furdalásai vannak. Nem sokat ellenkeztem, tehát a válás nagyon egyszerű volt, utána Párisba mentem. Ott találkoztam lord Ralph Laughttal, aki megígérte, hogy feleségül vesz. Rövid ismeretség után azonban eltűnt előlem. Ezek után én Brisbe költöztem és ott találkoztam mostani vőlegényemmel. — Újabb letartóztatások a newyorki katasztrófa miatt. A «General Slokum» kiránduló hajón támadt tűzkatasztrófa ügyében a vizsgálat, mint New-Yorkból jelentik, igen szigorúan folyik. Mindjárt a katasztrófa után letartóztatták Van Schaickot, a hajó vezető kapitányát és Peaze kapitányt. Most Berry vizsgálóbíró elfogatási parancsot adott ki a hajóstársaság igazgatói és tisztjei ellen is, mert a vizsgálat beigazolta, hogy azok bűnös hanyagsága és könnyelműsége okozta a katasztrófát, összesen még tizenegy embert tartóztatnak le. A katasztrófa igazi okáról most a következőket jelentik: A végzetes hajóégésnél megint nagy szerepe jutott, amiként Amerikában olyan gyakran, a «graft»-nek. A graft valamely nyilvános hivatal mellékjövedelmét jelenti, amely rendszerint piszkos forrásból ered. A tűz keletkezését nem lehetett volna megakadályozni, de annyi bizonyos, hogy a mentési munkálatokat nagyban meghiúsította a hajó hiányos felszerelése. A hajón az összes mentőövek hasznavehetetlenek voltak s egyéb a mentéshez szükséges eszközök is hamarosan felmondták a szolgálatot. Hogy egy forgalmas hajótársaság egyik gőzösén ilyen állapotok előfordulhattak, annak oka a hatóság felületes ellenőrzése. Az inspekciót teljesítő hatósági közegeket a társaság rendszerint megvesztegeti. A vizsgálat kiderítette, hogy a katasztrófa egyik oka ez a rettenetes korrupció volt. Ha ez nincs, akkor az áldozatok közül nagyon sokat meg lehetett volna menteni. Ha akad valahogy mégis egy lelkiismeretes hatósági közeg, akkor annak a szigorú intézkedéseit az illető társaság befolyásos szenátorok és államférfiak segítségével a minimumra szállíttatja le. — A kalandornő. A szerencsétlen véget ért mürzzuschlagi kerületi főnöknek, Kirchbergi Hervay Ferencnek nejéről újabban a következőket írják: A kalandornőt Bellach Leontina Elvirának hívják, Bellachini bűvész leánya és 1860-ban született Lissában, Posen mellett Tizenhat éves korában a Viktória-színházban volt kóristanő. Ekkor ment férjhez először, de ezt a házasságot nemsokára fölbontván, megismerkeedtt Seydewitz grófnővel, akinek a közbenjárására Bellaire asszony néven bejutott egy kis német udvarhoz, ahol második férjével, Lützowval ismerkedett meg. Még házasságának tartama alatt viszonyt kezdett harmadik férjével, aki szintén tiszt volt, és akivel úgy ismerkedett meg, hogy nyilvános helyen ájulást színlelve, a karjaiba esett. Még válópere folyamatban volt, mikor már egy harmadik tiszttel ismerkedett meg, aki szintén nőül akarta venni és aki csak véletlenül menekült meg tőle azáltal, hogy ezredese idejekorán felnyitotta a szemét. Nizzában egy kicsapott hivatalnokkal társaságban penziós hotelt tartott és onnan nem éppen dicsekedni való módon tűnt el. Egy tried jogtanácsosnak a fia volt tv negyedik férje. Ezzel levélben ismerkedett meg, mialatt Nizzában hotel-tulajdonos volt. Házasságait Berlinben, Helgolandban, Nápolyban és Londonban kötötte. Az utolsót 1900 decemberében bontották fel. A német államügyészség különben már egy évvel azelőtt körözőlevéllel kereste. — Mint Leobenből jelentik, Hervayné asszonynak az elhunyt kerületi kapitánynyal kötött házasságát érvénytelennek nyilvánították. Férje haláláról még nincs tudomása. Eltitkolják előtte, hogy ez ne zavarja a vizsgálat menetét. — Agyonlőtt primadonna. Monotelli spanyol városkában, mint Barcelonából jelentik, tévedésből agyonlőtték a színház primadonnáját. Gonzales kisasszonyt. A primadonna egy rémdrámában játszott és partnere, Jimenez színész egy brigantit alakított, akinek a szerepe szerint pisztollyal rá kell lennie a primadonnára. A pisztoly azonban vétkes gondatlanságból vaktöltés helyett éles patronnal volt töltve. A golyó átfúrta a szerencsétlen színésznő szivét. — Folyóvizeinkről. A földmivelésügyi minisztérium vízrajzi osztályához érkezett jelentések szerint a Duna közepes vízállás mellett Pakstól Mohácsig emelkedik, Gombosnál változatlan, egyebütt apad. — Budapesten a vízállás ma 252 cm., tegnap óta 2 cm.-t apadt. — A Tisza alacsony vízállás mellett Máramarosszigetnél és Tokajtól Szolnokig emelkedik, Csongrádnál változatlan, egyebütt apad. — A Dráva Eszéknél magas, másutt közepes vizállásu, egész hosszában apad. — A Száva alacsony vizállás mellett Gurkfeldtől ógradiskáig apad, lejebb emelkedik. — A többi folyó alacsony, vizállású. — A koleza. Bakuból táviratozzák. Teheránból azt jelentik, hogy ott több koleramegbetegedés fordult elő. — Százezer líra egy emberéletért. Az elmúlt évben történt, hogy egy fiatal német ember Rómába ment nászútra nejével. Ellátogattak a Palatínus dombra is, ahonnan remek kilátás nyílik a vidékre. Az erkélyszerű hely azonban, ahol állottak, beomlott és a fiatalember a mélységbe zuhant, ahol halálát lelte. A vizsgálat beigazolta, hogy az erkélyt támasztó oszlopok korhadtak voltak és ez okozta a szerencsétlenséget. Az elhunyt családja erre kártérítési keresetet indított a német konzulátus utján és a biróság Róma városát százezer lira kártérítés megfizetésében el is marasztalta. — Agyonvert gazdat szt. Nagybajomból jelentik, hogy Bayer Pál gazdatisztet saját munkásai agyonverték. A munkások egyik elégedetlen töredéke az elmúlt héten félbeszakította a munkát, mire Bayer a tasnádi szolgabírósághoz fordult oltalomért. Amint a munkások megtudták, hogy Bayer hová ment, haza indultak. Útközben az országúton találkoztak a gazdatiszttel, aki a szolgabíróságtól jövet figyelmeztette a munkásokat, hogy térjenek vissza a munkába, különben csendőrökkel hozatja őket vissza. A munkásokat a fenyegetés annyira felbőszítette, hogy lerántották Bayert a kocsiról és annyira össze-vissza verték, hogy eszméletlen állapotban maradt az országúton. Bayer kocsisának sikerült elmenekülni s ez vitte meg a hírt a kastélyba, ahonnan rögtön segítséget küldtek a helyszínére. A szerencsétlen embert még élve szállították haza, de még aznap éjjel meghalt. A csendőrség több munkást letartóztatott.