Pesti Napló, 1904. július (55. évfolyam, 181-211. szám)

1904-07-03 / 183. szám

12 Budapest, vasárnap re­n­d T I JVT A p­­ A. 1904. ju­ius 3. 183. szám. — A betegeket meg kell ölni! Egyik cik­künk szólott a minap arról az angol orvosi körök­ben újabban tárgyalt témáról, hogy az orvosnak meg kell adni az amúgy is menthetetlen betegekkel szemben a «kegyelemdöfés» jogát. Bármily csodá­latos, modern korunkban nem is elszigetelten akad­nak a lehetetlen eszme pártolói. Campbell oxfordi egyetemi tanár például a minap Londonban egy orvosi körben az elmebetegségről értekezvén, erre a témára is kitért és a következőképpen fűzte fejtegetéseit: — Az orvos kötelessége a gyógyítás ott, ahol gyógyítás lehetséges és vigasztalás ott, ahol hasz­talan minden tudomány. A humanizmus e szép mondata azonban egy tekintetben túlzásokba ragad­tatja magát. Tekintsük higgadtan a dolgokat. A társadalomnak tömérdek fölöslege van, amely ter­heli, anélkül, hogy valaha remény lehetne a teher­től való megszabadulásra, hacsak a ha­­l nem végzi el a kötelességét. Ez a társadalmi teher­­ an­nak a sok szerencsétlennek a tömege, akiket meg­bomlott agyszervezetük hasznavehetetlenekké tett. Ne értsenek félre, uraim, nem azokról a szerencsét­lenekről szólok, akiknek múló természetű baja gyógyítható, hanem a gyógyíthatlanokról beszélek. Az orvos ezekkel a szerencsétlenekkel szemben fel­ességgel tehetetlen; nem csupán a tudománya hatástalan, de még vigaszt sem képes nyújtani. Nagy anyagi áldozattal és jobbra érdemes munká­val szép telepeken tartjuk ezeket az élő halottakat, meghosszabbítani igyekszünk az életüket, a­mely rájuk nézve amúgy is teher, vagy legjobb esetben meg nem értett, üres lézengés. A humanizmus nagy tévedésben van, ha ezt is kötelességévé rója az embernek; olyan kötelesség ez, amely képtelen, sőt igazságtaan. A­z e­mb­er­i­s­é­gn­e­k ezt a fö­löslegét el kell pusztítani, mint a­hogy amputájuk a beteg testrészt, amelybe életet nem lehet többé hozni. Én a magam részéről sokkal kevésbbé tartom kegyetlenségnek ezeknek a szeren­csétlen páriáknak az elpusztítását, mintha túlbuzgó igyekezettel meghosszabbítani igyekszünk az éle­tüket, vagyis a szenvedésüket. így szólott Cambell doktor ur és szavai nyo­mán fütty meg taps hangzott. Mert — igenis — voltak akik a lehetetlenül kegyetlen öt­etet helyesel­ték s igy foglalkozni kell az abszurd kérdéssel. Régi idők emlékeit kell feleleritenünk. Az ókori Spártában volt törvény arra, hogy a gyönge és szembetűnően fejlődésképtelen gyermekeket kitették, hogy a délceg spártai faj meg ne nyomorodjék. Ám azóta nagyot haladt a világ és nemcsak a humaniz­mus, hanem minden magasabb állam és közgazda­­sági érdek parancsolja az emberi életnek minél hosszabb időre való megőrzését. Ami pedig azt illeti, hogy a beteget félre kell tenni az útból s a testüktől meg kell szabadítani az emberiséget, az beleütközik minden emberi érdekbe, mert ragaszkodunk, minden idegszá­­lunkkal ragaszkodunk az élethez, ami van. Ha nyomo­rékul,betegen, szenvedve, kínlódva — csak élni, csak élni! — ez a vágy hat át mindenkit. Mondogatjuk, ugyan sokszor: — Ha valami nagy betegség megnyomorítaná szervezetünket, bezzeg eldobnák rögtön az életünket. Ám ha egynémelyikünkre rásújt az ilyen csapás, akkor — , hogy megalkuszunk magunkkal meg a szenvedéseinkkel, mert nincs az a kínnal, gyötrelem­mel teli élet, melynek sötétléz­árnyát olykor-olykor egy kis napfény föl ne derítené. És erre kell gon­dolnunk, mikor a materalisztikus gondolkodásnak az az eszméje föltolakszik, hogy a betegeket meg kell ölni. Nem megölni,­­ gyógyítani és is­­tápolni kell őket Hol az az ember, a­ki apo­­diktusan rá merné olvasni a tudomány nevé­ben a merhetetlenséget bármily betegre ? Hiszen nem egy kórság van, amivel szemben a tudomány még tehetetlen béna volt egy pár évtizeddel ezelőtt és ma biztos gyógyulást tud már a számára. És ki tudna csalhatatlan biztossággal belelátni egy-egy sajátos egyén szervezetének titkaiba ? Mert nem üres biztatás, amit az orvosi tudomány mond ami­kor jómaga már tanácstalanul áll: — Itt csak az isteni gondviselés segíthet ! — Sokszor segít is ez a bölcs isteni gondviselés és a végzés mindenható­ságának élő tanúbizonyságai százával járnak közöt­tünk, létükkel igazolva, hogy igenis történnek még «csodák» manapság. — Egy aggastyán öngyilkossága. Kolozs­várról jelentik, hogy ott a minap felakasztotta magát egy nyolcvanéves aggastyán, Reich Izsák bánffyhunyadi téglagyáros. Gyógyíthatatlan betegsége miatt vált meg az élettől — Egy volt antiszemita képviselő halálos balesete. Pozsonyból táviratozzék, hogy Si­­monyi Ivánt, a «Westungarische Grenzbote» tulajdonosát s volt antiszemita képviselőt ma halá­los baleset érte. Ma reggel a ligeti Dunaágban megfürdött, aztán kerékpáron igyekezett hazafelé. Amint az erdőn keresztül haladt, leesett a kerék­párról s azonnal meghalt. Szivszélütés érte s ez okozta halálát. Simonyi holttestét a parasztok talál­ták meg a ligetben s beszállították a városba. Hatvankilenc éves volt s halálát özvegye, két felnőtt fia, két férjezett leánya gyászolja. 1872-ben Jókai Mórral és Horn Edével együtt alapította azt a német lapot, a­melyet haláláig szerkesztett. Sok politikai brosúrát irt, többnyire a zsidók ellen, s mint képviselő is az antisemita irány képviselője volt. — A merénylő gróf ügye. Milevszki gróf ismeretes merénylete ügyében tegnap a bécsi rendőrség kihallgatta a szép Wlodzimirska asszonyt is, aki a következőket mondta el a kihallgatás során a gróffal való ismeretségéről: 1900. május 27-é Wodzimowska festő felesé­gével sétáltam a krakkói esplanadeon. Az asszony egyszerre a grófra terelte a beszélgetést, akit én akkor még nem is ismertem. Elmondta róla, hogy férjének nagyon jó akarója, de nem szereti az ide­gen embereket. Azért nem is hívott engem ma­gukhoz látogatóba, mert férje ott van a grófnál a szállóban és úgy lehet, látogatást tesz náluk. Nagyon kért azonban engem, hogy valamelyik nap ebédre menjek ki hozzájuk Krakkó mellett levő kis birtokukra. Egy napon csakugyan ki is mentem és éppen ebédnél ültünk, mikor Wodzimowska asz­­szonynak levelet hoztak férjétől, aki bent volt a városban. A levélben az volt, hogy a gróf ki fog jönni a birtokra, mert vele meg akar ismerkedni, így találkoztam a gróffal. A gróf kitűnő szívesség­, gél bánt velem é­s a legnagyobb meglepetésemre min­den viszonyomat ismerte. Este együtt mentem vele kocsin a városba. Sokáig nem beszéltünk semmit, egyszerre azonban a gróf minden bevezetés nélkül kijelentette, hogy ő az én édesapám. Mindjárt te­gezni is kezdett és azt mondta, hogy gondoskodni kíván sorsomról, hogy a jövőt megbeszéljük, más­napra találkát kért tererrai a sétányon. Nagyon nyug­talan éjszakám volt s b­árti ap­­a gróf azzal fogadott, hogy elmondtam-e férjemnek titkomat. Azt mond­tam, hogy nem. Erre a gróf követelte, hogy mond­jam el, mert ő elutazik és férjemnek mindent tud­nia kell. A gróftól egyenesen anyámhoz siettem, aki titkomat nagy rémülettel fogadta és kérve kért, hogy ne kérjek tőle felvilágosítást. Férjem nagyon megörült a hirnek. Lassan kint megtudtak a gróftól, hogy édesanyámat egy arisztokrata családnál is­merte meg, ahol gazdasszony volt. Mikor ez meg volt állapítva,a férjem megengedte, hogy a gróffal és édesanyámmal utazni menjek. Én mindenütt leánya­ként szerepeltem, sőt végrendelkezett is ilyen érte­lemben, végrendeletét azonban később megsemmi­sítette. Mikor férjemtől elváltam, a gróf 25 ezer koronát deponált számomra egy bankban. Férjem­mel igen sok kellemetlenségem volt a gróf miatt, akivel meg is akart verekedni miután nem akart hivatalosan is adoptálni engemet. A törvényes vá­lás után a gróf is fölbontotta hozzám való viszo­nyát. Azt mondta, hogy lelkiismereti furdalásai van­nak. Nem sokat ellenkeztem, tehát a válás nagyon egyszerű volt, utána Párisba mentem. Ott találkoztam lord Ralph Laughttal, aki megígérte, hogy feleségül vesz. Rövid ismeretség után azonban eltűnt előlem. Ezek után én Brisbe költöztem és ott találkoztam mostani vőlegényemmel. — Újabb letartóztatások a newyorki katasztrófa miatt. A «General Slokum» kiránduló hajón támadt tűzkatasztrófa ügyében a vizsgálat, mint New-Yorkból jelentik, igen szigorúan folyik. Mindjárt a katasztrófa után letartóztatták Van Schaickot, a hajó vezető kapitányát és Pe­a­z­e kapitányt. Most Berry vizsgálóbíró elfogatási parancsot adott ki a hajóstársaság igazgatói és tisztjei ellen is, mert a vizsgálat beigazolta, hogy azok bűnös hanyagsága és könnyelműsége okozta a katasztrófát, összesen még tizenegy embert tartóz­tatnak le. A katasztrófa igazi okáról most a követ­kezőket jelentik: A végzetes hajóégésnél megint nagy szerepe jutott, amiként Amerikában olyan gyakran, a «graft»-nek. A graft valamely nyilvános hivatal mellékjövedelmét jelenti, amely rendszerint piszkos forrásból ered. A tűz keletkezését nem lehetett volna megakadályozni, de annyi bizonyos, hogy a mentési munkálatokat nagyban meghiúsította a hajó hiányos felszerelése. A hajón az összes mentő­övek hasznavehetetlenek voltak s egyéb a mentéshez szükséges eszközök is hamarosan felmondták a szolgálatot. Hogy egy forgalmas hajótársaság egyik gőzösén ilyen állapotok előfordulhattak, annak oka a hatóság felületes ellenőrzése. Az inspekciót telje­sítő hatósági közegeket a társaság rendszerint meg­vesztegeti. A vizsgálat kiderítette, hogy a katasztrófa egyik oka ez a rettenetes korrupció volt. Ha ez nincs, akkor az áldozatok közül nagyon sokat meg lehetett volna menteni. Ha akad valahogy mégis egy lelkiismeretes hatósági közeg, akkor annak a szigorú intézkedéseit az illető társaság befolyásos szenátorok és államférfiak segítségével a minimumra szállíttatja le. — A kalandornő. A szerencsétlen véget ért mürzzuschlagi kerületi főnöknek, Kirchbergi Hervay Ferencnek nejéről újabban a következőket írják: A kalandornőt Bellach Leontina Elvirának hívják, Bellachini bűvész leánya és 1860-ban szü­letett Lissában, Posen mellett Tizenhat éves ko­rában a Viktória-színházban volt kóristanő.­ Ekkor ment férjhez először, de ezt a házasságot nemsokára fölbontván, megismerkeedtt Seydewitz grófnő­vel, akinek a közbenjárására Bellaire asszony né­ven bejutott egy kis német udvarhoz, ahol második férjével, Lützowval ismerkedett meg. Még há­zasságának tartama alatt viszonyt kezdett harma­dik férjével, aki szintén tiszt volt, és akivel úgy ismerkedett meg, hogy nyilvános helyen ájulást színlelve, a karjaiba esett. Még válópere folyamat­ban volt, mikor már egy harmadik tiszttel ismerke­dett meg, aki szintén nőül akarta venni és aki csak véletlenül menekült meg tőle azáltal, hogy ezredese idejekorán felnyitotta a szemét. Nizzában egy kicsapott hivatalnokkal társaságban penziós hotelt tartott és onnan nem éppen dicsekedni való módon tűnt el. Egy tried jogtanácsosnak a fia volt tv negyedik férje. Ezzel levélben ismerkedett meg, mialatt Nizzában hotel-tulajdonos volt. Há­zasságait Berlinben, Helgolandban, Nápolyban és Londonban kötötte. Az utolsót 1900 decemberében bontották fel. A német államügyészség különben már egy évvel azelőtt körözőlevéllel kereste. — Mint Leobenből jelentik, Hervayné asszonynak az elhunyt kerületi kapitánynyal kötött házasságát ér­vénytelennek nyilvánították. Férje haláláról még nincs tudomása. Eltitkolják előtte, hogy ez ne za­varja a vizsgálat menetét. — Agyonlőtt primadonna. Monotelli spanyol városkában, mint Barcelonából jelentik, téve­désből agyonlőtték a színház primadonnáját. Gon­zales kisasszonyt. A primadonna egy rémdrámá­ban játszott és partnere, Jimenez színész egy brigantit alakít­ott, akinek a szerepe szerint pisz­tollyal rá kell lennie a primadonnára. A pisztoly azonban vétkes gondatlanságból vaktöltés helyett éles patronnal volt töltve. A golyó átfúrta a szeren­csétlen színésznő szivét. — Folyóvizeinkről. A földmivelésügyi­ miniszté­rium vízrajzi osztályához érkezett jelentések szerint a Duna közepes vízállás mellett Pakstól Mohácsig emel­kedik, Gombosnál változatlan, egyebütt apad. — Buda­pesten a vízállás ma 252 cm., tegnap óta 2 cm.-t apadt. — A Tisza alacsony vízállás mellett Máramaros­­szigetnél és Tokajtól Szolnokig emelkedik, Csongrádnál változatlan, egyebütt apad. — A Dráva Eszéknél ma­gas, másutt közepes vizállásu, egész hosszában apad. — A Száva alacsony vizállás mellett Gurkfeldtől ógradis­­káig apad, lejebb emelkedik. — A többi folyó alacsony, vizállású. — A koleza. Bakuból táviratozzák. Tehe­ránból azt jelentik, hogy ott több koleramegbetege­dés fordult elő. — Százezer líra egy emberéletért. Az el­múlt évben történt, hogy egy fiatal német ember Rómába ment nászútra nejével. Ellátogattak a Palatínus dombra is, ahonnan remek kilátás nyílik a vidékre. Az erkélyszerű hely azonban, ahol állot­tak, beomlott és a fiatalember a mélységbe zuhant, ahol halálát lelte. A vizsgálat beigazolta, hogy az erkélyt támasztó oszlopok korhadtak voltak és ez okozta a szerencsétlenséget. Az elhunyt családja erre kártérítési keresetet indított a német konzulátus utján és a biróság Róma városát százezer lira kár­térítés megfizetésében el is marasztalta. — Agyonvert gazdat szt. Nagybajom­ból jelentik, hogy Bayer Pál gazdatisztet saját munkásai agyonverték. A munkások egyik elégedet­len töredéke az elmúlt héten félbeszakította a mun­kát, mire Bayer a tasnádi szolgabíróság­hoz fordult oltalomért. Amint a munkások megtudták, hogy Bayer hová ment, haza indultak. Útközben az or­szágúton találkoztak a gazdatiszttel, aki a szolga­­bíróságtól jövet figyelmeztette a munkásokat, hogy térjenek vissza a munkába, különben csendőrökkel hozatja őket vissza. A munkásokat a fenyegetés annyira felbőszítette, hogy lerántották Bayert a ko­csiról és annyira össze-vissza verték, hogy eszmé­letlen állapotban maradt az országúton. Bayer ko­csisának sikerült elmenekülni s ez vitte meg a hírt a kastélyba, ahonnan rögtön segítséget küldtek a helyszínére. A szerencsétlen embert még élve szállí­tották haza, de még aznap éjjel meghalt. A csen­dőrség több munkást letartóztatott.

Next