Pesti Napló, 1904. október (55. évfolyam, 271-301. szám)
1904-10-01 / 271. szám
ánírt. Anjdenes végint ahogy -úgy nyilván tervszerűen nen formális emiges a közönségré-,ot a főváros tanácsáunl. Csellel és ügyeséggel, északkal, ha kell. És a küzdő nem lehet ezerfejű areopága vezetője, hanem csak a felelős hadvezér. De ez aztán cselekedjék is, mintha csak a harctéren állana. Ezer ankétnél többet használna, ha a polgármester úr egyszer úgy pár hónapra hatósági kemencét állíttatna fel, vagy hatósági husldmérést rendezne be. Még ha rá is fizetne valamit. De ha sohase koppintanak a szertelen élelmi spekulánsok kezére, és ha sohase próbálják elrettenteni őket, igazán azt hiszik, hogy a közönség kényükre-kedvükre ki van szolgáltatva nekik! A hatóság fejeitől várunk már egyszer valami bátor, nagystílű fellépést. Ne tolják mindig az ankéteket, még az Isten tudja, miféle bizottságokat maguk előtt, mikor egyszer igazán határozott, energikus, és példás fellépésre volna szükség. Hisz épp a szorultság, vagy a veszedelem perceiben legyen a hatóság igazán a közönség vezére, és képviselője! De ha a polgárvannak azonban elhagyatott temetők is. A régi kórháziak, meg rabok temetőjéből alig látszik ki egy-egy fejfa, már nem temetnek ide régen. Aki itt elhalt, az után már nem jár senki. Más temetők is akadnak ilyenek, leginkább más felekezetből valók fekszenek benne. Olyanok, akiket bizonyára véletlen sorsuk kergetett erre a tájra, vagy hogy hivatalt viseltek s ide kellett jönniök s itt érte őket a halál. Családjuk aztán visszaszármazott az eredendő földre, a halott itt maradt a keresztjével egyedül, körülötte az idők folyamán bozót nőtt, ő horpadó sirjában annak árnyéka alatt lakik. Nemrég ily elhagyatott sumárban járván a bozótközött magas veres kőkeresztet találok, rajta az irás: Emlékül. Szeretett kedves férjemnek, kis-szlatinai DURCSÁK JÁNOSNAK, ki királya eránti hüségiért az foradalmi vésznek lett ártatlan áldozatja. Április 23., 1849. esztendőben. Kerestem aztán, ki lett légyen kis-szlatinai Durcsák János s miért halt halált. Ám nem találtam, az írások nem említik, nem tudni róla semmit, csak a szomorú kőkereszt áll egymagában. Valaki, aki szintén ott kódoroghatott, a kereszt lapjára ceruzával durva módon ráírta: hazaáruló. A kőkereszt azonban erre sem szól semmit... Országúton. A tanyáról jövünk hazafelé. Már csak úgy parasztkocsin, este van, úgysem lát senki, aki meglátja, legfölebb ne adja hozzánk a leányát. Alkalmatos nagyon a parasztkocsi. Semmiféle más fuvarosszerszámban olyan ülőhelyet a gyerekek számára nem lehet készíteni, mint ebben a kocsiban a szénán. Hintón csak görbédnek, kínlódnak a kisülésen, másnap fáj a nyakuk, meg a lábuk szára, ahogy ott órák hosszáig azon a tökéletlen ülésen szorongtak. Jobb ennél a szénaülés. Szép illatával is kedves, azonfelül pedig abban valóságosan lakni lehet. Ahogy a gyerekek abban el tudnak férkőzni, az gyönyörűség. Olyan kisszék-formát csinálnak maguknak a kocsis háta megett a szénából s azon elvannak. De oly le vannak ennélfogva az alcserényre süppedve, hogy éppen csak a fejük teteje látszik ki a kocsiderékból. Míg a kocsi halad — ez után éppen két órát halad — addig egymással játszanak, vagy akár el is alszanak nyugodtan, mert estenden van az idő, a tájon már nem igen mutatkozik semmi, aminek a megnézése végett az apró fejeket érdemes volna kidugni. Bizony, már nem mozog semmi, a rétről a jószágot behajtották, a madárféle elült, a tanyákon a vacsorához készülődnek. Az utón sem járnak emberek, a sötétség bontogatja lassan a szárnyait és betakarja velük a földet. Csak épp egy kocsi jön még szemközt. Még csak ülés sincs rajta, az alcserényen ül a nagybajuszú, hatalmas testű ősz ember és hajtja apró lovait sebesen, nagy zörgéssel. Rákiáltok: — Jó estét, Tóni bácsi! Hirtelen fölkapja a fejét s valamit kiált, ahogy mellettünk elvágtat. Azután hallatszik, hogy nem zörög a kocsija, megállt s úgy kiáltoz vissza: — Hej, megállj! Gyere ide! Hátranézek. Hát Tóni bácsi csakugyan megállt s amennyire a sötétben látni lehet, a karjával igent integet. No, — gondoltam — kár volt ráköszönni az öregre, mert most oda kell menni az öreghez, ugyan mit akarhat. Az öreg ember, aki itt az alcserénydeszkán papucsban hajtja valamerre a lovait, a tanyák világában egy pátriárka tekintélyével él. Még a régi ivásuak közül való, akik előbb a városon kijárták a nagy iskola nyolc osztályát s azután mentek ki gazdálkodónak az apjuk mellé. Magánál külömb tekintélyt nem igen ismer, hogy megszokta a kintvaló népet tegezni, hát mindenkit tegez. Most is, hogy leszállok s az országút göröngyein elvergődök a kocsijához, azt mondja: No hova mentök?■ — Hát — mondom — haza a városra., — Hát — azt mondja — érdemes? — Hát — mondom — nem érdemes, de muszáj. Nagy bajuszát a szél lóbálta, mint valamely vitorlaszárnyat. Elgondolkozott, azután a vászonküli zsebéből, amely rajta volt, két almát húzott elő. Aféle törődött, kopott faaljalmát, mely lehullik a fáról s az aljáról szokás összeszedni, nem igen való egyébre, mint hogy belőle hasogatják a szárított bagolytüdőt. — No, — szólt — eltűn ez a két alma, add oda a gyerekeknek... S a gyeplőszárát a ló hátához vervén, hirtelen megindult a külső sötét mezők felé... I ' ^ T, Öj t, amit a mai ankét y most majd az el- 1 apján cselekedni is a ^gnak zsebre:ak, és még /• Az ilyen em kérnénk ■■■-- -- —3 September 30. , aj földmi atitkár. A hites lap mai szász .a mivelésügyi minisztérium második titkárának, Rapaics Raimondnak a kinevezését, melyet már jeleztünk. A királyi kézirat a következő: Magyar földmivelésügyi miniszterem előterjesztésére rumwerthi Rapaics Radó miniszteri tanácsost második államtitkárrá kinevezem. Kelt Bécsben, 1904. évi szeptember 24-én. Ferenc József s. k., Tallián Béla s. k. Magyar honvédkiegészítő parancsnokság Zágrábban. Legutóbb nagy zajt csaptak a horvát ellenzéki lapok amiatt, hogy a hetedik honvédkerületet hivatalosan magyar-horvátnak nevezték el, pedig az szerintük csak horvát honvédség. Az I Agramer Tagblatt mai száma most a horvátoknak még nagyobb fájdalmáról ad hírt. A lap egyik szerkesztője a zágrábi honvédkiegészítő parancsnokság egy iratát látta, melyben a magyar honvédkiegészítő parancsnokságról Zágrábban van szó. A lap egyelőre csak azt konstatálja, hogy a horvát honvédség rövidesen egészen magyarrá válik. A katonai intendantura újjászervezése. Bécsből táviratozzák, hogy illetékes helyen komolyan foglalkoznak a katonai intendantura újjászervezésével, úgy tervezik, hogy a katonai intendánsokat két csoportba osztják, a tábori és az adminisztratív intendánsokra. Kereskedelmi szerződésünk Német országgal. A német kereskedelmi szerződés megkötésére vonatkozó tárgyalások október első felében már megkezdődnek Drezdában. Tudvalevő, hogy a szerződéses tárgyalások már májusban megindultak s csak az olasz kereskedelmi szerződéses tárgyalások miatt maradtak félbe. Az utóbbi időben mind sűrűbben merül fel a hír, hogy Németország az Ausztria-Magyarországgal fennálló kereskedelmi szerződését felmondani szándékozik. Hogy mi igaz e hitből, határozottan nem lehet tudni. Annyi bizonyos, hogy Németország velünk szemben fölényben van s azt teszi amit érdekei parancsolnak, míg Magyarország alárendeli magát Ausztria érdekeinek. Már most hangoztatják német oldalról, hogy a német kormány nem vállalhat kezességet azért, hogy a szerződést fel nem mondják. Mert a közeljövőben úgy alakulhatnak a viszonyok, hogy alkalmasabbnak fogja találni azt, hogy a kereskedelmi szerződést felmondja. A kérdés azonban csak akkor válnék időszerűvé, ha a küszöbön álló kereskedelmi szerződéses tárgyalások eredménytelenek maradnának. Ismeretes egyébiránt, hogy a német kormány súlyt helyez arra, hogy a Drezdában meginduló tárgyalásokat gyorsan lebonyolítsa. A tárgyalásoknak ez a gyorsítása mindenesetre annál inkább válnék lehetővé, ha Németország eddigi negatív álláspontját Ausztria-Magyarországnak legfontosabb érdekeivel szemben feladná. Erre pedig vajmi kevés a remény, mert a német kormány az agráriusok terrorizmusa miatt nem adhatja fel eddigi álláspontját, mely viszont a mi részünkről zárja ki aszerződéskötés lehetőségét. A kolduspolitika. Az osztrák helyzet zűrzavaraiba érdekes lámpással világít be gróf Sternberg Adalbert, a lajtániuli közélet egyik exponált szerepet vivő alakja. Mint nekünk Bécsből írják, választóihoz nyílt levelet intézett, melyben az alábbiakban jellemzi az obstrukció által teremtett szituációt: Az ifju cseheknek ez az álláspontja: — Mikor a Badeni-minisztérium volt a kormányon, akkor a németek obstruáltak s a korona engedett az erőszaknak . Badeni vívmányai elvesztették a hatályukat, a nyelvrendeleteket felfüggesztették s a megígért kompenzációkat, az egyetemet s a belső államnyelvet nem adták meg. Miután a németek az obstrukciónak köszönhetik, amit elértek, tehát mi is ezekkel az eszközökkel kényszerítjük ki a követeléseinket. A koronának viszont ez a nézete: — A parlament komédiáját minden körülmények közt fönn kell tartani, mert a parlament viseli az én abszolút uralkodásomat, a felelősséget. Hibáztam, amikor a német obstrukciónak engedtem, amire Magyarország is megtanított, ahol egészen más faktorok, mint néhány ügyvéd, tették nehézzé nekem a dolgomat, de kitartottam, győztem s nem is tágítok többet semmiféle obstrukció előtt. (!) Ez a mostani helyzet. A csehek tudják, hogy a vesztett obstrukciós hadjárat rájuk a választásoknál teljes bukást jelent, tehát legalább a győzelem látszatát kell felmutatniok. Mást nem bírnak tenni, tehát :— biztos forrásból tudom — egész közönségesen alkusznak. Szó sincs most sem egyetemről, sem cseh belső államnyelv 161, belemennek mindenbe, még német minisztériumba is, csak Körber menjen. Pedig nálunk a 1904. október 1 .271. szám