Pesti Napló, 1904. november (55. évfolyam, 302-331. szám)

1904-11-01 / 302. szám

A nagy csata előtt. Budapest, október 31. Ez a srét lesz a kezdete a nagy csatának, amelyre már hetek óta ké­szülnek a politikai pártok. Az ellenzé­kiek, mert rájuk kényszerítik a csatát, a kormány és a pártja, mert valami ok­ból szükségük van e csatára. El tudjuk képzelni az eseteket, amikor óriási szen­vedélyek kiváltására, az indulatok fel­kavará­sára van szükség. Amikor a puszta szó ereje nem elég valami lát­ható vagy láthatatlan veszedelem le­győzésére, hanem nagy kitörésekre az erők teljes megfeszítése szükséges, hogy a vélt igazság diadalmaskodjék. A for­radalmak mindig jogosak, mert mindig természetes az eredetük. Mesterségesen nem ébreszthetők és nem rendezhetők, mert nagy tömegek igazságait képvise­lik, amelyeknek érvényesülésre való törekvését egyesek nem tudják fölszínre hozni. Keressük azokat a nagy igazsá­gokat, amelyeknek érvényesülési törek­véseit iparkodik a fölszinre hozni gróf Tisza István, amikor az ő ismeretes házszabályreviziójával hadat üzen az egész országnak és el van szánva arra, hogy idegrázó parlamenti botrányok­kal, egyénisége szerint formálódó vá­lasztásokkal végiggázol a nemzeten. Ve­szélyben van talán a dinasztia, veszély­ben az alkotmány, veszélyben az ország szabadsága, függetlensége ? Erőszako­san félremagyarázza, vagy rosszakaratú egyoldalúsággal alkalmazza talán va­laki a törvényeket, amelyeken közjogi rendünk, nemzeti életünk, társadalmi szervezetünk nyugszik ? Nemzetiségi, felekezeti vagy osztályos küzdelem réme fenyeget talán? Melyik országos veszedelem ellenében szükséges a szen­vedélyeket ismét felkorbácsolni, az in­dulatokat megint lángra lobbantani? Nem találunk rá feleletet. Az ország nyugodt, a dinasztiát senki sem hábor­gatja és a parlament békés munka ta­nyája. A kelletténél is békésebb. Meg­adással tűri alaptörvényeink fölhány­­torgatását, nemzeti életünk alapjainak aláaknázását és csak a szebb jövő re­ménységébe vetett bizodalom tartja benne ébren a kötelességérzetet. Miért csap le egyszerre ördöngős tervével Tisza István ? A nagy nyugalom ingerli talán, amelyet alkalmasnak ítél arra, hogy megvalósítsa olyan szándékait, amelyeknek még az említése is kihozza a sodrából az embereket. Nem várja be a támadást, am­­elyet tervei ellenében az egész ország támogatna, hanem ő kezdi a támadást és terrorizmussal akarja rákényszeríteni az egész or­szágra a maga gondolatait. Más magya­rázat aligha található. De viszont nyug­talanítóbb nem is lehetne semmiféle magyarázat, mint ez. Egy csapásra akar Tisza elérni mindent. Előbb befogja a parlament száját, hogy ne ordíthasson, aztán eléje tartja a legborzalmasabb­ javaslatokat, hogy azokat könnyű­szer­­rel elfogadtassa vele. Milyen terveket rejtegethet Tisza, hogy minden mun­kánál, nyugalomnál, a nagy nehezen helyreállott parlamenti békességnél is többre tartja, hogy a megszigorított ház­szabályok birtokában legyen? Tárgyalásra készen várja a parla­mentet, egy csomó javaslat. Fontos köz­jogi előterjesztések, köztük a felhatal­mazás a Németországgal való kereske­delmi szerződéses tárgyalások folyta­tására. Nehogy az 1899. XXX. törvény­cikket megint csak törvénytelenül ki­­játszszák. A polgári perrendtartás. A költségvetés. A sok szakjavaslat. Ezek­ egyike sem foglal magában országos érdeket. Csak a házszabályrevizió a fontos. A házszabályokért érdemes föl­zaklatni az egész országot, az egész parlamentet. Hosszú időre lehetetlenné tenni megint minden munkát. Bizony­talanná teszni a társadalmi és a gazda­sági kereseteket. Jóllehet ezek a ház­szabályok nem állták útját egy egész sereg üdvös törvény megalkotásának. Miért hiszi gróf Tisza István, hogy ezen­túl már nem jöhetnek többé létre jó törvények ezeknek a házszabályoknak az érvénye mellett? A jó törvények diadalát nem is félti gróf Tisza István. A rossz törvényeket félti, és mert egynéhány ilyen van a tarisznyájában, amelyeket a kinevezési Mindszentek napján. Irta: Homok. • (Utánnyomás tilos.) A fák alatt nár zörögnek a száraz le­velek és kora reggelenkint ritkás köd imbo­­lyog a lapályokban. A gályák is mindennap barnábbak lesznek, itt-amott csüng róluk egy­, egy sárgáspiros levél, melyre aranyzománcot von az őszi napsugár. Az ember érzi, hogy közeledik a tél. Né­maság, a munka után következő álmos csönd ül mindenfelé, mélybe éles hanggal beleköszönt olykor a kerti fákon gubbaszkodó cinege... És fönn, az égboltozaton lomhán húzódó vándor­madarak fekete vonala fest régi ismert képet, mely érzéseket, gondolatokat kelt az ember lelkében. Látja a nyár szépségeit. Érzi, hogy tovatűnik, elszáll, mint a szellő és szeretne utána menni. Szeretné élvezni tovább a sza­badságot, a friss és Platós levegőt... De nem lehet. Itt kell maradni é­s bele kell törődni a szürkeségbe, az álmos, elernyesztő s­ngu­­latba. Azután a zsarnok, megtépázó télbe. Ilyenkor a legrosszabb. Az ember látja még a kedves évszakot, itt van még köztünk, de mér haldoklik, készül a messze útra s amott feltárul a régi kép, mely akaratlanul is meg­győz a változhatatlan valóságról. Az utak korán fakadó fái már kopaszok, benn, a boltok üvegablakai alatt koszorúk em­lékeztetnek a halottak ünnepére és a teme­tők is napokkal ezelőtt új köntöst öltenek. Délutánonkint egyre több ember járja a sírok birodalmát, akik szótlanul, lehorgasztott fej­jel igazgatják a fekete rögöket s a korhadó fejfákat. Szóval munkába fog és versenyre kel a fölújuló kegyelet és a szívek elmúlhatatlan szeretete itt, ezen a hűvös helyen is. És a tisztogatás egyre fokozódik, mint mikor na­gyon kedves vendéget vár odahaza az ember. A kedves vendég ilyenkor az elköltözött szel­leme, mely föl jön a porhanyós sírból és a lelkünkre borul fájó emlékével... Hány sír úszik ilyenkor fényben és hány marad érintetlenül. Ha éreznének a sírok a temető komor kertjében, ugyanazok az érzé­sek uralkodnának ezen a napon itt is, aminek odabenn a városban az emberek között. A fény és pompával szemben való irigykedés, a szere­tetnek és kegyeletnek mérlegelése mind-mind föltámadna a sírok között és néznék, fürkész­nék, hogy hol, milyen koszorút tettek le az emberek és hány mécsest gyújtottak meg a fölhantolt rögök fölött... Jó, hogy a sirhantok nem éreznek. Nem adnak hirt az itteni életről___Vájjon mit mon­danának a nagy lelkek sírjai, kiknek a sors iróniájából oly kevés virág és oly kevés fény jut még Mindszentek napjára is. Talán pa­naszkodnának, talán mosolyognának a hálát­lanságon, melyet oly sokszor előránt a földi életben is a gőgös tolakodás. Bizonyosan mosolyognának... Mert a nagy szívek párjukban is mélyen érezhetnek és bölcsen gondolkozhatnak, ha igaz, amint mondják, hogy a föld él... Pedig sok jeltelen sír van mindenfelé. Ha ezen a napon útra kelne a részvét és össze­járná a temetők elhagyatott részeit. Istenem, de sok nagy emberre, hősökre, művészekre és költőkre akadna, kiknek nem jutott már évek óta egy szál virág. Jeltelen, elhagyatott síro­kat találna odakint, melyekről csak a hírnév elhomályosíthatatlan fénye emlékezik meg, de hogy hol domborul a földpap, azt nem tudja, nem keresi senki, senki... * „ Egy kép elevenedik meg előttem­, melyet néhány hét előtt láttam a kerületi börtön ud­varán. Temettek. Egy öreg parasztot indított utolsó útjára a börtönlelkész. Ennek a roskadt embernek az volt a bűne, hogy kiment a földre krumplit szedni s az unokájára rázárta az ajtót. A kis­gyerek játszani kívánt, elővette a padka szé­léről a gyufát s addig simogatta azt a fal­hoz, mig meggyuladt s a gyerek a szobában égett. Az öregapa nem bírta elviselni a nagy fáj­dalmat és egy napon, egy reggelen, amikor párát von az ablaküvegre a hűvös őszi le­vegős, a bűnben vergődő lelkiismeret fölhagyott megsemmisítő munkájával. Nem volt kivel űzni tovább a harcot. A halál angyala fölnyi­­totta a börtön ajtaját, belopódzott a szenve­dések tanyájába és lefogta hideg ujjaival a rab­ ember szemét. Azután elcsendesedett a szíve is. Egy ember volt csupán, aki azt mondta: kár volt szegényért, hiszen nem is volt olyan bűnös... Ez volt a búcsúztató! És az a csöndes, rövid ima, melyet a bör­tön papja mondott el a gyalulatlan fakoporsó előtt. 55-dik évfolyam. 302. szám ELŐFIZETÉSI ÁRAS: Bféer ívre _ 1« kor. — fül. Félévre____14 . — „ Negyedévre _ 7 . — „ Egy bén... _. . , 40 „ Ecyee r­im ». _ _ • EU. Vidéken. _ _ _ _ 10 „ Apró hirdetések reo* Egy ezé­r Altér, vastagabb betűvel 8 alt­ér. Hirdetések nonpareille szémittk­ui, díjszabás szerint. Megjelenik minden nap, ünnep és vasárn­ap után is. Budapest, 1004. Kedd, november 1. Mai számunk 28 oldal.

Next