Pesti Napló, 1904. december (55. évfolyam, 332-361. szám)

1904-12-01 / 332. szám

IS 55-dik árfolyam. 332. szám. BUrania Iraki Főtérre „„14 . — „ N»n»dAn4 _ 7 , — M *6f *­*»«.­­ * . 40 „ Km* szia _ _ „ • fitt. Vidéken«. „ „ „ „ 10 „PESTI NAPLÓ Apró hin­ailtik it*| Egy nt 4 aller, suterebb betűvel 8 bull­. BMetiwk Mnptreille «lallte. ni, dIj-xiUa» szerüit. legjelenik minden nap, ftnnep ,a varánuip­atka is, b­udapest, 1904. Szerkesztőség és kiadóhivatal, VI., Andrássy-út 27. Csütörtök, december 1. Hol az igazság? Budapest, november 30. A közvélemény egyszeriben a leg­hatalmasabb tényező lett a politikai küzdelmekben. A parlament törvényes alapjai összeomlottak, és a politikai har­cok színhelye maga az egész ország. A kormány is, az ellenzék is a közön­séghez szól. Népgyűléseken közli min­denki a gondolatait, és a választókhoz címzett nyílt levél a politikusok mon­danivalóinak közvetítője. Az ország előtt folyó, formájában, arányában és hevességében, is szokatlan küzdelem-, nem valami sajátságos szint ad az a kö­rülmény, hogy a kormány táborában csak egy ember áll az­­előtérben: a mi­niszterelnök, míg az ellenzék soraiban mindennap egy-egy országos kiválóság tűnik fel, hogy a kormány törvénytiprá­­sát, veszedelmeit az országgá,­ megér­tesse. A kormányt és a többséget egy ember képviseli: Tisza, és mindig csak Tisza. Senki, kinek politikai múltja, egyéni függetlensége, kiváló szellemi és erkölcsi tulajdonságai országos nevet és elismerést szereztek, nem­ szólalt fel a védelmére. Ellenben ő ellene és politi­kája ellen föl­vonultak a politika legki­­válóbbjai. Az ellenzék minden vezéré­vel. Azokkal, akiket még Tisza István szűkkeblű ítélete is a komoly elemek­­ közé soroz. És a szabadelvű párt min­den tekintélyével, akiket nem köt és nem feszélyez sem anyagi érdek, sem választási lekötelezettség. Akiknek a nevéhez kormányzati dicsőség, politikai hagyományok képviselete, parlamenti diadalok egész sora fűződik. Akik múlt­juk minden cselekedetével, és egyéni­ségük elismert kiválóságával az ország ama férfiai között foglalnak helyet, aki­ket a köznyelv egy nemzet vezéreinek, nagyjainak nevez. Ha a tények maguk, ha a törvénye­ken ejtett csorba meztelen ridegsége egyedül nem képes valakit meggyőzni arról, hogy ami történt, több, mint a formák egyszerű és egyszeri megsér­tése, mert maga az alkotmány, maga a jogrend, maga a törvények érinthetet­­lenségébe vetett államfentartó bizoda­­lom rendült meg általa; ha valaki még mindig habozik, hogy az érvek tömegé­ből melyeket fogadja el igaznak, he­lyesnek és követendőnek, vessen csak egy pillantást azokra, akik a két küzdő tábor élén állanak. Az egyik oldalon Ti­sza István, Perczel Dezsővel. A másikon az egész ellenzék, mint egy ember, és a kormány hívei közül egy Széll Kál­mán, egy Andrá..*..'Mtyula, egy W­as­­sics, vagy egy Darányi. Ilyen férfiak szólnak a nemzethez Tisza ellen, és aki nem vak és nem elfogult, nem zárkóz-­ hatik el annak a felismerése elől, hogy elvégre is állhat ezer Szaczelláry és ezer Gajári Tisza mögött, a nemzet ha követendő példát, megszívlelendő taná­csot kér és keres, azt mégis csak in­kább a Széll Kálmánok, Andrássy Gyu­lák, Apponyiak, vagy Wlassicsok tábo­rából, és nem az érdekeltség ezer kap­csával a kormányhoz tapadó névtelenek szövetségéből fogja elfogadni. Ez a kö­rülmény maga is eldöntheti az ország előtt a csatát. Mindennap más-más ve­zére az országos politikának tiltakozik Tisza István brutális törvénysértései el­len, és a közvélemény kell, hogy előbb­­utóbb mégis csak belássa, hogy igazá­ban a nemzet legszentebb érdekeiről le­het szó, ha ennyi kiváló, elismert, nagy­­multú politikus érzi kötelezettnek ma­gát, hogy egykori tűzhelye, egykori pártja, egykori vezére ellen forduljon. A mai napon Wlassics Gyula indokolta meg, választóihoz intézett nyílt levélben a szabadelvű pártból való kilépését. Erélyre, bátor hangra nézve Andrássyt és Szélit jóval felül­múlva. Megkapó nyíltság minden irányban, ez a levél legjellemzőbb sa­játsága. Nem kertel, nem habozik, ha okoskodásainak kapcsán éles konklú­zióra keld­ Adria. Nem szépítget a ki­fejezéseiben. A gyermeket mindig a maga nevén nevezi. Határozott G­ener­ Constant emlékiratai. Irta: Tábori Róbert. (Utánnyomás tilos*­ T. Egy ember, aki huszonkétéves korában elszegődött cseléinek oda, ahol a históriát csi­nálták, úgyszólván: a történelem előszobájába, s onnan nézte nagy kényelemmel, hogyan dön­tenek le régi trónokat és állítanak fel újakat, aki már káplár­ korukban ismerte a későbbi tábornagyokat, hercegeket és királyokat: ez volt Constant, a nagy Napoleon komor­nyikja. Elég józan, de korlátolt nyárspolgár­­lélek, azzal a ravaszsággal megáldva, amely a sajtó­villámon is azt nézi, hogy mennyiben lehet megtakarítani pusztító tüze mellett a fűtésre való szenet... Elég becsületes, — hogy ne hazudjon, — amikor nem hozhat belőle hasznot, de hálát ad Istennek, hogy éppen akkor, amikor ő már megunta a szolgálatot­­ korának legnagyobb embere mellett, egy vi­­lágmegrendítő katasztrófa felszabadítja a to­vábbi szolgálat kötelezettsége alól. Eszébe sem jut, hogy kövesse Napóleont a száműze­tésbe, hanem megtakarított pénzecskéjén bir­tokot vásárol, ott az urat adja és valószínűen le is nézi volt gazdáját, mivelhogy az nem cse­lekedett olyan okosan, mint ő. S amikor kínál­kozik az alkalom, hogy emlékei árán újabb kere­setre tegyen szert, u­tán a kastélyában ko­lostort akart éppen berendezni? —­ fogja a tollat és három kötetben közprédára adja azt, amit uráról tud. Sok hőskölteményt zengtek már a nagy császáritól, akinek alakja, most hogy december negyedikén száz éve lesz cézárrá avatásának, még épp olyan érdekes mint dicsőségének vi­lágában volt, sok objektívnak lenni akaró tör­téneti tanulmány is foglalkozott vele és nem utolsó dolog, hogy a cselédszoba is megszó­lal egyéniségének megvilágítására. Az elő­szobának megvan az a sajátsága, hogy a leg­nagyobb alakokat is kisebbíti. Napóleonnak azonban nincs ez ártalmára. Mert olyan gran­diózus volt az alakja, hogy a felhőkbe nyúlt,­­ ahol elveszett sok érdekessége. Constant pedig, aki­­mint a mesebeli ökörszem, a sas tolla­zata között tette meg a nagy császárral a felhő­kig vivő utat, ott is tisztán látott, mert inas­ lelkét nem fosztotta meg józanságától semmi érzelmi fölhevülés, nem zavarta meg a fenségesnek elkábító látománya. Ő hűvös marad és kicsinyes a felhőkben cikkázó vil­lámok láttára is. Amit a nagy Napóleonról feljegyezett, az elég méltányos mindaddig, amíg meg nem akarja védelmezni ellenségeinek rágalmával szemben. Mihelyt ezt megcselekszi, rögtön­­ olyan száraz lesz és kicsinyes, hogy szinte visszatetsző. Mert még ezek a rágalmak is emberfölöttiek, a nyárspolgári mércéi ét meny­nyire felülhaladók. Constant­in pedig olyan kicsiny . Elég szerény, vagy elég gyakorlati ész­járású, hogy a vastag három kötetben, amit memoárjai betöltenek, saját magának nem ál­doz fel többet néhány oldalnál: az első kötet elején és a harmadiknak vége felé. Amott el­mondja, hogyan jutott Beau ha mais Eugén szol­gálatából Napóleonéba, emitt védekezik egy, ránézve kényes természetű vád ellen. Szó van abban bizony­os százezer forintról, amelyet — az ő állítása szerint — a császár előbb oda­ajándékozott neki, később azonban visszakö­vetelt tőle... Biztos a dologban csupán annyi, hogy a pénzt vissza kellen adnia.... Ahol pe­dig ezentúl megemlékezik saját személyéről, ott óvatosan támasztja azt korának valamelyik nagy alakjához. Hátha így jobban meglátják. II. Az ő gyárspolgári sajátságai közé tartozik, hogy előszeretettel jegyezgeti a momentumo­kat, amelyekben Napóleon el volt érzékeny­ül­ve és könyeket ontott. A boulevardi drámaírók érzelgősségével gyűjti ezeket a könyeket és felírással látja el az üveget, amelyben a drága nedvet tartogatja. Aztán, amikor már szép­­ számmal vannak együtt, reklámszóval hirdeti:­­­óEzt a könyet, tisztelt publikum, akkor sírta a nagy császár, am­kor Dzsaix halálhírét vette, ezt a másikat, amikor Klebert meggyilkolták; ezt a harmadikat, midőn Lannes halálos ágyá­nál összeroskadt; ezt a negyediket, amikor Fontainebleauban aláírta a londoni okmányt... Tessék megvásárolni, nem is nagyon drága« Igazi Napoleon-könyek!» Tetszik neki ször­nyen, hogy Napoleon sírt, és különösen, hogy szépen tudott sírni. «Mintha igazgyöngyök vol­nának könyei, amelyek nem hagynak szennyes nyomot az arcon és a fájdalmat igazán széppé tudják tenni.» Feladatának tekinti azt is, hogy Napoleon testi épségét hangsúlyozza és le­cáfolja azokat, akik mindenféle nyavalyát rá­fogtak. Mert hogy is szolgált volna ő, Con­stant, egy olyan gazdát, aki őskóros, reuma­tikus! Szerelmi históriákban roppantul diszkrét és sohasem nevezi meg teljes nevükön a höl­gyeket, akiknek — szerinte — «szerencséjük volt Napoleon érdeklődését fölkelteni.» Abban azonban nem lát semmit, hogy ő volt sokszor a közvetítő eszerelmi találkozásokban, mert egy jó komornyik kell, hogy ilyesmihez is értsen. Vagy Léber, aki XV. Lajost szolgálta. Mai számunk -A oldal.

Next