Pesti Napló, 1904. december (55. évfolyam, 332-361. szám)
1904-12-01 / 332. szám
IS 55-dik árfolyam. 332. szám. BUrania Iraki Főtérre „„14 . — „ N»n»dAn4 _ 7 , — M *6f **»«. * . 40 „ Km* szia _ _ „ • fitt. Vidéken«. „ „ „ „ 10 „PESTI NAPLÓ Apró hinailtik it*| Egy nt 4 aller, suterebb betűvel 8 bull. BMetiwk Mnptreille «lallte. ni, dIj-xiUa» szerüit. legjelenik minden nap, ftnnep ,a varánuipatka is, budapest, 1904. Szerkesztőség és kiadóhivatal, VI., Andrássy-út 27. Csütörtök, december 1. Hol az igazság? Budapest, november 30. A közvélemény egyszeriben a leghatalmasabb tényező lett a politikai küzdelmekben. A parlament törvényes alapjai összeomlottak, és a politikai harcok színhelye maga az egész ország. A kormány is, az ellenzék is a közönséghez szól. Népgyűléseken közli mindenki a gondolatait, és a választókhoz címzett nyílt levél a politikusok mondanivalóinak közvetítője. Az ország előtt folyó, formájában, arányában és hevességében, is szokatlan küzdelem-, nem valami sajátságos szint ad az a körülmény, hogy a kormány táborában csak egy ember áll azelőtérben: a miniszterelnök, míg az ellenzék soraiban mindennap egy-egy országos kiválóság tűnik fel, hogy a kormány törvénytiprását, veszedelmeit az országgá, megértesse. A kormányt és a többséget egy ember képviseli: Tisza, és mindig csak Tisza. Senki, kinek politikai múltja, egyéni függetlensége, kiváló szellemi és erkölcsi tulajdonságai országos nevet és elismerést szereztek, nem szólalt fel a védelmére. Ellenben ő ellene és politikája ellen fölvonultak a politika legkiválóbbjai. Az ellenzék minden vezérével. Azokkal, akiket még Tisza István szűkkeblű ítélete is a komoly elemek közé soroz. És a szabadelvű párt minden tekintélyével, akiket nem köt és nem feszélyez sem anyagi érdek, sem választási lekötelezettség. Akiknek a nevéhez kormányzati dicsőség, politikai hagyományok képviselete, parlamenti diadalok egész sora fűződik. Akik múltjuk minden cselekedetével, és egyéniségük elismert kiválóságával az ország ama férfiai között foglalnak helyet, akiket a köznyelv egy nemzet vezéreinek, nagyjainak nevez. Ha a tények maguk, ha a törvényeken ejtett csorba meztelen ridegsége egyedül nem képes valakit meggyőzni arról, hogy ami történt, több, mint a formák egyszerű és egyszeri megsértése, mert maga az alkotmány, maga a jogrend, maga a törvények érinthetetlenségébe vetett államfentartó bizodalom rendült meg általa; ha valaki még mindig habozik, hogy az érvek tömegéből melyeket fogadja el igaznak, helyesnek és követendőnek, vessen csak egy pillantást azokra, akik a két küzdő tábor élén állanak. Az egyik oldalon Tisza István, Perczel Dezsővel. A másikon az egész ellenzék, mint egy ember, és a kormány hívei közül egy Széll Kálmán, egy Andrá..*..'Mtyula, egy Wassics, vagy egy Darányi. Ilyen férfiak szólnak a nemzethez Tisza ellen, és aki nem vak és nem elfogult, nem zárkóz- hatik el annak a felismerése elől, hogy elvégre is állhat ezer Szaczelláry és ezer Gajári Tisza mögött, a nemzet ha követendő példát, megszívlelendő tanácsot kér és keres, azt mégis csak inkább a Széll Kálmánok, Andrássy Gyulák, Apponyiak, vagy Wlassicsok táborából, és nem az érdekeltség ezer kapcsával a kormányhoz tapadó névtelenek szövetségéből fogja elfogadni. Ez a körülmény maga is eldöntheti az ország előtt a csatát. Mindennap más-más vezére az országos politikának tiltakozik Tisza István brutális törvénysértései ellen, és a közvélemény kell, hogy előbbutóbb mégis csak belássa, hogy igazában a nemzet legszentebb érdekeiről lehet szó, ha ennyi kiváló, elismert, nagymultú politikus érzi kötelezettnek magát, hogy egykori tűzhelye, egykori pártja, egykori vezére ellen forduljon. A mai napon Wlassics Gyula indokolta meg, választóihoz intézett nyílt levélben a szabadelvű pártból való kilépését. Erélyre, bátor hangra nézve Andrássyt és Szélit jóval felülmúlva. Megkapó nyíltság minden irányban, ez a levél legjellemzőbb sajátsága. Nem kertel, nem habozik, ha okoskodásainak kapcsán éles konklúzióra keld Adria. Nem szépítget a kifejezéseiben. A gyermeket mindig a maga nevén nevezi. Határozott Gener Constant emlékiratai. Irta: Tábori Róbert. (Utánnyomás tilos* T. Egy ember, aki huszonkétéves korában elszegődött cseléinek oda, ahol a históriát csinálták, úgyszólván: a történelem előszobájába, s onnan nézte nagy kényelemmel, hogyan döntenek le régi trónokat és állítanak fel újakat, aki már káplár korukban ismerte a későbbi tábornagyokat, hercegeket és királyokat: ez volt Constant, a nagy Napoleon komornyikja. Elég józan, de korlátolt nyárspolgárlélek, azzal a ravaszsággal megáldva, amely a sajtóvillámon is azt nézi, hogy mennyiben lehet megtakarítani pusztító tüze mellett a fűtésre való szenet... Elég becsületes, — hogy ne hazudjon, — amikor nem hozhat belőle hasznot, de hálát ad Istennek, hogy éppen akkor, amikor ő már megunta a szolgálatot korának legnagyobb embere mellett, egy világmegrendítő katasztrófa felszabadítja a további szolgálat kötelezettsége alól. Eszébe sem jut, hogy kövesse Napóleont a száműzetésbe, hanem megtakarított pénzecskéjén birtokot vásárol, ott az urat adja és valószínűen le is nézi volt gazdáját, mivelhogy az nem cselekedett olyan okosan, mint ő. S amikor kínálkozik az alkalom, hogy emlékei árán újabb keresetre tegyen szert, után a kastélyában kolostort akart éppen berendezni? — fogja a tollat és három kötetben közprédára adja azt, amit uráról tud. Sok hőskölteményt zengtek már a nagy császáritól, akinek alakja, most hogy december negyedikén száz éve lesz cézárrá avatásának, még épp olyan érdekes mint dicsőségének világában volt, sok objektívnak lenni akaró történeti tanulmány is foglalkozott vele és nem utolsó dolog, hogy a cselédszoba is megszólal egyéniségének megvilágítására. Az előszobának megvan az a sajátsága, hogy a legnagyobb alakokat is kisebbíti. Napóleonnak azonban nincs ez ártalmára. Mert olyan grandiózus volt az alakja, hogy a felhőkbe nyúlt, ahol elveszett sok érdekessége. Constant pedig, akimint a mesebeli ökörszem, a sas tollazata között tette meg a nagy császárral a felhőkig vivő utat, ott is tisztán látott, mert inas lelkét nem fosztotta meg józanságától semmi érzelmi fölhevülés, nem zavarta meg a fenségesnek elkábító látománya. Ő hűvös marad és kicsinyes a felhőkben cikkázó villámok láttára is. Amit a nagy Napóleonról feljegyezett, az elég méltányos mindaddig, amíg meg nem akarja védelmezni ellenségeinek rágalmával szemben. Mihelyt ezt megcselekszi, rögtön olyan száraz lesz és kicsinyes, hogy szinte visszatetsző. Mert még ezek a rágalmak is emberfölöttiek, a nyárspolgári mércéi ét menynyire felülhaladók. Constantin pedig olyan kicsiny . Elég szerény, vagy elég gyakorlati észjárású, hogy a vastag három kötetben, amit memoárjai betöltenek, saját magának nem áldoz fel többet néhány oldalnál: az első kötet elején és a harmadiknak vége felé. Amott elmondja, hogyan jutott Beau ha mais Eugén szolgálatából Napóleonéba, emitt védekezik egy, ránézve kényes természetű vád ellen. Szó van abban bizonyos százezer forintról, amelyet — az ő állítása szerint — a császár előbb odaajándékozott neki, később azonban visszakövetelt tőle... Biztos a dologban csupán annyi, hogy a pénzt vissza kellen adnia.... Ahol pedig ezentúl megemlékezik saját személyéről, ott óvatosan támasztja azt korának valamelyik nagy alakjához. Hátha így jobban meglátják. II. Az ő gyárspolgári sajátságai közé tartozik, hogy előszeretettel jegyezgeti a momentumokat, amelyekben Napóleon el volt érzékenyülve és könyeket ontott. A boulevardi drámaírók érzelgősségével gyűjti ezeket a könyeket és felírással látja el az üveget, amelyben a drága nedvet tartogatja. Aztán, amikor már szép számmal vannak együtt, reklámszóval hirdeti:óEzt a könyet, tisztelt publikum, akkor sírta a nagy császár, amkor Dzsaix halálhírét vette, ezt a másikat, amikor Klebert meggyilkolták; ezt a harmadikat, midőn Lannes halálos ágyánál összeroskadt; ezt a negyediket, amikor Fontainebleauban aláírta a londoni okmányt... Tessék megvásárolni, nem is nagyon drága« Igazi Napoleon-könyek!» Tetszik neki szörnyen, hogy Napoleon sírt, és különösen, hogy szépen tudott sírni. «Mintha igazgyöngyök volnának könyei, amelyek nem hagynak szennyes nyomot az arcon és a fájdalmat igazán széppé tudják tenni.» Feladatának tekinti azt is, hogy Napoleon testi épségét hangsúlyozza és lecáfolja azokat, akik mindenféle nyavalyát ráfogtak. Mert hogy is szolgált volna ő, Constant, egy olyan gazdát, aki őskóros, reumatikus! Szerelmi históriákban roppantul diszkrét és sohasem nevezi meg teljes nevükön a hölgyeket, akiknek — szerinte — «szerencséjük volt Napoleon érdeklődését fölkelteni.» Abban azonban nem lát semmit, hogy ő volt sokszor a közvetítő eszerelmi találkozásokban, mert egy jó komornyik kell, hogy ilyesmihez is értsen. Vagy Léber, aki XV. Lajost szolgálta. Mai számunk -A oldal.