Pesti Napló, 1905. június (56. évfolyam, 150-178. szám)

1905-06-01 / 150. szám

Nemzeti közszellem, Budapest, május 31. A magyar politikai Cici sivárságá­nak közepette a kérlelhetetlenül való tényeknek konstatálásán kívü­l tért kell engedni az elmélkedések számára is, a mindjobban kihegyeződő alkotmány­válságnak a pillanatnyi jelentőséget mes­se meghaladó általános, szervi in­dítékairól és forrásairól. Mert ha ez elmélkedések helyes nyomokon indul­nak, ha bármily parányi részben meg­közelítik a történeti igazság magaslatát, akkor egyidejűleg útmutatásul szolgál­nak a jövő számára, megszívlelés­ük és értékesítésük önkénytelenül megbíz­ható alapként kínálkozik a sikerrel ke­csegtető nemzeti politikának megszer­vezésére és kivívására. A magyar állam sok százados vi­szontagságainak, folyton-folyvást ered­ménytelenül megvívott alkotmányküz­­delmeinek ősi forrása a nemzeti köz­szellem hiánya. A «bizalom az ősi erényben» ma már csak az apró pénzre felváltható ezüst és arany «koronák» karimáin él és csillog. A nemzet egye­temének szívében és vérkeringésében ez a lelkesítő ideál csalfa, tartalom nél­küli idollá zsugorodott: a pénzverő­hivatalok kereskedői firmája és semmi egyéb. Az a maroknyi magyar nép, mely ezer esztendővel ezelőtt hadi erélyével és erényeivel hont foglalt és nemzeti ál­lamot alapított, mintha végképpen le­vonult volna a történelem színpadjáról. Akik fegyverrel hódították meg hazáju­kat, és vérszerződésben pecsételték meg a fejedelmi és a nemzeti szuverenitás egyenrangúságát, ők aligha álmodták meg, hogy ivadékaiknak majdan küz­­deniök kellene a nemzeti hadsereg esz­ményéért, hogy az Árpádok unokáitól az önválasztotta fejedelem valamikor meg fogja tagadni a különálló nemzeti léthez való jogosultságot. A szomorú sors mégis bekövetkezett. Mert a magyar nép kivetkőzött a hon­alapítók büszke erélyéből, mert a ma­gyarságban megfogyott a bizalom az ősi erényben. Megfeledkezett Caius Sallus­­tius Crispus történetírónak a jugurthini háború tanulságaiból merített örök igaz­­sága tanításáról: concordia parvae res crescunt, discordia maximae dilebun­­tur. Amikor minden izében, gyökerében és hajtásaiban idegen dinasztia intézi Szent István birodalmának sorsát; a mikor Ausztriának szerte-széjre húzódó népeit és nemzetiségeit a «viribus uni­­tis» jelszava tömör táborba sorakoztatja, valahányszor Magyarországgal szem­ben felszínre vetődik a hatalom kér­dése , akkor a kizárólag és egyesegyedül a magyar nemzet függetlenségi törekvé­seinek letörésére szervezett Unita Ausz­triával szemben az egységes magyar közszellemnek még árnyékát sem talál­juk, a centralisztikus cézári politika mindenkoron támaszt talált magában a magyar nemzetben. A kishitűség és az­ egyenetlenség év­­­századok óta a magyar történelem ural­kodó planétái, még a közös veszély fel­ismerése sem képes a magyar népet egy táborba hajtani. Mindig és minden­ körülmények között akadtak és akad­nak alkalmi «praktikus» politikusok és­ kathéder állambölcsészek, akik szolgá­lataikat a mindenkori tényleges hata­lomnak felajánlották, még ha a magyar 11 nemzet vesztére, az ősi alkotmány el­­hantolására is szállíttattak szolgálatra.­­ Akik a tudomány művelésének jogcí­­­mén egyetemi tanszéket hódítanak, a­nélkül, hogy akár addig, akár azontúl , egyetlen önálló eszmével, egyetlen sa­­j­­át szárnybontással gyarapították, vagy,­ éppen fölebb emelték volna a magyar­ tudományt, akik annyira lelkesednek a­ magyar tudományosságért, hogy az­ egyetemi tanszéket bankkom­ányzóság­­gal cserélik föl, mert ez a foglalkozás­ még a tankönyvek kompilációjánál is­ jövedelmezőbb, és akik mint valóságos, belső titkos tanácsosok az Akadémia el­nöki székébe ültettetvén, azzal hálálják­­ meg a magyar nép naivitását és pazar,­­­ bőkezűségét, hogy a tudomány fóruma­­­ról a világ szégyenére barbárnak és­­ pusztulásra érettnek bélyegzik meg a­­­ magyar nemzetet, amelynek emlőin na­gyokká nőttek, holott másutt mindenko­ron csak a nagy semmiség parányai Hírek Amerikából. Irta: Ambrus Zoltán. (Utánnyomás tilos.) Ki ne olvasott volna a szredistyei nábob szerencséjéről és kit ne érdekelne, hogy női történt a szredistyei nábobbal?! Ez a férfiú jó néhány esztendővel ezelőtt a legismertebb alak volt egész Budapesten, és vitézi tettei még ma is élnek a mulató Budapest­ hálás em­lékezetében. de rá is szolgált erre a neveze­tességre. Gyorsabban és eszeveszettebbül ná­lunk még senki se hágott nyakára milliós örök­ségnek, sőt talán azt is lehet mondani, hogy a szredistyei nábob ebben a tekintetben világ­rekordot teremtett. Egyszerűen szét­osztogatta a pénzét, vagy szigorú pontossággal szólva, hi­hetetlenül rövid idő alatt pazarolta el: höl­gyekre, akik szeretnek mulatni, cigányra, pezs­gőre és borravalóra. Főképpen borravalóra. Fe­jedelmi borravalóit — mért nevezik «fejedelmi» borravalónak az olyat, amilyet fejedelmek soha és sikkasztok is csak ritkán szoktak adni? — — mindenfelé örömmel fogadták és még so­káig nevetve emlegették. Mikor aztán az örök­ség elfogyott, a nábob megpróbálta, hogy ezentúl hitelbe fog dolgozni, de a kölcsönt már nem kapta olyan könnyen, mint amilyen könnyen osztogatta a borravalót, s a legenda első szakasza azzal végződött, hogy a nábob­­nak, kapcsolatban olyan hitelműveletekkel, amelyeket a törvény nem ajánl, égni kezdett a talpa alatt a föld, s hirtelen elhagyta Budapestet. Először Párisból érkezett róla hír. Hogy a Grand Café-ban játszó cigányok egyikének a szolgálatába szegődött, ő cipeli a művész bőgőjét a kávéházba és a kávéházból haza, abból él. Később, hogy beállott valame­lyik nagy szállóba portásnak, nem olyan por­tásnak, aki arra való, hogy bezsebelje a borra­valót, hanem «szerecsen»-nek, aki dísznek áll ki a kapuba. Majd eltűnt Párisból, és Ameriká­ban bukkant fel, az ételmaradékért küzködő emberek kifürkészhetetlen óceánjában. A new­­yorki magyarok minduntalan jelentettek róla egyetmást. Volt már háziszolga, napszámos, evőeszköz-tiszti­tó, liftes ember, pincér s ki győzné elszámlálni, még mi Sokáig csak for­mára változott a hir, a lényeg ugyanaz ma­radt. Most végre érdekesebb hir érkezett róla. A szredistyei nábob utoljára színházi munkás volt. A színház­iál megismerkedett és viszonyt kötött Nan Paterson­ nal, aki — ha művészet dolgában nem is éppen a legjelesebb, minden­esetre — a leghírnevesebb színésznője Ameri­kának, mert abba a gyanúba keveredett, hogy meggyilkolta és kirabolta egyik gazdag ki­tartóját (s így nem szorult rá semmiféle ki­csinyes reklámra). Legutóbb azután, mikor Nan Patterson-nek — még Amerikában is ki­vételesen szenzációs — perét tárgyalni kezd­ték, a new-yorki újságok, az inycsiklandoztató részletek kedvéért, hasábos tudósításokat ír­tak a szívkirályról is, a mi nábobunkról. E fényes reklám révén a nábob kitűnő állást ka­pott, fölkeltette a legjobb körök kíváncsisá­gát és érdeklődését, bejutott a legelső szalo­nokba, a new-yorki előkelők világába s meg­ismerkedett a néhai dohánykirály árva leányá­val, akinek mintegy negyven millió dollár a­­ hozománya. Az érdekes árva szemügyre vette a déli férfiút, akit önzetlenül tudott szeretni­ egy nem mindig önzetlen s nyilván tempera­mentumos, talán a rablógyilkosságig tempera­mentumos színésznő... és rajta felejtette szép szemét: a nábob nem kérette magát olyan so­káig, mint a Meilhac «Attaché»~j­ jegyet vál­tottak, és ime, a milliók, amelyeket a nábob­ valaha elrúgott magától, most újra a keblére omlanak, mert a millió is csak olyan, mint Nan Patterson: «Rúgd meg, és szeretni fog!» így a new-yorki románc. Ön, tisztelt olvasó, mikor megál­lapította,­ hogy ez az elérzékenyítő történet benne van valamennyi budapesti újságban, ha egy kissé hiszékeny természetű, így szólt magában: — Ej, ej, ez az Amerika!... Bizony, még­­ ma is megérzik rajta, hogy kezdetben depor­táltaknak a telepe volt!... Persze, persze... más világ, más erkölcsök!... Igazán nem gon­­­dolná az ember, hogy van világ, ahol a hivata­los állások betöltésénél különös ajánlólevél ül, szolgál, ha valaki meg tudta rezeghetni egy temperamentumos, talán a rablógyilkosságig temperamentumos művésznő szívének a húr­jait!... ahol menten fölkelti a legjobb körök! érdeklődést minden olyan valaki, akinek a Nan Patterson-eket nem kell megfizetnie!... ahol az előkelő szalonok azonnal megnyílnak­ az ember előtt, ha az ember, belebonyolódván valami csinos, szenzációs bűnpörbe, emlege­tetté tette a nevét!___ És ez a dohány­hercegnő, akinek nyomban megszólal a szive, mihelyt megtudja, hogy a Prince Charmant-t egy Nan Patterson is őszintén tudta szeretni! ...Ej, de furcsa nevelést kaphatott!... De hát mit is firkálnak a folyóiratok arról, hogy. 56-dik évfolyam. 150. szám. KI lÖl^lZE/lillSI ARftK? Efém­éne — 38 kor. — EH. Félévre _ _ 14 , — „ Negyedévre — 7 „ — „ E*y héra_ _ 3 , 40 Egyes síim _ , Vidéken« Apró hirdetések * (8 Egy ssó 4 HU ér, vastagabb betűvel » fillér. Hirdetések millyméter piadté,­­sál, diswabis szériái Megjelenik minden nap, ünnep és Tssérnap után is. Budapest, 1905. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VL, Andrássy-út 27. Csütörtök, junius 1.­­ Mai számunk 28 oldal.

Next