Pesti Napló, 1905. július (56. évfolyam, 179-209. szám)

1905-07-01 / 179. szám

56-dik évfolyam. 179. szám.I ELŐFIZETÉSI ÁRAS: Egész évre 28 kor. —ei. Filivre ___ 14 .— Negyedévre — 7 „— Egy héra_ _ a . 40 rt Egyes szám _____ efin. Vidéken_ _ _ 10 •• Apró hirdetések i ft Egy szó 4 fillér, vastagabb betűvel 6 fillér. Hirdetések milliméter számítás­sal, díjszabás szerint Megjelenik minden nap, ünnep és vasárnap után is. Szombat, július 1. Kérjük azokat a tisztelt vidéki előfizetőinket, kiknek előfizetése június vé­gén lejárt hogy előfizetésüket az illető postahivatalnál szívesked­jenek minél előbb megújítani, hogy a lap szétküldésében fennakadás ne legyen. „Knyaz Potemkin.“ Budapest, június 30.­­ Knyaz Potemkin, illetve Knyaz L­avricseszki, ahogy az oroszok neve­zik, II. Katalin cárnő legelső kegyence, aki megalkotta a feketetengeri flottát, összekapcsolta a Krímet Oroszország­gal, és tehetetlensége dacára is az euró­pai hatalmak legfél­t­ető­­bb diplomatája volt: végigvezette hatalmas úrnőjét bi­rodalmának nyomorgó falvain és vi­rággal, díszszel ékítette az országút mentén levő házakat, hogy eltakarja a szörnyű valóságot, amely az orosz nép poáiban tanyázott. A «Knyaz Potemkint pe­dig egy év­századdal névatyjának halála után fel­vonja árbocára a forradalom vörös lo­bogóját és gyilkos ágyúinak csövét s nekiszögezi Odessza városának, hogy a romokba lőtt házak irtózatos képét ál­lítsa Katalin cárnő utódjának szemei felé. Potemkin herceg virágok hazugsá­gai, festett képek látszata mögé rej­tette a milliók kétségbeesett hely­zetét; a «Knyaz Potemkin» pedig bömbölő ágyúinak harsogó hangjá­val ordítja a cár fülébe a rettenetes va­lóságot. Potemkin képei eltűntek, és a cár előtt a «Knyaz Potemkin» ágyúi merednek! A história gyakran megismétlődő gyilkos iróniája van abban, hogy a legtökéletesebb cári abszolutizmusnak leghatalmasabb kegyence adott nevet a jelenlegi orosz mozgalom első, igazán forradalmi eseményének. A cári hata­lom egy vízi szörnyetege, amelynek puszta megjelenése páni félelmet éb­reszt, letépi árbocáról a mindenható fe­jedelem zászlaját és felvonja helyébe az autokráciának hadat üzenő forrada­lom vörös lobogóját! Ez igazán a vég kezdete. Már nem a nyomorgó, éhező nép, nem az eszményiségért küzdő ér­telmiség, nem a méltóságában megalá­zott és elnyomott kis- és k­­épnemes­­ség lázad a cárizmus ellen. A testőrök fognak fegyvert, akik a birodalom messze térségein a védelem erősségei, a cári abszolutizmus ellenállásának se­gítői voltak. Ez a hadsereg forradalma, amely a nemzetek forradalmának fegy­verrel való felszerelését és a szabad­ságharcok véres útra való terelését je­lenti. Ez nem esemény, nem mozgalom, nem zavargás többé. Ez forradalom, a szónak történelmileg helyes, emberileg jogos és nemes értelmében ! Amit II. Katalin cárnő Potemkinje akart: elvakítani az uralkodót és nyo­morban hagyni a milliókat, azt ágyúi­val akarja lehetetlenné tenni II. Miklós cár «Potemkin»-je. Katalin cárnő ke­­gyencének műve sikerült és minden jel arra vall, hogy II. Miklós cár «Potem­­kin»-je is elvégzi majd a maga dolgát. Akár elpusztítja Odesszát, akár a leve­gőbe röpíti önmagát, vagy akár elpusz­tul a többi hajó támadásától, a had­sereget a «Potemkin» terelte a forrada­lom útjára és a példával, amelyet a cár katonáinak adott, többet ártott a cárizmusnak, mint a fegyvertelen tö­megek milliói eddig ártottak. A cáriz­mus, amely letiporta minden belső el­lenségét, amely félelmet és e feleimen alapuló tiszteletet tudott szerezni magá­nak az egész világon és a népek ural­mán felépült monarkiák nagy keveré­kében úgyszólván egyedül tudta meg­tartani, sőt növelni a maga autokrati­kus, sőt abszolút hatalmát: egy sem­mibe vett, lekicsinyelt ellenféltől egy­szeriben olyan döfést kapott, amilyen­ről még álmában sem hallott Lydia. A győzhetetlen atyuska, akinek a nép le­gendáiban az atyaisten mellett van a he­lye, és akit nem kevesebb tisztelet il­let meg, mint emezt, mert ő is nagy, erős és egyetlen: nem volt se nagy, se erős, amikor a sárga pogányok ellen kel­lett háborúba mennie. És a legendák egyszeriben elvesztették varázsukat, és a néplélek naiv hitét irtózatos erővel tépte szét a valóság kegyetlensége. A magrzen. Irta: Cholnoky Viktor. (Utánnyomás tilos.) A marokkói veszedelem egyelőre elsimult. Franciaország, miután Delcassét, mint valami botcsinálta Curtiust beletaszította a nemzet­közi politika tátongó örvényébe és miután le­mondott a madridi egyezményben szerzett jo­gairól, nem csekély megalázkodás árán meg­hozta a békének azt az áldozatot is, hogy bele­nyugodott egy újabb konferencia megtartásába. Ez a konferencia, amelyet főképpen a mag eten kívánt, újból fogja szabályozni­ az­ európai ha­talmak viszonyát Marokkóhoz és kétségtelenül megszünteti a «pénétration -pacifique» ama jo­gát, amelyet a madridi egyezmény adott meg Franciaország....!.. Ez a konferencia tehát nemcsak Német­ország sikerét jelenti Franciaországgal szem­ben, hanem a maghzen diadalát is a gyűlölt franciák fölött. Mert a" maghzen gyűlöli a franciákat. A maghzei" pedig igen nagy úr Marokkóban. De ne tessék azért róla azt gondolni, hogy talán valami teljes hatalmú miniszter, a csá­szár helyettese, vagy valami ura fejére nőtt kegyenc. A maghzen nem személy. De nem is kormány, minisztérium, vagy államtanács, sőt nem­ is jogi szemé­l, vagy vasáros fogalom, hanem­­ a maghzen. Valami államszervezet­­féle, amelynek a mivoltát csak akkor lehet valóban megérteni, ha röviden végigfutunk a mai Marokkó kialakulásának a történetén. Marokkó tudvalévően Törökország és Per­zsia mellett a harmadik nagy mohamedán ál­lam. De míg a részben ozmán, nagyobb rész­ben arab Törökországban az izlam a szunna elvei szerint, az árja Perzsiában viszont a sír szerint igazodik, addig Marokkóban, ahol az izlamot hordó arab törzsek erősen meg­vegyültek más sémi fajokkal (a többi kö­zött a karthágóiak ivadékaival is), és néger népekkel, a mohamedánizmus is egészen kü­lön alakulatot vett, így például megtartotta az izlámnak azt a nemcsak vallásilag, de po­litikailag is rendkívül fontos dogmáját, hogy államfő, uralkodó csak a prófétának, illetve Alinak az utóda lehet, de a trónöröklés rend­jét egészen a másik két szektától elütően szabályozza. A szunnita felfogás szaránt min­dig a család legidősebb tagja követi előd­jét a trónon, így tehát a török szultán utóda mindig legidősebb öcscse­­ volna, ha idejé­ben el nem tennék láb alól. A síitáknál mindig az uralkodó legidősebb fia a trónutód, Ma­rokkóban ellenben a seriff (mert tulajdonkép­pen ez a marokkói szultán hivatalos neve), maga jelöli ki az utódját azzal, hogy rá­hagyja örökül a barakát. És még a saját sző­kébb családjához sincs kötve utóda megvá­lasztásában, csupán az a kötelessége, hogy se­­rifátot próféta-utódot­­ tegyen meg az örökösévé. Tudni kell, hogy azok között a kóbor tör­zsek között, amelyek Marokkóban és egyál­talán Afrika északi partvidékén laknak, csak úgy hemzsegnek a serifátok, Ali zöldturbá­­nos leszármazói. És legtöbbször hiteles is a leszármazásuk, mert Alit és első sorban való nemzedékét az abszolút ostobaságukért Allah nagy termékenységgel kárpótolta. A középkor vége felé, az Almoravidák és Almohádok idejében kezdett megerősödni va­lami központi kormányzat s a trón, amely­nek a többi, kisebb serif alárendelve érezte magát, apáról fiúra szállt. Később azonban az történt, hogy a dinasztia kezdett kimerülni s az a törzs is, amelyből származott, amely te­hát hatalmának természetes védője volt, ép­pen a hatalom élvezetében, a jóllétben elpu­­hult s elveszítette harci erényeit. Marakes, az ország déli fővárosa, a császár székhelye, kez­dett könnyű prédájává válni valamelyik elsza­porodó és edzettségét el nem veszítő pusztai törzsnek és serifjének. Töméntelen levert, fé­lig levert, vagy pedig diadalmas forradalom után végre az egyik marakesi serifnek di­plomatikus gondolata támadt: a rátörő tör­zset nem iparkodott fegyverrel visszaverni, hanem szövetséget kötött vele azzal a felté­tellel, hogy halála után az ő serifjére hagyja a barakát. Ilyenképpen neki és utódjának már nem egy, hanem két törzs lett a támogatójává. Ezzel a politikával, amely nagyban ha­sonlít az európai uralkodóházak nősülő­ poli­­tikájához és amely később csakugyan a nősü­lést is felvette az eszközei közé, alakult ki azután egy hatalmas törzs­szövetség, amely­nek négy arab és egy néger törzs lett, ki­sebb töredékeket nem számítva, a tagja. Az á'-zúsz, serákha, udája és sererda törzsek az arabok, a buakhár a szerecsen. Ez a törzsszövetség a maghzen, a­mely eszerint tehát valami vallásos és családi ala­pokra fektetett katonai hűbérességnek fe- Jrai számunk 24 oldal.

Next