Pesti Napló, 1905. november (56. évfolyam, 302-331. szám)

1905-11-01 / 302. szám

r 56-dik évfolyam. 302. szám ELŐFIZETÉSI ÁRAS: „ Égisz évre «. 38 kor. — fill. Félévre____14 . — „ Negyedévre _ 7 „ — „ Egy Mn_ _ 3 , 40 Egyes szám _ _ _ 8 fill. ^ Vidéken..________10 „PESTI Budapest, 1905. Szerkesztőség és kiadótu iatal: VL, Andrássy ut 27. Szerda, november 1 Apró hirdetéseit A fift Egy szó 4 fillér, vastagabb betűvel 8 fillér. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint Megjelenik minden nap, ünnep és vasárnap után is. Alkotmány, Budapest, október 31. A Halottak napja előtt, amikor mindenkit megszáll az emlékezés érzése, az orosz cár alkotmányt adott népének. Az emlékeztetés azokra, akiknek teste véres cafatokra tépve hullott a föld porába, mert szembeszállottak a népek millióival és az autokrácia mindenhatóságát védelmezték a népjogokkal szemben, bizonyára benne volt a Witte előterjesztésében. És a cár megborzadt a múlt árnyaitól és a jelen rettenetes valóságától, és alkotmányt adott népének. Alkotmány! Népek millióinak vére folyt már érte és folyik ma is szünetlenül. Királyok feje hullott le a vérpadon és dinasztiák lettek földönfutóvá miatta. A tömeg a vagyonát, az egyén az életét veszélyeztette érte. És eszmék tűntek el a semmiségbe, politikai áramlatok vesztették el erejüket, de az alkotmány után való vágyakozás és az alkotmányhoz való ragaszkodás érzése kiirthatatlan erővel öröklődött apáról fiúra, nemzedékről nemzedékre. Az őserő hatalma és az őstermészet ereje tartotta ébren ezt a lelkesedést és ezért nem volt képes se az erőszak, se a fortély diadalt aratni a néplélek leghatalmasabb ösztönén. És nem lesz képes soha. Nálunk se, másutt se. Ha ez az ösztön megnyilatkozik, ha az örök vágyakozás e természeti jog után ismét megdobogtatja a szíveket és felemeli a lelkeket, akkor a politikai garasoskodás, a kormányzati kóklerség olyan vásári fogásai, mint amilyeneket Fejérváry használ, nem fojthatja és nem altathatja el a megindult mozgalmakat. A vallási küzdelmek erejénél is nagyobb hatalom nyilatkozott meg a népek szabadságküzdelmeiben és a történelemnek egyetlen olyan korszaka sincsen, amelyben a népjogokért való harc, pillanatnyi alakulásoktól eltekintve, az autokrácia tartós győzelmével végződött volna. A történelmi szellem népnevelő ereje majdnem kizárja, hogy a haladás útján ez az áramlat visszaforduljon. Hogy a tömeg az abszolutizmusért lelkesedjék, vagy a tömeg vágya szabad, alkotmányos élet után kisebbedjék. Ez a vágy egyre erősbödik, és ez az erő egyre hatalmasabb lesz. Hogy egyik helyen a terror minden borzalmasságában jelentkezik, mint Oroszországban, vagy a mérséklet törvényes bástyái mögé vonul és a paszszív ellenállás szervesével támad, mint nálunk, nem ellentétes, csak egymást kiegészítő jelenség. A vágy előbb a sziveket mozgatja meg s csak aztán a karokat. Az ellenállás előbb meggyőzni akar és csak azután megfélemlíteni. Előbb a trombita harsog és csak aztán dördülnek meg a fegyverek. A véres ellenállás, a jogokért való harc forradalmi tüze, amely most gyújtotta lángra a cár birodalmát, nálunk már évtizedekkel ezelőtt termett áldásos gyümölcsöket, és ha azt látjuk, hogy paloták magasan lobogó lángjai és embervér áradatként hömpölygő patakjai alkotmányt adó manifesztum kiadására kényszerítenek egy uralkodót, akkor csak annak a mindenható erőnek végtelenségét látjuk ismét megnyilvánulni, amely az évszázadok véres történelmén keresztül mindig a népszabadság győzelmét, az alkotmány diadalát és az egyeduralom pusztulását eredményezte. Az alkotmányon kívül nincsen királyi hatalom. Soha jobban és soha megfelelőbben nem, fejezte ki a mi nemzeti küzdelmünk célját és anyagát a vezérbizottság, mint mai manifesztumának e befejező gondolatával. Az alkotmány a végakarat teljessége, amelynek a király a koronája. E népakarat nélkül a korona nem létezhetik és amit nélküle tesz, azt alkotmányon kívül teszi. A mi küzdelmünk arra szolgál tehát, hogy a korona az alkotmány földjére térjen vissza, és a népakarat természetes elsőbbségének elismerésével teljesítse a nemzet vágyait. A minden oroszok cárját a forradó Hős Blondel két agara. *— Provánszi mese. — Irta: Pekár Gyula. (Utánnyomás tilos.) I. ----S a rengeteg homályában, Pyrenék szorosában, éled a szívt, ébred a visszhang s riadtan szalad egy száguldó paripa után. Mennydörgő csattogással űzi a nyomát, a Hős Blondet vágtat a Roncevallon át. Bércek állják útját, vizek hiába tartóztatják, sisakja tolla elhull a gályák közt, női a porfelleg mögötte, süvölt a szél mellette s ét rendületlenül csak tovább törtet. A madarak megszólítják, intve intén korholgatják: «Hős Blondel, hová sietsz? Nézzed, könnyen száll sisakod tolla, könnyebben kél mögötted a por s legkönnyebben suhan melletted a szellő, — de vigyázz! van, ami még a szellőnél is könnyebb: a hittelen, csalfa asszony....» A lovag azonban siket marad, fülei mindezt nem hallják s félénk fülemilék, szelíd, szálló fecskék hiába szólítják. Hős Blondel vágtat a Roncevallon át, — fut a vitéz, menekül régi társai, a keresztes lovagok elől. Hej, tán nem is ismernének rá azok többet! Bujdosó szegény lett az egykori dús vezérből, az aragoni király kincses palatínusából: öltönye kopott, páncélinge tépett, csak kardja acélja ragyog még a régi fényességgel. Éles az a kard még mindig, megvédi ei vele azt az utolsó kincsét, melyért cserében mindenét áldozta... Nyergében mögötte ül a szép mór infánsnő, hitetlen kedvese: Fatime. Mohamed paradicsomából való e leány, az ajaka vágy, a mosolya igézet, a szeme kárhozat, egész jelenése a poklok kisértése. Fátyolos teste lovagjához simul s ahogy páncél derekát átalfogja, gyöngygyer ékes ébenhaja fekete felhőként hosszan leng utána. Hős Blondel egyre hátra néz, epedve fordul hozzá és szerelmesen súg neki féltékeny szavakat. De az infánsnő már csak unottan figyel, alig hallja a forró vallomásokat. Inkább vissza-visszatekint s kezével az utánuk igető két szép fehér agárnak csettint. A lovag csak tovább suttog: — Mennyem te, poklom te, bűbájos Fatime, mondd, szeretsz-e? Nevet a mór leány, aztán vállat von. — Fatime, oh felelj, szivemnek adj reményt! — Sire Blondel, nagyon kiváncsi vagy... — A kegyetlen, hogy gyötör! Az infánsnő felsziszszen: II — E nyereg testemen sebet tör... — Feled, szeretsz-e mást? — Eh, — unom már ezt az utazást... A hős felsóhajt: — Fatime, oh miért is kellett megismernem téged? Lásd, mennyországom vagy te, mert szeretlek, és poklom, mert elveszítettél, — de ne félj, nem vádollak én! Hős valék én egykoron, ki a keresztyén seregek élén diadalmasan csaptam le hitetlen fajodra s jutalmul hercegi koronát, fejedelmi javakat nyertem királyomtól. Egy napon aztán rád találtam ... megigéztél, raboddá levék s karjaid közt oh mivé erőtlenedtem! Immár egyházam átka sújt le rám, királyom elűzött. Koronám, kincseim aranya, ugyan hová jön? El-olvadt piciny ujjaid közt, mint Pyrenék csúcsán a tavalyi hó... Fatime végignéz kopott hősén. Aztán felkacag csengően, gúnyosan: — Az a tavalyi hó, az az elolvadt arany hogyan adjon fényt szépségemnek? Szegény Sire Blondel... mondd, sajnáljalak? Fogadd részvétemet — — Ne szánj te engem! Éltető szó kell nekem s a szánalom szivet temet... Az infánsnő trillázó dalba kezd. Majd hátrapillant s újból csettint az ebeknek. — Fejedelmi pompádból e két agarad maradt meg csupán... — Szépek, ugye? — Szépek. Szép az a rubintos aranynyakravaló rajtuk... Hős Blondel tovább szaval: — Szép infánsnőm, ne ijedj te meg a szegénységtől, bűbájos Fatime! Koldus vagyok ma, de holnap gazdaggá és hatalmassá leszek én ismét. Lesz kincs, ami fényt adjon szépségednek, lesz arany, amit újból elverhessél. ... Im’ megyünk Provánszba, Bretagneba, ai normandi határra, — meglásd, a szerencse kegyeivel újból eláraszt — De az infánsnő kelletlenül szakítja félbe. — Mondom, ez utazás fáraszt... — Türelem, Fatime, hisz dicsőség és aranypalota vár reád! Ha kell, felhatolok a legszélsőbb északi végekre, koronát ott hóditok én neked. Thuléban királylyá leszek s tégedet thulei királynőmmé teszlek’... Fatime elmereng: — Szép álom ez az én thulei királyságom, — de ami lesz, az még nincs meg si én asszony vagyok, a készet szeretem. Csak a Mai számunk 32 oldal.