Pesti Napló, 1905. november (56. évfolyam, 302-331. szám)

1905-11-01 / 302. szám

Budapest, szerda PESTI NAPLÓ-—1 1 ' - —- — 1905. november 1. 302. szám — — I —■ II— Hl III | ■' | I . ....... ............ . lom fenyegető réme erre kényszerítette. Nekünk nem kell forradalmat csinálni, mert amit a forradalom megh­ozhat, azt mi már ezer éve megszereztük magunk. Nekünk csak védekeznünk kell, hogy a­mink van, azt se erőszak, se kóklerség el ne vegye tőlünk. Hogy a megveszte­getés, amelyet a nagy programra min­den osztálynak, minden foglalkozásnak felkínál, ne tántorítsa meg a lelkeket és a néplélek leghatalmasabb erejű ösztönét még átmenetileg se fojtsa el. Az a nagy erő, amely a történelem emlőin táplálkozott­ és a népek vérébe ment és amely egy másik országban ma aratta újabb, felséges diadalát, ami küzdelmünknek is győzelmet biztosít. Haladó párt, Budapest, október 31. A Fejérváry-kormány a maga külön pártját «Haladó párt»-nak nevezte el. Az erre vonatkozó előzmények híven tükrözik a kato­nás észjárást, mely Fejérváryt mindenben jel­lemzi. «Hogyan készül az ágyú?» — kérdez­ték az egyszeri bakától. «Az ágyú úgy ké­szül, — felelte a baka — hogy először vesz­nek egy lyukat s aztán a lyuk körül meg­­öntik az ágyút.» Szakasztott ilyen bakaész­­járás szerint keletkezik most a «Haladó párt». A" Hungáriában már ki van bérelve a párt­helyiség, az ajtók fölé ki van írva az uj párt neve. Megvan tehát a lyuk. Most következ­nek majd a behratások és a csatlakozások vá­ros és országszerte. Ez lesz majd az ágyú. Már tudniillik az az ágyú, mely — vissza­felé sül. ■ i i i: | De miért. «Haladó» párt? Újat akar ez jelenteni, vagy valami régit? Mind a kettőt, valami réginek a megújítását. Nem először találkozunk Magyarország al­kotmányos harcainak történetében ezzel a névvel. Volt már egyszer Magyarországon «Haladó párt», s akkor is Bécsben rendelték meg. Feladata ugyanaz volt, ami a jelenlegi­nek lesz: ígéretekkel és vesztegetésekkel meg­törni a többségben levő nemzeti ellenzéket. Metternich herceg fejében született meg ez a nagy stratégiai sakkhúzás, és e párt haj­dani rövid életének történelmi emlékei máig fenmaradtak. Fogantatására, céljára, módsze­rére nézve szakasztott hasonmása volt a je­lenleginek. Csak egyben tért el a jelenlegi­től. Csak abban, hogy a régi: «Fontolva ha­ladó» volt. A mostaninál ellenben hiányzik a­­ «megfontolás». Mit akart a régi ,Haladó párt­­tal a har­mincas évek végén a bécsi politika? Azt akarta megakadályozni, hogy a nemzet al­kotmányos küzdelmének lobogója alatt a fő­­­rendiház össze ne forrhasson az alsóház több­ségével. Nemde, érdekes analógia? * A harmincas évek végén is, dacára annak­, hogy az egész magyar nemzet a haladás tár­gyától égett, a kedélyeket — mint­ Horváth Mihály írja — «mégis leginkább ama nemzeti sérelmek foglalták el, melyeket a szólássza­badság és személybiztosság legújabb időkben szenvedett. Mindenki látá és érzé, hogy míg a szabad szó a nemzet átalakulási ügyében a kormány által becstelenségi vagy felségsér­tési váddal fenyegettetik, míg a közügyek megvitatása erőszakos elfogatást, önkéntes börtönöztetést vonhat maga után, mindaddig a szükséghez mért haladásról, a nemzeti ér­dekek kellő kifejtéséről szó sem lehet. Ter­mészetes volt tehát, hogy mindenek felett a nemzeti sérelmek gyors orvoslása foglalkoz­tatta a hazafiak gondjait.­ A helyzet ugyanis az volt, hogy az egyes vármegyék, bármily erélyes feliratokat is in­téztek a kormányhoz a törvénytelenségek és hatalom­csínyek megszüntetése végett, a fel­iratokra vagy semmi, vagy szigorúan rosszal­ó és fenyegető válaszok érkeztek a kormánytól a megyékhez. (S nemde, ez is érdekes analógia?) Pest megye ennélfogva egy egé­szen új és m­egl­epő­ k­ísérletre határozta el ma­gát. És itt, nehogy előadásunkban bármilyen célzatossággal vádoltassunk, ismét átadjuk a szót Horváth Mihálynak, a történetírónak: «Pest megye rémjei meggyőződvén, hogy a kormánynak ezen sérelmes eljárása csak néhány ellenséges érzelmű csá­szári minisztertől, s azok eszkö­­zeivé alacsonyult magyar kormány­­hivatalnokoktól származik; a szelid­­lelkű király pedig azokról vagy semmit sem tud, vagy rosszul van tudósítva; egy küldöttséget neveztek ki keblükből, mely a királyt személyesen értesítené az ország­ ügyeinek állapotáról. Voltak, akik az udvari, kormányi viszonyokat közelebbről ismervén, már a küldöttséget kinevező gyűlésen is azon meggyőződésüket fejezték ki, hogy a választ­mány nem fog a király elébe bocsáttatni. A rendek mindazonáltal, akár mivel nem hihet­ték, hogy a szelidlelkű király, aki egyébiránt is oly ritkán látja magyar alattvalóit, egy né­pes törvényhatóság küldötteinek alázatos ké­relmét meghallgatni nem­­akarná; akár mivel, ha erre el voltak is készülve, a fogadtatás megtagadása következtében növekedendő köz­ingerültséget, az ügyek fordulatára hasznos eszközül tekinték, a számos, előkelő hazafiak­ból álló küldöttséget mégis útnak eresztették. Ez, Bécsbe érkezvén s magát Pálffy kancel­lárnál (Pálffy Fidél volt, aki még magyarul sem tudott) bejelentvén, ettől azon választ nyerte, hogy ő felsége a küldöttséget nem fogadhatja, s annak meghagyja, hogy mennél előbb hazatérjen, a megye pedig csönd­be­n maradjon.» (Vagyis a Pálffy Fidél né­met stílusára fordítva: Maul halten und wei­ter dienen.) __ A pestmegyei küldöttség durva visszauta­sítása (á la szeptember 23.) s főként az, hogy a küldöttség megérkezése a királynak még csak tudtára sem adatott, az egész országot felbőszítette. Közérzéssé vált, hogy ezeket az állapotokat csak egy rendíthetetlen erélyű s az országgyűlés mindkét házát összeforrasztó nemzeti ellenzék változtathatja meg. S ennek a közérzésnek hatalmas nyomása alatt kezd­tek el mozogni az addig teljesen aulikus és a nemzeti aspirációktól mereven elzárkózott fő­rendiháznak hazafias elemei is. Az erre vo­natkozó propaganda a politikai területről át­csapott a társadalmi térre is s a Nemzeti Kaszinóban mindennapi vitatkozások tárgya volt egy főrendiházi ellenzék megalakításának múlhatatlan szüksége. Az akció élén gróf Batthyány Lajos állott. Erre következett hirtelen a bécsi poli­tika frontváltoztatása s valódi céljainak el­takarására a «haladás» álarcának fölvétele. S megalakult a «Fontolva haladó párt». Meg­kezdődtek az ígéretek és a vesztegetések a «többség csinálásra», ellenben, — hogy az erő­szak és az alkotmányos jogok kiforgatása to­vább folyhasson — tényleg történtek bizo­nyos egyházpolitikai engedmények, így akar­tak port hinteni a nemzet szemébe. Ez volt tehát az első «Haladó párt» kelet­kezésének története. S az első haladó párt rövid életének történetéből — mert általa a A Kék Lovag nyergébe kapja őt, örömittasan, diadalmasan. — Fatime, hát elhagysz?!... Ott fent a nyeregben az infánsnő már nem fél többé. Kacér mosolylyal búcsúzik: — Sire Blondel, bocsáss meg! De lásd, messze van Thule, messzebb a feledésnél is. íme, én már bírom­ a «van»-t, minek keresném veled a «nincsen»-t? Isten veled... S azzal a Kék Lovag karjai közt elvágtat a sötét rengetegbe, ma fiatal, a holnap már öregség, — ma élek én, szépségemnek még ma kell az aranyos fé­nyesség! Sire Blonde!, ugy­e, belátod magad is? S azzal újból évődve csettint az igető agaraknak. II. Hős Blonde! vágtat a Roncevallon át... Épp felelni akar, de e percben lova riadtan hőköl vissza a bérces út fordulójánál. Majd hogy össze nem roppannak valakivel,­­ a por­felhőből egy kék acélba öltözött lovag bonta­kozik eléjük. Ifjú az ismeretlen és daliás: föl­dig ér a paripája címeres szoknyája, kincs ragyog a ruháján, fejedelmi aranykorona a si­sakján. Fatime ijedten sikolt fel, de feje a következő percben már kíváncsian búvik elő lovagja válla mögül. Nézi a pompázatos ide­gent; szeme mohón tapad páncélja aranyára és drágaköves, csillogó koronájára. A Szék Lovag is megdöbbenve áll meg. Alig veszi észre Hős Blondelt,­­ Fatime igézi őt csupán, s tekintete elbűvölten mélyed az in­fánsnő sötét szemeibe. Pillantásaik ime már összefonódtak... vájjon mit súgnak neki a mór leány bűnös szemei? A bujdosó keresz­tes nem láthatja, ő csak akkor kap észbe, mi­kor az ismeretlen arca már a szenvedély láng­jától h­evü­l. — Mihály arkangyalra! — kiált a Kék­ Lovag — szép e hölgy és kívánatos... Ki vagy te, nemes lovag? Hős Blondel arca sötétedik. — E hölgynek ura vagyok. És te ki vagy ? — Az, aki e hölgynek ura leszek? Egyszerre csapnak kardjuk markolatára mind a ketten. Villan már az acél, de az in­fánsnő felkiált s a küzdők megállanak. Hős Blondel méltatlankodva tör ki: — Én eddig csak hitetlen vért szoktam volt ontani, — merényeddel mért késztetsz testvérgyilkosságra ? A Kék lovag újból Fatimére tekint. Vájjon mit súgnak a bűbájos szemek neki ismét?... Hanyagul zörrenti kardját a hüvelyébe. És elmosolyodik: — Igazad van, lovag, keresztény vért mi ketten ugyan minek is ontanánk? Kardunk szava csak a mi akaratunk, — döntsön közöt­tünk egy méltóbb akarat, döntsön e hölgy szava. Ő határozzon, s ha engem talál kö­vetni, ellenkezel-e majd? — Istenemre nem! — kiált Hős Blondel bizodalmas hévvel, — rajta tehát, ő hadd döntsön! Azzal nyomban földre segíti nyergéből infánsnő kedvesét. — Fatime, — szól ünnepélyesen, — Íme, válassz, engem követsz-e, vagy azt az isme­retlent? Az infánsnő lesütött szemmel áll meg a két lovag előtt a egy percig pirulva csipkedi fátyola szegélyét. Végre mégis föl meri vetni bársonyos fekete pilláit. Néz Hős Blondelre, — kicsit bánatosan, kicsit megijedten s aztán csak vállat von. — Fatime, hát habozol? A bujdosó elképedve néz reá,_ — szava vádoló, tekintete szinte fenyegető. És ez dönt. Az infánsnő megdöbben, rémült kiáltás hagyja el ajkait s aztán futva menekül uj szerelmesé­hez­. Megragadja vas kezét, kengyeléhez simul. III. Édes az első csók, édesebb a második, a harmadik után már eszét veszti az ámuló ifjú. Az öreg tölgy alatt ernyedten borul a mo­hára Fatime elé. Ajakáról már magába szívta a mérget, — immár akaratnélküli báb a szép boszorkány pici kezei közt. — Angyal vagy démon, ki vagy, te nő, ki akkor győzesz, mikor megadod magadat? Elraboltalak s ime raboddá én levék. Sisakom­mal együtt iné itt a koronám lábaidnál... Oh, parancsolj nekem, mondd, kedvedre hogyan és mit tegyek? Az infánsnő dacos mosolylyal mélyeszti ujjait az ifjú fürteibe. Úgy gyönyörködik új áldozata vergődésében!... A Kék Lovag pe­dig csak esdekelve ismétli: — Mondd, a csillagot hozzam-e le néked az égről? Fatime elgondolkozik. Tán Hős Blondel jut az eszébe és csengően felkacag: — Bolond fiú te, nem kérek én tőled oly igen sokat! Csak két kutyát: Hős Blondel két fehér agarát. Azokat akarom én. Szépek na­

Next