Pesti Napló, 1905. december (56. évfolyam, 332-360. szám)

1905-12-01 / 332. szám

// 56-dik évfolyam. 332. szám. Apró hirdetések A er Egy szó 4 Kéta, vastagabb betűvel 8 fitter. Hirdetések milliméter »Hafldl» tál, dijsxabil szériát ELŐFIZETÉSI ÁH&K: Egész évre ... 28 sóz. — áll. Félévre _ _ 14 , — Negyedévre _ 7 , — Egy Eór&_ _ 2 , fl. Egyes tAan _ Vidéken— — _ Budapest, 1005. Szerkesztőség és kiadóhivatal: 21., Andrássy-út 27. Péntek, december 1. Vagy — vagy! Budapest, november 30. A király az általános titkos válasz­tói jogról kiadta azt a jelszót, hogy a megvalósítása feltétlenül szükséges. Mi ezt a jelszót már régen, már évek hosszú sora óta hangoztatjuk, és az igazságát bizonyítgattuk azokkal szemben, akik most ugyan az általános választói re­form híveiként szerepelnek, de a par­lamentben és a sajtóban a reformot nemzeti veszedelemnek mondották. Mert mi s a reform minden igaz híve az általános választói jog megadásától a népakaratnak az alkotmányba bevo­nulását várjuk, míg azok, akik most egyszeriben rábukkantak radikális lelki­ismeretükre, nem a nép akaratára szá­mítanak, hanem annak a népnek indu­latára, amelyet szélhámoskodva felbuj­tottak. Csak a legutóbb fejtegettük, hogy azzal a csonka hatalmú általános tit­kos választói joggal szemben, amelylyel a kormányzati szédelgés a népet ki akarja játszani, mi azt a teljes, azt az impozáns hatalmú általános titkos vá­lasztói jogot követeljük, amelynek alap­ján akaratát érvényesíteni tudó tör­vényhozás alakul ki. M­i­­den indulatos­ságot félretévén, s a bennünket ért mél­tatlan és igazságtalan megtámad­tatás­ról megfeledkezvén, kifejezést kellett adnunk azon való csodálkozásunknak, hogy azok, akik az általános titkos vá­lasztói jogtól ugyancsak azt várják, hogy az az alkotmányban a népakaratot fogja érvényesíteni, hogyan tévelyeg­­hettek el abba a fölfogásba, hogy a par­lamenti akarat diadala mellékes dolog, amikor a parlamentbe be akarják vinni a nagy népakaratot? Csodálkoznunk kell azon a sarkaiból kiborult fölfogá­son, hogy az alkotmányba be kell vinni a nép akaratát, de ugyanakkor segéd­kezni kell a hatalomnak az alkotmány megtörésében. Csak a minap panaszkodott rajta a németországi szociáldemokrata párt hi­vatalos lapja, a «Vorwärts», hogy a negy­venesztendős általános titkos szavazati jog tehetetlen a hatalmi politikával szemben; nemcsak a koronával szem­ben, hanem még a porosz konzervativiz­mussal szemben is. És ugyanakkor a magyar szociáldemokrácia annak a ha­talomnak taktikai érdekeit szolgálja, a­melylyel szemben nálunk az általános titkos választói jog tehetetlen volna. Gondolkozzanak el a mi szocialistáink azon az eshetőségen, hogy a magyar parlament az általános titkos választói jog alapján alakul meg, s hogy ennek a parlamentnek akaratát a hatalom sem­mibe akarja venni. Vájjon akkor nem garázdálkodhatnának-e éppen úgy, mint most az akkor való Fejérváryk, Kristóf­­fyak és Lányik, vájjon akkor a nemzeti akarattal szemben nem érvényesíthet­­nék-e éppen úgy mint most a csendőr­séget és rendőrséget, a lélekvásárt, a kondottierik hadát, a törvénytiprást, a jogkiforgatást ? Tegyük félre mindkét részről a frázisokat; kérdésünkre tehát ne feleljék azt, hogy akkor a hatalom­mal szemben az egész népakarat állana, s hogy ezzel a hatalom nem bírna meg. A nagyszerűen szervezett német nép­akarat, a negyvenéves német választói jog sem tudja a hatalmi akaratot le­gyűrni. S azokkal a cédú eszközökkel szemben, amelyeket a hatalom most ná­lunk a parlament s a nemzet letörésére mozgósít, az általános választói jog alapján választott parlament sem hivat­kozhatnék egyébre, mint a törvényre, amelyet a hatalom semmibe se vesz. D­e a hatalom azzal a parlamenttel szem­ben igenis hivatkozhatnék arra a dia­dalra, amelyet a nemzeti akarat fölött most aratott, ha ugyan a szocialisták kí­vánsága szerint ezt a diadalt kivívni sikerül neki. Ma Kossuth Ferenc, a függetlenségi párt elnöke, azt fejtegette, hogy a füg­getlenségi párt, tehát az ellenzék nagy többsége, azt az ő meggyőződését, hogy az általános választói reform föltétlenül szükséges, úgy akarja újból deklarálni, hogy hajlandó a­z általános tit­kos választói jogot a parla­mentben rögtön megszavazni, mihelyt a törvényhozás előtt alkotmányos, parlamenti, fele­lős kormány áll. A király tegnap Levelek, naplók. írta: Mark Twain. Azt hiszem, hogy nincs is talán kellemet­lenebb dolog a levélírásnál,­­ kivált, ha ma­gánlevélről van szó. Egyébiránt az üzleti le­velek se sokkal kellemesebbek. Ha levelet ka­pok, majd minden örömem odalesz arra a gon­dolatra, hogy válaszolnom kell. Sőt annyira félek attól a gyötrődéstől, hogy válaszok szá­radjanak a lelkemen, hogy sokszor kedvem tá­mad egész postámat a tűzbe dobni, nem pedig felbontani. Tíz esztendeig meg voltam kímélve ilyen aggodalmaktól, mivel akkoriban örökké kószál­tam, városról városra, tartományról tarto­mányra, országról országa. Ha nekem úgy tetszett, akár egy levélre sem adtam vá­laszt; a levélírók ugyanis azt gondolhatták, hogy megváltoztattam a tartózkodásom he­lyét s a leveleiket nem kaptam meg. Most — sajnos — nem élhetek immár a csalás e formájával. Megérkeztem, kikötöt­tem — és most homlokegyenest nekem repül­nek a halálos lövegek, a mindenfajta levelek. E sok levél a legkülönfélébb tárgyakkal foglalkozik. Leginkább reggelinél olvasom őket s nagyon sokszor az egész napomat elrontják. Uj csatornákba vezetik a gondolataim folyá­sát, előre kifőzött munkatervem pedig feldől és összekavarodik. Reggeli után rendszerint nek'rug­s 'kodom és megpróbálom, hogy szorgalmasan i jak egy órácskáig, ámde csak nagy nehezen haladok, mert gondolkozásomat egyre biztatgatják a levelek. Sehogyse megy a dolog. Végre is abbahagyom és másnapra halasztom a további munkálkodást. Azt hiszik, ugy­e, hogy most sebbel-lábbal nekilátok felelgetni a levelekre, hogy leráz­zam őket a nyakamról? Persze, azok a mintafiúk, a­kikről olvashatjuk, hogy me­zítláb jöttek New­ Yorkba és idő foly­tán felküzdöttük magukat szemtelen mil­liomosokká, nem késlekedtek volna ezzel egy percig sem, — csakhogy nem aféle vagyok ám én. Eszem ágában sincs, hogy amaz emberek szokásait majmoljam, mert én ugyan soha milliomos nem leszek. Ha ilyesmi járt volna eszemben, nem követtem volna el mindjárt eleve azt a végzetes tévedést, hogy New­ Yorkba vonultamkor cipő volt a lábamon s a zsebemben több mint negyven cent. Ilyen visszás pályakezdés után hogy vetemedhettem volna még arra, hogy próbáljak meggazda­godni? Szent, hogy a legnagyobb gyanakvás­sal fogadtak volna és menten kikiáltottak volna csalónak. Lemondtam tehát arról, hogy e gazdagok nyomdokaiba lépjek s kereskedői pontosság­gal és gyorsasággal válaszoljak a leveleimre. Nekifekszem a tulajdon munkámnak s a ma felgyülemlett levelek hozzájárulnak azokhoz, amelyek tegnap, tegnapelőtt, meg azelőtt ér­keztek. Csak amikor annyira magasodott már a hegy, hogy megijedek tőle, akkor fújok riadót és ostromlom teljes öt-hat óra hosszat. És hány levélre felelek ez idő alatt? Soha kilencnél többre, de sokszor csak ötre, hatra. Valami nagy üzlet levelezője legalább száz vá­­laszszal elkészülne ilyen órasorozat leteltével. Ám olyan embertől, aki esztendők óta ír a sajtónak, korá­ntse lehet a tollnak ekkora ügyességét várni. Régi szokása szerint egyik fonalat a má­sikhoz illeszti, türelmesen töri a fejét pere­­számra, hogy jelentéktelen firkára illő fele­letet csavarintson, így aztán észrevétlenül oson el a drága idő. Az utóbbi években szinte második termé­szetemmé vált, hogy gondosan, érett megfon­tolással fogalmazzak minden írásművet, a mar­gánleveleket se véve ki. Ennek folytán gyűlö­löm a levélírást s ez iránt hasonló irtózást ta­pasztaltam valamennyi ismerősömnél, aki új­ságnak, folyóiratnak dolgozik. E megjegyzéseim szolgáljanak felvilágo­sításul és mentségemül mindazok előtt, akik írtak nekem mindenféléről, de választ nem kaptak rá. Egyszer is, máskor is megpróbálkoztam, jóhiszeműen a válaszszal, de az egyik héten érkezett levelek többsége megmásíthatatlanul átmaradt a másik hétre. A vége az lett mindenkor, hogy a tornyo­suló levelek előbb szemrehányó ábrázatot öl­töttek, azután dühös pillantásokat szórtak rám, mintha le akarnának szidni, utoljára pedig oly sértően pimasz pofát vágtak, hogy elfogyott a türelmem. Ilyenkor kitártam a kályha aj­taját s elrettentő példát statuáltam rajtuk. És nini! — a kötelességelhanyagolás szo­rongató érzése tüstént elmúlt, lelkem elveszett nyugalma visszatért!* Mai számunk 21 oldal.

Next