Pesti Napló, 1906. január (57. évfolyam, 1-30. szám)

1906-01-02 / 1. szám

1906. január 2. 3. szám. fi Budapest, tedd ___________PESTI NAPLÓ. esüggedést nem ismerő kitartással teljes erővel a bárhonnan jövő támadásokkal szemben megvédeni. Köszönöm ismételten is a nagy megtiszteltetést és a szives jókívánságokat, viszont nektek és csalá­­daitoknak én is minden jót, hazánknak pedig jobb jövendőt kívánok. (Hosszantartó zajos éljenzés.) Az alkotmánypártban. Az alkotmánypárt kerepesi­ uti helyiségében Darányi Ignác elnököt Semsey Boldizsár üdvözölte a párt nevében. Hivatkozott arra, hogy Darányinak is van része a békés kibontakozás keresésében s re­méli, hogy higgadt megfontolással és a hazafias feladatok helyes megítélésével végzi ezt a feladatot Darányi Ignác minden érdemet gróf Andrássy Gyu­lára hárított. A párt ezután gróf Andrássy Gyula budai palotájába vonult, ahol Issekutz Győző beszé­dére a párt vezére ezt a választ mondta: — Szomorú évorduló ez a mai. Szomorú, rossz volt az év, amely elmúlt, szomorú és rossz a király­ra, szomorú és rossz a nemzetre nézve. Milyen lesz a jövő? Jobb-e, vagy még rosszabb, ki tudná meg­mondani? A sors könyve zárva van előttünk. Csu­pán egy megnyugtató tünetet látok, s ez az, hogy a nemzet a súlyos körülmények között is megállotta helyét, hogy higgadt, mérsékelt, de ugyanakkor ha­tározott tudott lenni. Az érdem oroszlánréte ebben az eredményben azoké a derék tisztviselőké, akik kockára tették mindenüket, kockára tették eddigi v­erejtékes munkájuk gyümölcsét, kockára tették jövőjüket, hogy megvédjék alkotmányunkat. Legyen első szavunk az övék, legyen első sza­vunk a köszönet szava azokhoz a derék hazafiakhoz, akik áldoztak és szenvedtek mindnyájunk érdeké­ben, a szabadság érdekében. Minden tényező, amely az állam erejét szívén hordja, amelynek érdeke ösz­­sze van nőve a magyar nemzetével, csak örömmel üdvözölheti őket még akkor is, ha nem osztozik fel­fogásukban, mert kétségbevonhatatlan igazság az, hogy csak az a nemzet bírja királyát megvédeni csak az a nemzet lesz kifelé is tiszteletet gerjesztő, csak az a nemzet képvisel igaz hatalmat, amely jogaiért harcolni is képes, amelynek fiai meggyőző­désük és lelkiismeretük parancsáért martiriumot is készek szenvedni. Amely nemzeten az önkényura­lom könnyen keresztülgázol, az a nemzet a trónt sem lesz képes megvédeni. Nálunk, Istennek hála, bebizonyult, hogy a nev­zet ellen kormányozni nemcsak nem szabad, de hibásosan, sikeresen nem is tehet. A jelenlegi kor­mány nem ura a helyzetnek. Az ország közigazga­tása nincs a kezében. Közegei szánalmas szerepet visznek. Kapnak rangot, húznak fizetést, de nincs tekintélyük, szavuknak nincs súlya A társadalom elfordul tőlük, nem engedelmeskedik nekik, s hatá­sait csak addig terjed, ahová a csendőr bajonetja ér, mert a nemzet parancsaikat nem tartja jogosak­nak, mert nem állanak tiszta erkölcsi alapon. Nem fegyelmezhetlen, nem forradalmi szel­lem, nem urhatnámság az oka a mai engedetlenség­nek, hanem az alkotmány tisztelete és a szabadság szeretete. Büszkék lehetünk ezért a mai ellenállásra Büszkék lehetnek reá azok is, akik a rend hívei, akik guvernementálisak tetőtől talpig, mert a te­kintélynek egyedül helyes alapja a törvényesség De ezek a kedvező momentumok nem okozhatnak igazi örömet, ennek a harcnak ez­ő valóban örven­detes pillanata annak befejezése lesz. Ez olyan té­nyezők küzdelme, amelyek egymásra vannak utalva amelyek egymáson nem arathatnak olyan győzel­met, hogy keserűségét maguk meg ne érezzék, olyan tényezőké, amelyek csak úgy lehetnek erőben telje­sek, ha egymással tökéletes összhangban vannak, olyan tényezőké, amelyeknek együtt kell élniük együtt kell halniuk. Ezért ámbár egész erőmmel fogok küzdeni, amíg küzdeni kell, amíg a küzdelmet megkövetelik a nemzet érdekei és becsülete, ernyedetlen szorga­lommal fogom mindig a békés kibontakozás útjait is keresni. Ez a béke azonban csak tisztességes le­het, csak olyan lehet, amelyet a nemzet is elfogad­hat megnyugvással, megalázás nélkül s amely a lelteknek békéjét is helyreállítja. Más béke a nem­zet érdekeinek nem felel meg, más béke a király valódi érdekeinek éppen annyit ártana, mint a nemzetnek. Alig képzelhető nagyobb szerencsétlenség a királyra és a külső hatalmi állásra, mintha a ma­gyar nemzet arra a meggyőződésre jutna, hogy le kell mondania mindarról, amit a hadseregben el­érni akar, mindarról, amit jogos és törvényes ala­pon szorgalmaztat s hogy e mellett meg kell hoznia mindazokat az áldozatokat, amelyeket tőle a hadve­zetőség kért, mert ha nem úgy lenne, ha lemondana törvényadta jogos befolyásáról a hadseregre, akkor ellene fordulna az állam hatalma és veszélybe jutna alkotmánya. Ha erőt venne ezen hit a nemzeten, fiai a hata­lomra nézve legjobb esetben is megszűnnének oda­­adóan támogatni ezt az uralmat, amely őket eny­­nyire megalázta. S ki kételkedhetnék azon, hogy a magyar nemzet odaadó támogatása nélkül Ausztria és Magyarország nem bírná föntartani európai állá­sát. Együtt is csak minden erőnk megfeszítésével és csak nagy áldozatokkal tarthatjuk fönn azt a hatal­mat, amelyre e helyen szükségünk van. Elkeseredett Magyarország mellett a király megszűnnék tiszte­letet parancsoló és félt hatalom lenni. A nemzet megalázását nyomon követné a ki­rályság tehetetlensége a külfölddel szemben. Ha nem találunk olyan megoldást, mely a nemzetet megnyugtatja, lezáródnék az összhangnak az a kora, mely a koronázással nyílt meg s mely két tar­tományt szerzett meg azon tartományok helyett amelyek az ellentét idejében elvesztek. Ha keserűség maradna a nemzet szivében, tel­jesen lehetetlen volna elérni azt, hogy a nemzet állandóan meghozza mindazon súlyos áldozatokat amelyek szükségesek ahoz, hogy egy modern had­sereg harcképes legyen és lépést tartson azon nem­zetekével, melyek meg vannak elégedve és seregük­kel együttéreznek. (úgy van! Úgy van!) Ha meg­alázóiknak érezné magát a nemzet, nem lehetne vár­ni, hogy a háború percében megfeszítse minden ere­jét és szolgálatba állítsa minden szellemi és anyagi eszközeit, enélkül pedig modern hadjáratot sikerrel foly­tatni teljes lehetetlenség. Bármilyen nagy értékűnek tartja is valaki a hadsereg mai állapotának változatlan fentartását ezen értékért a nemzet támogatását feláldozni rossz üzlet volna, olyan csere, amelyben többet veszítene, mint amennyit nyerhet, véderőnk is. (Zajos he­lyeslés.) Amit a nemzet ma kíván, az nincs ellentét­ben az 1867. évi XII. törvénycikk alkotásaival, amit a nemzet ma akar, az nem teszi lehetetlenné a közös erővel való védelmet. Ha ellenben a nemzet­nek törvényes alapon álló minden jogos k­ívánságá­­ról csak azért kell lemondania, hogy e lemondás árán megmentse szabadságának maradványait, oly szellem fejlődnék az országban, amely mellett csak erőszakkal és korrupcióval lehetne a 67-es nagy alkotásokat fentartani. (Élénk helyeslés.) Szabad-e ezt megkockáztatni? Megengedi-e ezt a királynak valódi jól felfogott érdeke? Csak az a kérdés: megengedi-e a király tekin­télye, hogy eltérjen eddigi álláspontjától? A király tekintélye mindnyájunk kincse. Azt magyar ember­nek bántani nem szabad. Mindnyájan tudjuk, hogy 1867 előtt is sokan azt mondották a királynak, hogy előbbi kormányzásával szakítani sértené tekintélyét de a fejedelem bölcseségében nem hallgatott a ta­nácsra. Engedett a nemzetnek és ezzel nem ártott tekintélyének. Lehetővé tett egy negyvenéves dicső uralkodást s a monarkia szilárdan megállott olyan viharok közben, amelyek alapjaiban megrendítet­ték volna, ha erőszakon nyugszik. Alkotmányos király tekintélyének nem árthat ha inkább veszi figyelembe közjogi tényezők jogos akaratnyilvánítását és velük egyezséget köt sem­hogy egyéni nézeteinek feltétlen érvényesítése cél­jából a törvényen, saját hatalmának is ezen alap­ján, túltegye magát. Alkotmányos fejedelem tekin­télyének nem árthat, ha alkotmányos befolyásoknak enged s nem vállalkozik arra, hogy olyant csináljon amihez ha meg is volna a hatalma, joga nincsen ,s hogy állandóan nemzete akarata ellen engedjen kormányozni. (Élénk helyeslés.) Egy királynak semmiképpen sem árthat, ha nemzetét kielégíti (Úgy van!) és lehetővé teszi hogy egyik állama a produktív munkának szentelje minden erejét, hogy a nemzet szabad akaratából megerősítse a véderőt, s hogy rendesen kiegészített, jó fegyverekkel ellátott és a nemzet által készsége­sen föntartott sereget kérjen. (Élénk helyeslés.) Ir­­tóztató a kár, amelyet a mostani eljárás már eddig is tett a tekintély elvén s csak az irányváltozás mentheti meg azt, ami még megmenthető. (Zajos helyeslés.) De, t. barátaim, végzem szavaimat. (Halljuk!) Tőlem telhetőleg minden erőmből azon leszek, hogy egy jó, egy állandó béke váltsa fel a mai harcot. Erre kérem támogatástokat. Rendüth­etetlen meg­győződésem, hogy csak méltányos egyezséggel szol­gálhatjuk a nemzet és a király érdekét. (Zajos he­lyeslés.) Tartsatok meg a barátságtokban, szeren­csés új évet kivások mindegyiteknek. (Zajos él­jenzés.) Az ujpárt. Az ujpárt tagjai délelőtt fél tizenkét órakor mentek át a párthelyiségből hosszú kocsisorban báró Bánffy Dezsőnek bimbó-utcai palotájába. A tisztelgésnél jelen voltak: Eötvös Károly, Hock János, Dániel László, Szakács Zoltán, Gyárfás Endre országyűlési képviselők, Fáy Béla cs. kir. kamarás, az ujpárt elnöke, Ágoston József, dr. Guttmann Emil, az ujpárt alelnökei, dr. Sebestyén József, az ujpárt titkára, Puky Gyula nyug. táblaelnök, dr. Haypál Benő, hevesi Bissitz­­Lajos, Surányi József, dr. Légrády Imre, madarasi dr. Bock Lajos, Szigeti Béla, Böldváry Imre, dr. Vi­rág Márton és még sokan. Az üdvözlő beszédben Bene István többek közt ezeket mondta: — Ebben a küzdelemben mindenki tudja és érezi azt, hogy ez nagy elvek körül forog. Tudjuk, hogy a régi imperátori elv és hagyománya, mint egyik faktor, talán végső lobbanásában egyfelől és az önrendelkezésre hivatott és önjogosultságot követelő és arra jogosultsággal is bíró nemzeti eszme élt másfelől szemben egymással. A nehéz küzdelemben pedig, hogy melyik részen van az Is­tentől elrendelt és emberek által szankcionált jog szerint az­ igazság, azt mindenki első pillanatra eltalálja. És hogyha Isten valóban igy rendelte el és ha emberi jogelvek helyesnek ismerték azt, úgy annak előbb-utóbb be kell teljesülnie! Ilyen küz­delemben, ezekkel a gondolatokat hogyan üdvözöl­­jem hát az uj esztendőt? Vájjon meghozza-e az újév az elsodort hitűek kárpótlását, a nemzeti ön­rendelkezési jognak elismerését, vájjon magyar lo­bogót lengető szellőt hoz-e az uj esztendő s vájjon maga gazdája lesz-e a magyar saját vagyonában? De ha a jövő ködében a nyugasztaló béke mégse rejtőznék, hogyha talán küzdelmünk még több új­­esztendőt érne is meg, mi akkor is veled leszünk. Mi kisérünk tovább is és olcsó népszerűséggel sem csábíttatjuk el magunkat azon elvektől, melyek összehoztak. Számunk lehet kevés, de lelkünk an­nál erősebb, szivünk heve és ragaszkodásunk annál bensőbb és melegebb. Vezess tehát tovább is e súlyos küzdelemben, mi veled megyünk. A szép és lelkes beszéd nagy hatással volt a partra. Báró Bánffy Dezső arra ezekben válaszolt: — Amint szónokotok mondotta, az elvek kö­teléke és sziveiteknek meleg érzése hozott az év­forduló alkalmából titeket ide, hogy jókívánságai­­tokat, melyeket éreztek, kifejezzétek nekem és csa­ládomnak , hogy jó kívánságokat óhajtsatok és reméljetek a köznek, a nemzeti küzdelem sikeré­nek is. Olvastam a lapokból, hogy a mai nap alkal­mából nagy fontosságú politikai nyilatkozatot vár­nak én tőlem. Egész őszintén kijelentem, hogy a sajtó híre alaptalan volt, sőt többet mondok, ezzel az én elhatározásom teljesen ellenkezik. Ezt a mai alkalmat én nem tartom célszerűen fölhasználha­­tónak arra, hogy a válságos helyzet kérdésében sok bizonytalant látva és bizonyost semmit sem, a homályt észlelve és a kibontakozás útjait nem látva, nyilatkozatokat tegyen egy valaki, akit — a véletlen úgy adta — politikai tényezőnek kí­vánnak némelyek­­ tekinteni; nem látom célsze­rűnek fölhasználni arra, hogy nyila­tkozzanak egy olyan jövőről, amely jövő esélyei kétségesek és a­mely nyilatkozatok esetleg a helyzet alaku­lására is kihatással járhatnak, minden esetre azonban egész határozott irányt megjelölni nem tudnak. Azért, t. barátaim, engedjétek meg nekem, hogy tartózkodjam a jövőről beszélni, hogy tar­tózkodjam ezen szíves, baráti megjelenés­ek al­­kalmával attól, hogy mélyebben járó­ politikai nyilatkozatokat tegyek. Ezt tartom célszerűnek, ezt tartom helyesnek, ezt tartom a mai viszonyok közt időszerűnek. Engedjétek meg, hogy az elhangzottakra csak a köszönet szavával feleljek, a köszönettel, mely­­lyel tartozom a kifejezett jókívánságokért úgy is mint ember, s tartozom hálával azon ragaszko­dástokért is ti nektek, akik ezen kis csapatot képezitek és politikai törekvéseim támogatói vagytok. Igaz, beismerem, midőn ezelőtt körülbelül két esztendővel pártunk zászlaját legelőször kibon­tottuk, más reményeim voltak. Azt hittük, hogy a békés fejlődés útjain haladva a meglevő alapon nemzeti irányban való építés útján tehetünk szolgálatot az egységes magyar államnak s amit elmulasztott a múlt: az egységes nemzeti alapra építeni, azt megtehetjük mi, ha nem is mint tényező, a hatalmat gyakorló, hanem mint a tényezőket arra rászorító, rákényszerítő. De csalódtunk, a viszonyok állása másképp paran­csolt állást foglalnunk és minket is odasodort — nem bánom, hogy odasodort — azok sorába, a­kik az alkotmány védelmére szövetkeztek. Ebben az irányban kell a küzdelmet tovább folytatni. Egyebekről nem szólok, mint arról, hogy ezen küzdelemben kitartsunk. Ki kell tartanunk a nem­zet jogainak védelmében anélkül, hogy felad­nánk bármit is, mert a feladás végleges veszteséget jelent, az elkobzás még a visszaszerzés lehetőségét fentartja. És ezért, t. barátaim, engedjétek meg, hogy egyedül csak ennél maradjak, ennél és csakis kizá­rólag ennél. Szíves barátságtokat tartsátok meg irányomban továbbra is, tudjunk alkalmazkodni a helyzethez, alkalmazkodva mindig tartsuk szem előtt azt, hogy a nemzet alkotmányának megvédé­séről kell első­sorban gondoskodni és a megvédett alkotmányra tovább építeni a meglevő alapon azt az ideált, amelyre mindnyájunknak törekedni kell, az egységes magyar nemzeti államot. Ezt a kitartást kérem én tőletek a jövő évre és hosszú időre is, ezzel a kitartással teszszük meg azt, hogy elmondhatjuk, hogy külön érdekek, cél­zatok nélkül együtt és egyaránt a haza szolgálatá­­ban állottunk. Erre vállalkoztunk, mikor csopor­tosult az újpárt, maradjatok meg továbbra isten­nél. Tartsatok meg szíves barátságtokban, szives bizalmatokban jövőre is, de fogadjátok őszinte, szívből fakadó jókívánságaimat. (Zajos éljenzés.) Délelőtt tisztelgett a II. kerületi ujpárt is Bánffynál, aki megköszönve az üdvözlést, többek közt ki­jelen­­tette, hogy az a küzdelem, amely most folyik, valószínűleg soká fog tartani és sok nyom

Next