Pesti Napló, 1906. május (57. évfolyam, 119-148. szám)

1906-05-01 / 119. szám

A nemzetgyűlés. Budapest, április 30. Megszólalt a nemzet, ítéletet mond, mint a­ múltnak és jövendőnek bírája. Nem, igaz, hogy a múltat s jövendőt már megbünh­ödte e nép. Csak éppen a múlt­nak bűneiért szenvedtünk meg, de a jö­vendőt meg akarjuk óvni a, bűntől. A jö­vendőt a, nemzet meg akar­ja, menteni a maga számára. Ez a mentés az új­ or­szággyűlés dolga. Minden szavazat, ame­lyet a választók most leadnak, fogadko­zás a nemzet jövendője dolgában. A nagy alkotmányozó országgyűlések óta ez az első olyan országgyűlés, amely a gondviselés dolgát végzi. A nemzeti­­jövő intézését. Vájjon megih­letibe-e ez a tudat a választókat? Vájjon meg­ fogja ihletni a választottakat? Ma volt a vá­lasztások főnapja, a mai eredményből megformálhatjuk a­ végső eredmény ké­pét. A nemzet többségre juttatta a füg­getlenségi pártot. A válu­ma félreérthe­tetlen. Nem azt jelenti, hogy most már,­­talán már holnap, le kell térnünk a köz­jogi alapról, hanem azt, hogy a mai köz­jogi alap nem egyéb az önállóságba való átmenetnél. A nemzet elítélte a­ közjogi dogmatizm­ust és szentesít­ette a reál­­politikát. A hatvanhetes­ alap mint dogma megbukott, a­ függetlenség, mint az államélet ideálja, a reálpolitika esz­ményévé avattatott. Le­száll itt alatt a dogmák magaslatából, ahol csak addig volt hűlve, am­­ig a másik, a­ győzedelmes közösügyes dogma mindenhatóságával szemben elméleti tiltakozásképpen kel­lett szerepelnie. Ala a nemzet nagy többsége, azt manifesztálta, hogy a függetlenségi eszme m­ár nem tiltakozás a közjogi álla­pot ellen, hanem hogy ez a mostani köz­jogi állapot arra való, hogy annak az eszmének diadalát szervezze. A függet­lenségi reálpolitika a­ szervezés dolgát nem ronthatja el azzal, hogy fanatikusan türem­etlenkedik. Tisztában kell vele lennie, hogy­ az átmenet nem végcél, hogy tehát az átmeneti időben nem érvé­nyesítheti a­ végleges célokat, hanem csakis előkészítheti őket. És tisztában kell lennie azzal is, hogy az ilyen, hatal­mas átmenet, az ilyen nagyszerű szer­vezés, az ilyen életbevágó előkészület idejét nem lehet előre körülhatárolni. Az ilyen átmenet addig tart, amíg a meg­oldás be nem következik. A független­ségi politika eszménynek hirdetése, esz­ményért való agitáció volt addig, amíg a közjogi dogma, megdöntésén kellett munkálkodni, ele az eszmény győze­­dekne előkészitő gyakorlati politi­kájává kell lennie, mihelyt az a dogma megdőlt, s a, győzelem szervezés© lehe­tővé vált. Ez az, amit uj jelszóval úgy fejeznek ki, hogy ..hajtvaniletés alapon negyvenn­yol­ca­s politika/1. A szavazó urnák elé sereglett nem­zet­ most ezt a politikát szentesítette. Megadja a függetlenségi párnak az abszolút többséget. Annak a független­ségi pártnak, amely függetlenségi reál­­politikát akar csinálni. Jól jegyezzék meg ezt maguknak azok, akik a meg­semmisített Tisza-rendszer és a fölborult abszolutizmus romjai alól vádaskodó gúnyolódással azt hangoztatják, hogy a függetlenségi párt átvedlett hatvan hetes párttá, hogy régi elveit föladta, s a­ benne hívőket elárulta. Árulásról már azért sem lehet szó, mert hiszen a nemzet éppen a függetlenségi reálpolitika válla­lása után juttatta a függetlenségi párt­nak a többséget. A nemzet tudta, hogy a negyvennyolcas párt mire vállalkozott, s a nemzet éppen ezt a vállalkozást szankcionálta. A nemzet tisztán látja a régi hatvanhetes politika és az új füg­­getlenségi reálpolitika közt való különb­séget. Amaz a közjogi alapot dogmává merevítette, s a közjogi alap megváltoz­tatására való törekvést forradalmi tö­rekvésnek mondotta , Amez azon a köz­jogi alapon, mint tényleges alapon, a függetlenségi eszme megvalósítását ké­szíti elő. Számít a mai meg­valósítás ta­gadhatatlan lehetetlenségeivel és elő­készíti a jövendő megvalósítás lehetősé­­geit. Természetes, hogy a koalíció hat­­vanhettes pártjai nem segítik ebben a munkájában, de az ő ellenkezésük nem dogmatikus, hanem célszerűségi okok­ból fakad. Hatvanhét­­és Negyvennyolc kiszabadultak a dogmatizmus merevsé­géből és célszerűségi kérdésekké lettek. S a nemzet többsége a­ célszerűség nevé­ben a­ negyvennyolc mellé csatlakozott, előtte és puha, szőke haj világért feléje. Lebe­gett, tündökölt, majd az árnyak között fi ki­­szállt a magasságba és sugaras szépségben el­úszott fölötte. Oláh felszökött roskadtságából és karjait kitárta, hogy megölelje megtalált, elsuhant szerelmét, de elsötétedett körülötte minden és az éjszaka ráborította komor, vak leplét... Ezután mindig vele voltak az álmodo­zások. A magányos órák pillanatai, halk, de mégis lázas élettel perdültek le benne és a képzelete ilyenkor kavargó egymásutánban sodorta előtte a néma látomásokat. Néha, egész alakjában állott előtte a leány és szólt hozzá, áhitatos vallomásokkal áldozott előtte, de ő csak állott, némán, mozdulatlan, az" éj­szaka szivében és ilyenkor Oláh vad gyűlö­letre ébredt. Máskor csupán a koronás hom­loka lebegett meg előtte, gondolatok világí­tottak le róla, melyek — érezte­­— az üzenetét hozták és az agya belezsibbadt a töprengésbe, de a Rejtelmet megfejteni nem tudta. Egy szerelmes éjszaka az Íróasztala mellett ült. A virágok tavaszi nászából neki is jutott. Nagy orgonacsokor lélekzett mel­lette, Oláh újra ott járt az akác­ után és bele­merült a futó pillanatok gyönyörűségeibe, amikor először látta a leányt, — de csak a lelkét érezte a találkozásnak, csak a leány sze­meinek sugaras forróságát, csak­ a kincses hajának illatát, selymes finomságát érezte; ő maga, az alakja ebben a káprázatban elillant. És a leány ekkor váratlan meglátogatta . . . Megszorította Oláh kezét, meleg, kicsiny kezé­vel átkulcsolta és benne pihentette sokáig. A Szerelem. (Utánnyomás tilos.) Irta: Révész Béla, egymást,­ Oláh ment, bandukolt, a buja sátor­ban és kereste a szerelmét. És találkozott Oláh­ megigézve bámult a plein-air szép­ségekre, amint ringtak, fölragyogtak előtte. Ölébe eresztette a palettát és a hegyoldalról lenézett a kék árnyakkal titkos, heves lény­­utakkal teleszántott t­ölgybe, a tekintetét rá­emelte a sugaras f­ejű erdőkre, befúrta a töl­gyek közé, ahol kom­or kodó, fekete szinek buj­vele ... az akár­ut elej­én fehér ruha villant Egy fiatal leány közeledett, mellette egy öre­gebb nő ment. Oláh megállt és rábámult a fehér leányra. És az­­jött feléje, mint álmaink­ban a legszebb álmunk. Puha, selymes arany­korona volt a fején, az ajaka piros volt, mint a­ szive vére. Oláh meghökkent s mire fölocsú­­dott, a­ leány az akác­ után eltűnt. Alkonyodott, mikor a városba ért. Egy fiatal utcán keresztül ment hazafelé. A büszke dostak. Fáradtan dűlt le a földre, hanyatt te­rültet szagos fűben, forró feje fölött vadrózsa­­bokor ingott és bókolt. A tavaszi föld ölelgette Oláh fiatal testét. A mélységekből feltört a friss élet forradalma, paskolta, energiákra ébreszthette az egymásra ágyazott, szendergő földrétegeket, a porszem, a rög, a begy, az egész föld lázadt és áradozva lehelte új fiatal­ságát a levegőbe. Oláh remegett, a szíve szi­laj lüktetéssel ijesztgette. Két kezével görcsö­sen belekapott a földbe és kúszott a hátán, ráháló nyugtalansággal, a vadrózsa-bokor alá, mely hívta. Szirmokat dobált az arcára és szűz illatával hajtogatta érintetlen szivét, mely kívánta, kereste a szerelmet. . . " Mikor Oláh elindult a hegyoldalon, ődöngő volt a járása, acélos teste roskadt a perjedelmiektől, amelyek érvényeskedve sza­kadtak ki vágyaiból és forró fantomokkal jobban­tották képzelé­tét. Fehér sátor elé ju­tott, vékony mezei útra, az akáclombok össze­borultak fölötte, roskadó ágaik, mint állo­­mos karok megkeresték egymást és az akác­virágok nászos gyönyörűségben ölelgették fiatal utca, mosolygott. A tavaszi nap bucsus sugaraival ostromolta az utca tide arcát. Az uj paloták délcegen sorakoztak egymás mel­lett és a tavaszi gyönyörűségektől csillogtak a szemeik, a nagy, széles ablakok. Az új k­osz­­orúban a piros gránitkockák harmatosak vol­tak. Az emberek ballagtak, futottak a palotá­­ alatt — és senki se volt Oláh körül,, a­ kocsik kocogtak, robogtak a gránitkockákon — és Oláh nem hallotta . . . csak magamagát látta, csak a lelke zsongását hall­gatta. Érzései egy­másba hajoltak, egységessé erősödtek és az egyetlen érzés, a vágyakkal szárnyas szenve­dély terelte magányos útján, a leány felé . . . • Mikor hazaért, beleroskadt egy karos­székbe és kicsiny műterme benépesedett az al­konyat árnyaival, meggyötört a gyárnak fá­radt képzelődéseivel. Belémerengett a ho­mályba, mely nőtt, ködösödött körülötte és rászakadt a nesztelen csöndnek beszédes ideje. A szive megszólalt, titokzatos, bús énekek szállottak fel belőle és fiatal, tiszta életének minden ismeretlen gyönyörűsége megzengett benne ... A homály méhe ekkor megnyílott 57-dik évfolyam. 119. szám. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre____28 .­ror. — fill. Félévre_____ 14 . — , Negyedévre — 7 . — , Egy Lóra-----2 , 40 , Egyes szám______8 fill. Vidéken _________ 10 „ Apró hirdetések ára: Egy szó 4 filér, vastagabb betűvel 8 fillér. Hirdetések milliméter számítás­sal, díjszabás szerint. Megjelenik minden nap, ünnep és vasárnap után is. Budapest, 1900. Szerkesztőség és kiadóhivatal, VI., Andrássy­ ut 27. Kedd, május 1. Mai számunk 36 oldal.

Next