Pesti Napló, 1906. október (57. évfolyam, 269-298. szám)

1906-10-01 / 269. szám

ELŐFIZETÉSI ÁEAK: ttiatrm-28 kar. — fQ. «**»___14 . — . Katredénn - 7 , - , trr tói. _ _ a , 40 , 57-dik évfolyam. 209. szám. Apró hír4.tér.k Arat Egry ui 4 llUér, Taataffab­­ betűvel 8 Aliért EbéMémk nflUnétt. oáaUic ul, d­jsz&bíi n­erlnt. Hestelosft micdeg up, Ine­­it mi map .tu la. Rer« Bfca — — — — Vidéken______ • 8S. *o . Budapest, 1906. Hétfő­, október 1. SS Kérjük azokat a tisztelt vidéki előfizetőinket, kiknek előfizetése szeptember vé­­gén lejárt, hogy előfizetésüket az illető postahivatalnál szívesked­jenek minél e­­­öl megnijitan. Hogy a lap szétküldésében fennakadás ne legyen. Hadgyakorlatom írta: Willy. Bauee megyében jár a regimentem. Mar­­sh­oz az országúton, amely hosszú és lapos, akár Ivette Guilbert, csak nem olyan mulat­ságos, mint a kitűnő énekesnő. Mindenki egyhangúnak és sivárnak mondja a vidéket, kivéve az egy Camas kapitányt, aki erre jár­ván, Szudánra emlékezik vissza. — Nézzék azokat a szénaboglyákat, olyanok, mint a néger kalibák. — mondja. Az Afrikára való emlékezés nem gátolja abban, hogy ugyancsak szigorúan ügyeljen századára. Ő vezet minket és közben óvatosan néz körül, nem fenyeget-e valahonnan az el­lenség. Egyszerre bal felől egy falu ötlik sze­mébe, erre aztán kémőrjáratot leüld oda előre. A kis csapat élére engem rendel ki. Megindu­lok hat emberemmel és megyek mellékúton, mezők és rétek között a falu felé. A falutól mintegy háromszáz méternyire megállunk. Óvatosságra intem az emberei­­mntet és figyelmeztetem őket, vigyázzanak, ne­hogy huszárok lepjenek meg bennünket.­­ (Manőveren a lovasságtól való félelem és óvatosság teszi minden bölcseség alfaját és Omegáját.) Aztán megint nekivágunk az út­nak. Egyszerre galoppnak zaja üti meg fülün­ket, fegyvercsörrenés, mi lebukunk a földre, de hiába, egy csomó kék huszár körülkerít, nincs menekvés... A huszárok nagyot nevet­nek rajtunk, aztán kijelentik, hogy foglyaik vagyunk. Nyomban el is vezetnek a hadiszál-­lásra. S két napig tartottak fogva minket. "Em­bereimnek meglehetősen mindegy volt a do­log, én azonban elkeseredtem kissé rajta. Két napon át nem kaptunk friss élelmiszert, kon­­zervet ettünk és kávétablettákkal kellett be­érnünk, amit, ha forró vízbe dobtunk, mint a szappan, úgy olvadt meg benne. Végre az ellenséges tábor generálisa megkegyelmezett és megengedte, hogy vissza­térjünk a magunk táborába. Hat emberem­mel most hát újra felkerekedtem és sötét ér­zelmekkel keblemben, vezettem őket vissza arra, ahonnan jöttünk. Ezeket a borús érzé­seket mindennél jobban megmagyarázza az, hogy akkor már fogytán voltunk az élelmi­szereinknek és tudtuk, hogy háromnapi járó út van előttünk. Egynapi járás után, amikor bealkonyo­­dott, szomorúak voltunk mindannyian. Fá­radtság vett erőt rajtunk és levertek voltunk. Köd szállt le, hűvösre fordult az idő, nem volt hát tanácsos itt a szabad ég alatt tölte­­nünk az éjszakák És a főhadiszállás még olyan messze volt! Szerencsére tudtuk, hogy nem messze tőlünk van egy major, ha meg­gyorsít­juk léptünket, még odaérhetünk, mi­előtt ránk borulna az éjszaka. Ez aztán új erőt adott és szerencsére el is értünk a majorhoz. A parasztok ellenséges indulattal fogadtak és mihelyt megláttak minket, rögtön kijelentették, hogy nem ad­hatnak nekünk enni, mert előző napon egy egész regiment vonult el erre, az mindenüket fölette, elpusztította. Embereim arca e ki­jelentés hallatára mélységesen elborult. Mit tegyünk hát? Étlen-szomjan térjünk pihe­nőre? E pillanatban valaki a fülembe súgta: — Ne essünk kétségbe, hadnagy úr, majd lesz mindjárt mit harapnunk. Hátranéztem: Sallaux volt az, aki a fü­lembe súgta biztatását. Sallaux párisi fiú, ra­vasz és jókedvű fickó, potrohos, aki minden­nél jobban szerette a hasát. Ezért a regiment­ben sokat csúfolták, ámde Sallaux semmibe se vette a gúnyolódást. Én nyugtalankodni kezdtem. Vájjon mit talál majd ki megint ez a leleményes fickó? Micsoda cselhez nyúl? Talán meg is kellene gátolnom benne.... A parasztok nem ismernek tréfát és még arra is képesek len­nének, hogy haditörvényszék elé állítsák Sal­­laux-t, ha valami csínyt találna elkövetni. De hát a gyomor szava erősebb, mint a bölcse­­ségé, azért hát későbbre halasztom az er­kölcsi prédikációt, akkorra, amikor Sallaux — gúnynevén Pocakos — már szerzett egy kis elemózsiát. Beszállásoltuk magunkat a majorba, amelynek tulajdonosa, egy Gouron nevű pa­raszt, elég hűvösen fogadott bennünket. Kü­lönben ő is a szokott refrénnel üdvözölt: — Haljanak meg itt, ha akarnak, de enni nem adhatok. Akik tegnap elvonultak erre, azok a katonák mindenemet megza­­bálták. \ \ A helyzet Horvátországban. — Levél a szerkesztőhöz. — Kutjero (Szlavónia), szeptember 26. A hires 1906 május 3-ika óta már több nőnap múlt el, de a horvát politikai helyzet még most sem tisztázódott. Azonban Horvát­országban minden elfogulatlanul ítélő ember megérti a mai politikai kavarodást és tudja, hogy a történtek után a helyzet nem­ is lehet más. A magyar szabadelvű párt egyéb bűnei mellett horvát politikájával követte el a leg­nagyobb hibát. A nyakunkra küldte gróf Khuen-Héderváryt, aki nyers erőszakkal, orosz korrupcióval s törvénytelenséggel gyö­törte húsz éven keresztül a horvát lakossá­got. Kegyence az udvarnak és a mindenható szabadelvű pártnak, Khuen-Héderváry tel­jes abszolutizmussal mert dolgozni. Ahogy a választásokat vezette és ahogyan a tarto­­mánygyű­lést kezelte, ma már talán a ma­gyar közvélemény előtt is ismeretes és ért­hető lesz. A tartomány­gyűl­és házirendje díszére válnék a legszigorúbb szerzetesko­­lostornak, vagy javító-intézetnek is. A nem­zeti párt, akaratlan mameluk-tábor volt a bán kezében. Hallgattak odafenn és engedel­meskedtek idelenn. Éveken át a horvát nép egyetlen közérdekű dolgát nem vitték a magyar országgyűlés elé! A horvát közigazgatás gép volt a bán kezében, a bíróság elvesztette a független­ségét. Minden nemzet haladt, minden ország javította a törvényeit, csak Héderváry nem tett semmit, vagy ha tett, az abszolút kor­mányhatalom növeléséről gondoskodott r­en­deletekkel kormányzott és amennyire csak lehetett, elvonta a közügyeket a tartomány­­gyűlés kritikájától. így lett Héderváry abszolút diktátora Horvátországnak. Alkotmányos látszatot csak akkor engedett érvényesülni, ha „ki­felé“ kellett­ nagy „liberalizmust“ tanúsí­tania. Befelé azonban nem riadt vissza a sajtó megnyomorításától, az elégedetlenek bebörtönöztetésétől és ha kellett, a sortüzek leadásától sem. És mindezt Héderváry a magyar kor­mányok nevében cselekedte. Közegei, hiva­talnokai úton-útfélen hirdették, hogy a bán a magyar kormány kényszere alatt cselek­szik és addig nem lehet javulás, mig a ma­gyarok a horvátok felett levő hatalmukkal visszaélnek. Sőt Tomsics nem is átallotta a magyar országgyűlésen kijelenteni, hogy Khuen minden erőszakosságot első­sorban Magyarország érdekében követett el. Oda­fenn pedig Héderváry azt a hitet keltette, hogy­ Horvátország a forradalmárok hazája, és hogy erőszak akalmazása nélkül lángra lobbanna, az egész ország. Mindezt betetőzte a szabadelvű párt igazságtalan pénzügyi politikája Horvátor­szággal szemben. Horvátországot jövedel­meinek 44 százaléka illeti meg autonóm ki­adásainak fedezetére. Csakhogy sok olyan bevételi forrás jan, amelynek jövedelme jog szerint Horvátországot illetné meg, tény­leg azonban a magyar államkincstárba folyt be, így pld. a bélyeg, a posta, a távirda és a dohány jövedelme. Vannak Horvátország­ban nagy vállalatok, amelyek Magyarorszá­gon vannak mégjegyezve, tehát Magyaror­szág szedi be az adójukat, jóllehet az t­ze­met Horvátországban tartják fenn. Ilyen vállalat pld. a Guttman-cég Beliseen, a na­­sici taningyár stb. A fogyasztási adók révén Horvátország egyre károsodott. A nagy, 300 milliós beruházási kölcsönből, amelynek tör­lesztésére Horvátország adója is szolgál, Horvátország alig kapott egy milliót! Persze, hogy ilyenformán a horvát regni­kolaris bizottságban Fálk Miksa mindig el­­szavalhatta a stereotíp tételt: Horvátország nem képes fedezni a kiadásait és Magyaror­szág kénytelen őt eltartani. Tessék elképzelni, hogy ilyen esemé­nyek között, ilyen rendszer mellett, ilyen hazugságok terjesztése után milyen hangu­latnak kellett keletkeznie idelenn Magyar­­országgal szemben!! Sem a magyarok, sem a horvátok nem ismerték fel Héderváry politikájának titkos útjait. Csak Bécsben ismerték őt jól és csak ott tudják, hogy Héderváry annak a politi­kának útjait készíti elő, amely előbb-utóbb egymás ellen fogja fellázítani a két nemze­tet, és hogy akkor Bécs lesz az, amely a hor­vátok nagyargyűlöletét a magyarokkal szemben ismét sikerrel fogja kiaknázhatni. Ilyen volt a hangulat, amikor egymást érték a nagy meglepetések: Magyarorszá­gon a függetlenségi párt idő előtti győzelme és a szabadelvű párt pusztulása; Horvátor­szágban a fiumei revolució születése. Kos­suth Ferenc, az új helyzet embere, felismerte a jövő szükségét, és jobbját nyújtotta Hor­vátországnak. Bécs megdöbbent. Csalódott a horvátokban. A nemzeti párt elbukott Horvátországban is, és a közvélemény a magyarbarát rezolucionisták köré tömörült. Bécs tanácstalanul nézte az események alakulását. Mi a teendő? Hamar megtalál­ták a választ. Héderváry helyébe teszik dr. Frankot! Ő a radikális horvát politikai törekvések képviselője és törvényes örököse a minden horvát embertől tis­ztelt Starcse­­vics­­ Antal politikájának. Azt, hogy Star­­csevics program­j­jának főbb elveit el­árulta, hogy Starcsevicscsel ellentétben, — aki még a magyaroknál is jobban gyűlölte Ausztriát és mindig a magyarokkal való kooperációt óhajtotta — egy Magyarország­tól különálló és Ausztriával kooperáló Nagy- Horvátország alakítására törekedett, azt a finomabb politikai nüanszok iránt kevéssé fogékony tömegekkel szemben sikerült el­burkolnia. A haladó- és klerikális-ellenes

Next