Pesti Napló, 1906. december (57. évfolyam, 330-359. szám)
1906-12-01 / 330. szám
2 1906. december 1 Budapest, szombat. PESTI NAPLÓ, 380. szám sz. Kálmán rendszerének, a szabadelvűpárti uralomnak kérlelhetetlen ellenségei közé tartozott mindenkor. Az egyházpolitikai harcok idején feltétlen ragaszkodása a társadalom vallásos alapjaihoz a néppárt táborába vitte. Az utolsó nagy nemzeti válságok tapasztalásai határozott függetlenségi álláspontra térítették. Mint író és mint szónok, parlamentben és népgyűléseken minden nemzeti érdekért az agitáció első tűzvonalába rohant bele. De nemcsak hogy a hatalom kegyét soha nem kereste, tudott a népszerűség áramlata ellen is küzdeni. Ez a viharzással teli irtói élet tündöklik a független publiciszta méltóságától. Mikor az ilyen publicisztikai egyéniséget ünnepük az összes magyar hírlapírók a különböző politikai pártokhoz tartozók és a nagyon sokszínű újságvállalatokhoz szegődöttek, ugyan mit gondol felőle a tisztelt magyar közönség? A mélyen tisztelt közönség az utóbbi időkben ugyanis nagyszerű rémmeséket hallott a magyar kirlapírás felől. Körülbelül úgy kellene képzelnie, mint valami veszedelmes cimboraságot, valami szervezett összeesküvést a társadalom ellen, a jogos közhatalmak rovására fejlődött élősdi hatalmat. Ezt persze meg nem okolhatják, egyhamar el sem hiszik. A sajtó túlságos hatalmát panaszolni, legalább a nyilvánossággal és a politikai élettel kapcsolatban kézenfekvő hamisság. Mert a sajtó mint közéleti tényező, nemcsak hogy nincs egységes hatalommá szervezve, hanem természeténél fogva az örök belső háború színhelye, alkotó részei kikerülhetetlenül egymás ellen működnek. Politikai elvekért, társadalmi eszmékért szakadatlan tusakodás folyik a sajtó egyes munkásai között. Mint üzleti vállalatokat ezenfelül az újságokat a konkurrencia legélesebb ösztöne irányítja. Hatalomnak elég furcsa az olyan, amelynek legfőbb gondja, hogy önmagát paralizálja. Azt akarnák talán elhitetni, hogy a sajtó munkásai érdekcsoportokra oszlanak, amelyeket a pillanatnyi haszon szempontja majd összehoz, majd összeveszits Nézzenek arra a közös ünneplésre, amelyben a magyar sajtó részesíti Kaas Ivort, akinek harcias tüze, polemikus szenvedélye sokszor fordult pályatársai ellen, aki nem egyszer járt a politika külön útjain, akit soha semmiféle vállalat üzleti érdekeltjének nem láttunk. Mi az, mi nemes szolidaritást teremt közötte és publicisztikai ellenfelei között? Mi teszi őt, a teljesen önálló egyéniséget a hírlapirodalom testületi érzésének fölkentjévé? Bámulva kérdezheti mindezt a jó közönség, amelynek oly nagyszerű rémmeséket súgtak fülébe. Nincs mit tagadni, egy fényes hírlapírói pályának ez ünneplése egyben a leghathatósabb elégtételt jelenti mindazokért a méltatlan támadásokért, melyeket olyik nagyon átlátszó okokból folyik meg éppen azért, mert panaszainak tulajdonképpi okát felismerni sem képes, a hírlapírók ellen intéztek. Magának a hivatásnak belső szépsége, a hírlapírói önérzetnek nemessége az, ami ez ünneplésnek forrása. Ezt annál inkább lehet hangsúlyoznunk, mentől rejtettebb marad a nagyközönség előtt. Eltekintve néhány szerencsés kivételtől, nincsen foglalkozás, amelynek külső elismertetése és jutalma oly visszásan aránylanék a ráfordított tehetséghez és munkához. Annak, aki erre a pályára lép és ezen akar megmaradni, a nem közönséges szellemi erőn és az átlagosnál nagyobb képzettségen felül még a legellentétesebb lelki dispozíciókat is kell tudnia egyesíteni. A lelkesedésnek, a hangulatkiáradásnak oly képességével kell bírnia, mint a költőnek, viszont a ráhámására hozni. Krk nyelven falragaszokon fogják a lakosság tudói,nem hajlott, nem ingadozottan hívl. Barátai, elvtársai a politikában, kollegái a publicisztikában uj utakat, új hajlékot kerestek nem egyszer. Kaas Sveid, nem tudta kitűzött céljától eltéríteni senki sem. Akikkel ma együtt ment, azokkal másnap már szemben állt. Ed aki tegnap barátja volt, azt másnap, mikor ellenfele lett, ugyanazzal a kíméletlenséggel támadta, mint bármely más ellenfelét. Ez a hajthatatlan ragaszkodás az elvekhez és a meggyőződéshez szerezte meg Kaas Ivor számára azt a tekintélyt, amelylyel ma közöttünk jár, azt a tiszteletet, amelylyel mindenki adózik neki, és azt a bensőséges, mély szeretetek amelylyel az újságírás munkásai körülveszik. Ezen a helyen, ahol annyiszor szólt közönségéhez, ma őhozzá, őróla szólunk, és a kollegiális ragaszkodás és a közös pálya szeretetének legőszintébb, legmelegebb érzéseivel köszöntjük. Mesterségünknek tiszteletet, céhünknek tekintélyt szerzett a munkájával és mi, hálás tanítványai és rajongó tisztelői, mély megilletődéssel veszszük körül a mai ünnepnapon. Nevét odaiktatjuk azoknak a ragyogó emlékezetű férfiaknak a sorába, akik a toll legdicsőségesebb bajnokai voltak, és utódaink számára olyan példaképpen állítjuk az ő nemes alakját, mint akit követni dicsőség, utánozni érdem és megbecsülni kötelesség. Budapest, november 80. A képviselőház holnap, szombaton délelőtt ülést tart, melyen folytatják a kereskedelmi tárca költségvetésének tárgyalását. A kiplakátírozott miniszteri beszéd. Gróf Andrássy Gyula belügyminiszternek a nemzetiségi kérdésről legutóbb mondott jelentőséges beszédet az ország minden községében, valamennyi nemzeti néppárt és a honvédség. A néppárt tegnapi értekezletén Rakovszky István és Szmrecsányi György éles támadást intéztek a honvédség ellen, amely annak idején szétverte a képviselőházat s Fabricius honvédezredes elmozdítását követelték. Jakelfalussy Lajos miniszter azzal védte az ezredest, hogy az utolsó pillanatban kapta a parancsot s a végrehajtás előtt gondolkozói ideje sem volt. A néppárt a honvédelmi költségvetést megszavazta, a képviselők azonban fentartották a jogukat, hogy a kérdést a képviselőházban is szóba hozzák. ORSZÁGGYŰLÉS, Budapest, november 30. A kereskedelmi tárca költségvetésének vitája tisztára a munkaskérdések körül forog. Szmrecsányi György, aki ma elsőnek szólalt fel, azzal ajánlotta az észak-nyugati Felföld érdekeinek gondozását a kormány figyelmébe, hogy a tót nép anyagi gondoktól mentesen ne hallgasson az izgatókra. Laehme Hugó szintén, érintette a szociális témákat, amelyeknek amúgy istenigazában Mezőfi Vilmos feküdt neki, aki folytonos ellenmondások és nagy zaj közepette védelmezte a sztrájk jogát. Mondott sok igazat is, túlzott is néhol, a beszédének hangjával pedig teljesen kihozta Sodrából a Házat, amely olyan módon adott visszhangot a szavaira, ahogy éppen tudott. — A miniszter a zsarnok terrorizmustól akarja a munka szabadságát megvédeni — mondta. — Hát nem éppen olyan terrorizmus, ha Békésben egy tízezer holdas mágnás bulikat akar behozni, hogy akkor, amikor Magyarországból évente százezrek vándorolnak ki, mert nincs kenyerük, itt még silányabb munkabéreket zsaroljon ki ? Erre a függetlenségi oldalon ilyenképpen reagáltak: — Nagyon helyesen akarják csinálni! Ne izgasson a kormány ellen. A buli nem fog sztrájkolni. Mezőfi azt emlegette, hogy minden téren az osztályuralom diadalmaskodik. Kossuth Ferenc ezt már nem hagyta válasz nélkül. — Nem áll! — kiáltotta oda. Mezőfi: A munkások nem nyernek komoly támogatást! Kossuth: Ner igaz! Mezőfi: Mindenütt csak osztálypolitikát csinálnak. Kossuth: Ez se igaz! Ami ezután következett, arra a koalíció kormányzása óta nem volt páda: Justh Gyula elnök élesen megrázta a csengőjét és rászólt a miniszterre: — Figyelmeztetem a miniszter urat, hogy ne zavarja a szónokot! A figyelmeztetés nagy szenzációt keltett. Kossuth a füle tövéig elvörösödött, csudálkozó arccal ránézett az elnökre, azután összeszorította az ajakát. A függetlenségi mamelukok pedig zajosan tüntetni kezdtek: — Éljen Kossuth! Éljen Kossuth! Az elnök azonban nem hagyta magát. Sápadt arccal kinyúlt a székében s harsány hangon tiltakozott a miniszternek kijutott ováció ellen: — Ke tessék az elnökkel szembeszállni! Kérem, tartsák be a házszabályt! A jelenet hatása még percekig rezgett a hangulatokban. A folyosón báró Bánffy Dezső elmondotta, hogy ő elnök korában gróf Szatmáry Gyula miniszterelnököt utasította rendre. Just Gyula is ma harmadszor élt elnöki hatalmával miniszterrel szemközt, tavaly ugyanis gróf Tisza István miniszterelnököt utasította kétszer rendre. Mezőfi még hosszasan beszélt s azzal fejezte be a felszólalását, hogy nem hiszi, hogy Kossuth Lajos fia, aki 1848-ban felszabadította a jobbágyokat, most meg akarja teremteni az ipari jobbágyságot. Kossuth Ferenc nagyon ingerülten reflektált a szocialista szónokra. Tiltakozott az ellen, hogy a munkásokat a magyar nemzet kebeléből mint különálló részt igyekezzenek egyesek kisajátítani és ellentétbe hozni a magyar munkás érdekeit a magyar nemzet összességének érdekeivel. Az egész Ház tapsolt a miniszter kijelentésének, hogy amíg kormányon van, ezt senkinek nem fogja megengedni. Bozóky Árpád, akinek egy közbeszólását Mezőfi azzal torkolta le, hogy nem ért a munkasügyhöz, személyes kérdésben kijelen- tette, hogy igenis ért hozzá, ha nem is akarja a tapasztalatait kamatoztatni. Hogy itott feladatban pontosabb, rendszeresebb, megbízhatóbb napi munkát kell végeznie, mint aminőt állami hivatalok, vagy bármiféle bürók alkalmazottjai a legszigorúbb fegyelem vasvesszeje alatt teljesítenek. Az ilyen szellemi mozgékonyság a legtöbb esetben fokozott érzékenységgel is társul, így nem lehet kétséges, hogy a külső küzdelmen kívül, amelyet az életviszonyok mérnek reájuk, sok igazi hírlapírói tehetségnek keserves fátuma az örökös belső gyötrődés, az önemésztő kísértés. És mindezeknek kiegyenlítése a szokásos társadalmi értékcserében, a nagy szürkeségbe való osztályozás, teljes névtelenség és a gyors elsorvadás. Hányszor emlegetik, hogy a színművész számára az utókornak nincsen elismerése. De a kiváló színészt, kinek a jelen a becsvágy minden kézzelfogható és minden képzeletbeli kielégítését nyújtja, lehet-e összehasonlítani a kiváló hírlapíróval, ki csak a jelen zajában él és mégis a nagy csendességben merül el. Sohasem lehetne megérteni, hogy annyian, kik a kezdet diadalmas próbáival beváltak, meg is tudnak maradni ezen a pályán, ha nem volna a foglalkozásnak különös varázslata, s nem éreznének munkájukon benső erkölcsi elégtételt. Ha mindenütt igaz, hogy a munka nemesít, hozzátehetem, hogy az igazi hírlapírói munka már természeténél fogva a becsvágynak folytonos finomítása. Bezzeg azután jönnek a jeles sportsmanek, a kiváltságolt szerencsevadászok és panaszolják, hogy a hírlapírók privilegizált lények, akik visszaélnek a sajtó rendkívüli hatalmával. A sajtó hatalma! A közélet terén alig lehetne megjelölni azokat, akik a sajtó emlegetett hatalmát egyénenként képviselik és gyakorolják. De ime van ilyen eset is. Van. Ez Taas Ivor. Róla mindnyájan valljuk, hogy szó-