Pesti Napló, 1907. január (58. évfolyam, 1-27. szám)

1907-01-01 / 1. szám

Egész évre— — 28 Tr.or. — fill. Félévre,_______14 . — » Negyedévre — 7 . — ,­­ 2 „ 40 „ ügyes szám_______ Vidéken_________ - S fill. - 1ö . 58-dik évfolyam, 1. szám ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Apró hirdetései ár *: Eg­y szó 4 fillér, vastagabb betűvel 8 fillér« Hirdetések milliméter számítás­sal, díjszabás .szerint» Megjelenik minden nap, ünnep és vasárnap után is. Budapest, 1907. Szerkesztései és kiadóhivatal: vl. Andrassy-ut 27. Kedd, január 1. Kérjük azokat a tisztelt vidéki előfizetőinket, kiknek előfizetése december vé­­gen lejár, hogy elufizetésüket az illető postain vaumul szivesked­­jenek minél előbb megújítani, hogy a lap szétküldésében fennakadás ne legyen. 1907. Budapest, december 31. Ma egy év© csupa keserűség volt a lelkünk. Mégis erősek voltunk, mert az elkeseredés dacot és elszántságot érlelt bennünk. Az uj esztendő elé úgy néz­tünk, mint, ellenség elé. A kárhozattal fenyegetett, mégsem féltünk tőle. Ezer év óta sohasem féltünk az ellenségtől, most egy éve is véres kardot hordtunk körül az országban. Hadba gyűjtöttünk mindenkit, aki magyar. És hadba gyűlt az egész nemzet. Nem bírt vele sem a hatalom, sem az árulás. Amikoron pe­dig a harcnak véget vetett a béke, az esztendő megszűnt ellenségnek lenti. Diadalmas idők részeként ünnepeltük. Lelkes, mámoros ünneplés volt. Az ün­nep rövidnek bizonyult, s a diadal büsz­kesége szertefoszlott. Ma egy éve csupa keserűség volt a lelkünk, ma csupa aggodalom. És mégis m­a egy éve vol­tunk az erősebbek. Az uj esztendő nem mint ellenség ront reánk, hanem mint rejtélly mered reánk. Az ellenség elé el­szántan álltunk, a rejtelyesség meg­szegi erőnket. Megmérgezi az aggoda­lom mérgével. És félünk az uj esztendő­től, Isten óvja nagy csapástól mi ma­gyar hazánkat. A csalódásnál nagyobb nemzeti csa­pást nem tudunk. A lelkesedésben csa­lódottságnál nagyobb veszedelem nem érheti a magyart. Mert a csalódottságtól nemcsak illúziók fosztanak szót, hanem eszmények elértéktelenednek. A harc közepette a küzdőket nem terhelte akkora felelősség, mint most a. bók© kö­zepette azokat, akik munkára vállalkoz­tak. A harc hevében a lelkesedést nem latolgattuk, a munka józanságában a lelkiismeretességet, igenis, bírálgatjuk. S a nemzet visszafelé tekintve bírál. A munkára vállalkozók harci lelkességét most latra veti. A munkában való lelki­ismeretességük alapján ítéli meg harc­ban való szerepüket. A megismerés kor­szaka köszöntött be. A kijózanodás volt az úttörője. A nemzet a küzdelem ide­jében tudta, hogy miért harcolt, de most, a­ béke korszakában elgondolkozik róla, hogy igazán azért küzdtött-e, amit a harc föladatának tartott volt. Mert kénytelen lett azon elgondolkozni, hogy váljon azért békéb­­e még, amit a béke céljának tartott. S e töprengésére nem tud választ adni magának. A vezérek hiába szuggerálják neki a választ. A nemzet nem látja a béke gyümölcseit, de látja elgazosodni bizakodása, hite, eszményei kertjét. A nagy küzdelem he­vében glinm-gyom, keveredett a vetésbe, s a küzdőknek nem volt rá érkezésük, jár-kel, annak hamar megüti a szemét. Ez olyan zsák, hogy külön teteje van neki, aztán nem madzaggal kötik be a száját, hanem kávéra jár. Régi edény ez, kenyérnek való liszteket volt szokás benne tartani, azért volt teteje, hogy a lisztet a por ne lepje, most azonban már a kamrából a tornácra kerülget, kukorica áll benne, vagy­ bab. Újat már ilyent nem csinálnak, az bizonyos, nincs is már ilyen zsákvászon. Oly helyen akad még efajta zsák, ahol öregasszony van a háznál, fiatal menyecske már nem szokott törődni az ilyesmivel, padlásra veti, vagy kiviszik az istállóba, jó lesz a lónak takarónak, mert vastag, vagy szétdarabolják súrolórongynak is. De az öreg megőrzi. Öreg írástudatlan pa­raszt asszonynak ezek az öreg holmik a köny­vei, ezekben olvas régi időkről, amikor még fiatal volt, a tulipános ládáról emlékszik az apjára, az öregapjára is, akinek a nevét el­feledte bár, de mindegy, mert ott szokta vágni a dohányt a láda sarkán, a nyoma is megvan, ahol a. Alighanem lesz ebben a ház­ban is öregasszony. Aminthogy igaz­­. A kis kutya csak néhányat szól, mikor a kiskapun belép az ember, a tekintetben cakugyan nagy a civi­lizáció, nagyobbfajta komondorokat már csak a fakereskedések tartogatnak maguk­nak és csodálattal tapsztalható, hogy már még a levélhordó is lt nélkül jár a város szélén- A kis kutyám, alig hallatszik a szava, a szobából így nem is mozdul senki. Be kell menni. A pitarban csak egy apró kis­lány ül a küszöbön rágcsál valamit, hogy a magot, megrostálják; most, mint­ha elburjánzott volna a gaz, a dudva! És eluralkodik a nemzet lelkében az attól való félelem, hogy a békében el­vesz annak a nemzeti energiának becsü­lete, amely a harcban csudát mivelt. íme, a politikusok azon vitatkoznak, hogy fenn kell-e tartani a koalíciót, igen, vagy nem? Nem azt bizonyítja-e ez, hogy a koalíc­ió szükségessége­­ és megmaradásának lehetősége vitássá lett? Csalódnak azok, akik azt hiszik, hogy a koalíc­ió csakis a benne elegyített hatvanhét és negyvennyolc összeférhe­tetlensége folytán vált problematikussá. Hiszen éppen azok, akik a hatvanhetes alap sorsáért aggódnak, azt kifogásol­ják, hogy a koalció a hatvanhét számá­ra megnyerte a negyvennyolcas párto­kat. Ezt nem a fogalmak tisztaságának, hanem a célszerűségnek szempontjából kell értékelni. A koalíció szükségességé­­ről vallott tétel nem a két közjogi fel­fogás együttműködése folytán szűnt meg politikánk alaptörvényének marad­ni, hanem annak a tapasztalatnak kö­vetkeztében, hogy a koalíció olyan sa­játságos opportunizmusnak lett fészké­vé, amely a kormányzat kényelmi szem­pontjait manden fölött érvényesíti. A nemzeti harcot egész korientird és társadalmi ideál hevítette, iáé' ez" eszmé­nyek ma nem az értékük, nem­ a nem­zeti gondolkozással való összefüggésül szerint értékeltetnek, hanem aszerint, amint a kormányzat ké­n­yelmi és egyéb Alku a szülővel. Irta: Tömörkény István. (Utánnyomás tilos.) A város végén bemegy az ember egy kis, alacsony ház udvarára­ A ház olyan, mint amilyen a paraszti ház szokott lenni, nem for­dított elejű, hanem csak két ablakával áll az utca felé, azok előtt is kerítés van, meg egy. Ids virágos kert. Nem jó az, úgy egészen ki­­építkezni, nem szeretik. Ha már mégis kell, ha a sors, vagy valamely körülmény úgy ren­deli, akkor is inkább háttal álljon a ház az utcának, még ablaka se legyen arrafelé (ha már a házból kifelé akar nézni az ember a tulajdon maga udvarára nézzen). Ugyan ezen az udvaron nem sok a néznivaló. Van egy kis kutya, olyan kicsi, hogy el lehet bújtatni az adó elől, azután néhány lyúk, van el is, de malac nem lármázik benne, mert bajos tar­tani, mivelhogy mostanában különféle beteg­ségei vannak neki. Mondják ugyan, hogy nem árt neki olyan nagyon a betegség, ha rendben kimeszelik kivü­l-belül az ólat,­­ nem ér azonban ez a beszéd sem semmit, mert volt, aki még a malacot is bemeszelte, mégis belepusztult. Baj, mindenesetre baj, piacról venni a szalonnát, mert ki hallott ilyent, de hát hiába, ha nem lehet ,llene tenni semmit. ■Hát malac nincs, de van macska, kettő, az egyik mosdik a kuknál, a másik alszik az asz­­torkás zsák tekéjén a tornác alatt. Ez az asz­­torkás zsák ritka holmi manap már ezen a tájon nagyon, aki néprajzi dolgok szedésében gp—K—tt3»0)reflMl!i»UBBEfaiW 1VWI» IWÉIII t-mWJMBg* WCTOBBBBWII Hl Iffiii— ■ i . — No, kis lány, itthon van­-e anyád? — Diescsen — mondja a kis lány,mi nem csoda, mert most is mezítláb van ebb­en a hidegben, városszéli házn­ál pedig nem na­gyon tapad a félfához az ajtó, a szaladgáló szélre ott jó világ jár, így a szobába kellene­­nyitni, de kinyit­ják belülről. A szülő nyitja ki, az öregszülő, Cisz asszony, nem nagyon kövér, de nem is nagyon vékony, a képe friss, a szeme, mint szokás, szürke, a haja kontyban, keményített főkötőben. — Tessék, tessék, — motyogja zavaro­dottan, kissé félénken, de leginkább gyanú­san, mert ritka eset az, hogy afféle jót hoz­zon a házhoz, jobban is tennék, ha nem jár­nának sohasem erre, a sok éhenkórász, mert mind a paraszton akar megélni, mi egyéb, mindez azonban nem mondatik, csak ismétli félig gyanakodva a­­szülő: — Tessék, tessék, ámbár nincs valami egy meleg idebent... Az ember bemegy a szüle lassan törül­­get a kötényével egy látás széket, hogy majd azzal meg is kínálja az affélét, közben gon­dolkozik, hogy hát a ugyan miféle szerzet lehet. A boragáz már­ nem jár, mert a boruk már elfogyott, nincs, mit mér csikálni a bor­dón, adóban se jöhetett, mert épp most van bent a János adót­izetni. Lehet, hogy köny­vet árul, mert mostanában árulják a regént sárga papirosban; aki első regént hoznak, azért nem kell fizetni, csak aki többi regént utána hoznak, azért szedik a pénzt, bár neki hiába hozzák, mert ha csupa kép volna, ak­kor értené, de mert közbe-közbe betű is van Mai számaik 36 oldal.

Next