Pesti Napló, 1907. október (58. évfolyam, 233-258. szám)

1907-10-01 / 233. szám

ELŐFIZETÉSI ÁRAK: £­ím int— — 28 kor. — JUL Félévre_____M . — , Kegyedésre — 7 , — , Egy hóra___2 , 40 , Budapest, 1907. 58-dik évfolyam. 233. szám Egyes nim_________10 fill.PESTI NAPLÓ Szerkesztőség és kiadóhivatal, VI., Andrássy-ut 27. ifjókird.titek Ara: Egy ut 4 fillér, vastagabb betűvel s fillér. Hirdetések milliméter »rémk­ée­­tal, díjszabás szerint. ■egjalealk hétfő kivételÜT.1 naponkint ünnep atta­la. Kedd, ck teher 1. Kérjük azokat a tisztelt vidéki előfizetőinket, kiknek előfizetése október elsején lejár, hogy előfizetésüket az illető postahivatalnál szívesked­jenek minél előbb megújítani, hogy a lap szétküldésében fennakadás ne legyen. A játék vége. Budapest, szeptember 30. Az osztrák miniszterek holnap Bu­dapestre jönnek. A formalitás kanapé­­pere tehát elintéződött. A mi miniszte­reinknek­ nem kell Bécsbe utazniok, ha­nem az osztrákok jönnek hozzánk. A magyar minisztereknek a forma kérdé­sében nem kellett engedniük. Most már csak a lényegben is diadalmaskodniok kell és akkor valóban jól teljesítették feladatukat. Sajnos, azonban éppen erre nézve van a legkisebb reménység. Az állítólagos utolsó, illetve legesleg­utolsó tárgyalás még akkor sem vég­ződhetik a magyar érdekek győzelmes érvényesülésével, ha az utolsónak hí­­resztelt akadályt sikerülne teljességgel leszorítani az útról és a kormány diadal­lal jelenthetné, hogy visszaverte a kvóta­támadást. Az osztrák követelés, amelyet az utolsó pillanatban dobtak a vitába, csak első hallásra keltett komoly hatást a magyar közvéleményben. A tárgyalások kissé színpadias jelenete­­zése azonban sokakat kiábrándított és ami azóta történt, különösen ami Bécs felől volt hallható, úgyszólván köztu­dottá érlelte azt a meggyőződést, hogy ez az utolsó követelés is kölcsönös egyet­értéssel rendezett jelenet volt, amelynek drámai akkordjaitól a tömegek hangu­latának enyhülését várták. Kvótafölemelést májusban, vagy még előbb senki emberfia sem tudott volna keresztülvinni. Ha a tárgyalások simán, nyugodt mederben folynak, a kvótafelemelésről beszélni, sőt azt el is fogadni teljességgel lehetetlen lett volna. Jól tudták ezt azok, akik minden áron meg akarták kötni a kiegyezést és volt bennük elég ravaszság és bölcse­­ség, hogy egyikük sem rendeztetett kvótaháborút. Ezzel csak akkor volt szabad előkerülni, mikor az egész világ már holt bizonyossággal számított a kiegyezés aláírására és mikor a színpadi tömeghatások ismerettanának törvé­nyei szerint a várt befejezés helyett tör­ténő váratlan fordulat a legnagyobb iz­galmat váltja ki a közönségből. A kvóta­­felemelést ez a pillanat hozta előtérbe, és csak természetes, hogy a hatás foko­zása végett a magyar kormány tünteté­sén­ elutazott Bécs­ből­­ és az ország előtt nyomban a kiegtrítia meghiúsulásával járó veszedelmeket hangoztatta. Mi lesz velünk kiegyezés nélkül? Mi lesz ve­lünk, ha Ausztria megszorítja a hite­lünket? És hogy a veszedelemnek na­gyobb árnyékot adjon, a pénzpiac vál­ságát is sietett elmérgesíteni. A számítás jó volt. A hangulat tényleg olyan volt, hogy sokakban bo­­szaságot okozott a kiegyezés meghiú­sulása. Eh, inkább emelték volna fel va­lamicskét a kvótát, csak csinálták volna már meg a kiegyezést! És mikor a pénz­­válság, egyre mérgesedett a vágyakozók tömege is nagyobb lett és mikor holnap a két kormány összeül, a magyar kor­mány abban a tudatban foghat a tanács­kozásokban, hogy a meggyötört, megkín­zott, de légióként megtévesztett közvé­lemény tényleg azt hiszi, hogy immár csak a kiegyezés hozhat megváltást és ezt a megváltást még akkor is meg kell szerezni, ha a kvóta felemelése volna az ára. Holnap vígan dörzsölhetik kezüket az augurok, a tömeg beugrott nekik. Felültek a színpadi játéknak és hittek a kiegyezés meghiúsulásának lehetőségé­ben. Hittek benne, jóllehet régen készen volt már minden megegyezés és csak itt is, ott is demonstrálni kellett, tehát taktikára, játékra volt szükség. Itten az ördögöt kellett előbb a falra festeni, mert enélkül senki sem szavazta volna meg a kiegyezést. Odaát pedig arra kel­lett hivatkozni, hogy a magyar ellenál­lást nem lehe­t letörni, tehát a kiegyezés megmentése végett bele kell nyugodni a mérsékelt kvótafelemelésbe is. Itten fel­ültek az emberek, odaát meg azt mond­­ják, a kevés is több a semminél. És ha holnap, vagy holnapután hírnek eresztik, hogy kész a kiegyezés, örvendező töme­gek lesznek itt is, odaát is és sokan ál­­ ­lonka. Irta­: Homnok. (Utánnyomás tilos.) Mint valami szomorú muzsikaszó, úgy szaladt végig a hír az utcánkon, hogy va­sárnap háztűznézés volt Tóth Ferenc­éknél. Hát elviszik az Ilonkát, a legbájosabb leá­nyát ennek a tájnak. Legalább volt miről beszélni. Mert olyan az ember, hogy mindig rágódni szeret valamin. Elővesz valamit, mint a gyerek, forgatja jobbra-balra, mikor azután minden részét összetapogatta, akkor elveti, hogy újat keressen. Itt, ennél az eset­nél, bármiként is hánytak, vetették a dolgot, odalukadtak ki az utcabeliek, hogy megsaj­nálták a kis Tóth Ilonkát. Ugyan minek megy férjhez . . . Hiszen majd ráérne még . . . — Egy leány volt az utcában, az is itt hagy bennünket, így mondták az asszonyok és ugy-ugy eltöprengtek azon, hogy hát nem lesz Tóth Ilonka, nem lesz, aki szeretettel köszöntse őket és megkérdezze: hová megy Ruzsi néni, hogy van kedves Panna néném . . . Oh, oh, miért is megy már el az a lány, mikor ő en­nek az utcának a virága. Valósággal olyan is volt, mint a vi­rág . . . Szőke, kékszemű, az arca fehér és selymes. Mikor beszélt, bájos volt, nem tu­dott betelni vele az ember. És a szavában a jóság, a szeretet csengett-Biz’ azért csak elment az Ilonka. A har­madik vasárnap sorra járta a szomszédokat és minden házban megcsókolta az ismerős öreg asszonyok kezét, hogy bocsássanak meg neki, ha valamit vetett ellenük, mert ő el­megy ... Az asszonyok szeméből kicsordult a köny. — Oh, dehogy vétettél, mit vétettél volna galambom. Áldjon meg az Isten min­den lépésedben, Ilonkám. És megcsókolták őt is útravalóul. Azután megmozdult a szívük mélyén egy érzés: bárcsak boldogságra menne ez a jó lány. Hogy mire ment, azt most, egy esztendő után tudták meg az utcabeliek. Az anyja pa­naszolta a szomszédoknak: — Beteg a lányom. — Beteg? ... Mi lette? ... Mi baja? — Régóta? — ütődött meg a másik. — Talán ... A fiatal asszonyi állapotra is gondoltak, azonban ezt nem magyarázták ki tökéletesen, csak annyit tettek hozzá: — Én nem­ tudom miért is ment még férjhez, mikor gyönge volt, mint a nyári harmat. — Uram, teremtőm, kedve volt hozzá — védte gyöngéden az anyja. — Nem volna annak semmi baja se az urával, csak más is olyan lenne hozzá. — A napa, ugye ... Az öreg asszony. Persze ... S amint egyik szó a másikba akadt, kez­dett tisztulni a helyzet. Lassankint nyilván­valóvá lett minden. Azt is megtudtuk az utcában, hogy Moly Ferencné ösztökélte a két legény fiát a nősülésre. . — Asszonyt hozzatok, nem bánom, ha sánta lesz is, csak dolgozni tudjon. Amelyik húzódozott, arra rászólt: — Ha úgy nem lesz, ahogy én „akarom, annak egy-kettőre kitelik a napszám . . . Dehogy­nem, majd én hozom nektek az igát. Én járok ki hatvan esztendős koromba is a paprikaföldbe. A legények lehorgasztották a fejeket, nem szóltak egy szót sem. Valamennyire igazat adtak az anyjuknak, mert bizony a paprikatermelés egy kicsit csiklandós dolog. A fiatal dereka is belesirul, nem csak az öregé . . . Hogyne. Nehéz munka és sok bi­­belődéssel jár, így mikor az ember szép ezüs­tös papírban becsomagolva látja a szemnek is tetszetős paprikát, el se gondolja, hogy mennyi huza­vona, csetlés-botlás után kerül az a forgalomba.­­ Az ember előbb elveti a magot a ház­nál, lehetőleg napsütötte helyen és trágyába, hogy állandóan melegben legyen s amíg ki nem kel, addig őrzi, akárcsak a szopósgyere­ket. Ha hüvösödi­k az alkonyat, vagy rossz idő kínálkozik, betakargatja pokróccal, zsák­­darabokkal, ha nincs eső, szépen, arányo­san locsolgatja napjában háromszor, négy­szer is a földjét. Ha meg kikel és akkora a palántája, hogy rakni lehet, kiviszik a földbe és óvatosan lerakosgatják természetesen még a tájat is kiválasztják részére, nedvesebb földet keresnek neki, mert ezt szereti. Mikor növésnek indul, kezdődik a kapálás. Ha gazo­­sodik a keze, megint kapálják. Érés alá, mi­kor virágzik, újra kézbe kell venni a kapát és megigazítani a zöld bokrocskák földjét. Mai számunk 32 oldal.

Next