Pesti Napló, 1907. október (58. évfolyam, 233-258. szám)
1907-10-03 / 235. szám
Budapest, csütörtök PESTI NAPLÓ, 1907. október 2., 135. szám 11 Diana-gyógytár Budapest, Károly körut 5. (6 koronás szállítmányok forduló postával küldetnek szét.) — As osztálysorsjáték mai húzásán tízezer koronát nyert 91508 93507; ötezer koronát 16327 106710 107456; kétezer koronát 13540 18675 19240 21113 21205 24629 27581 29417 34842 42457 49866 58303 61731 62328 62435 63585 63601 71867 72865 75316 75329 77758 78556 92081 96658 100614 100940 103188 112556 116228 122320 122999 123153 124597; ezer koronát 817 3329 6112 14784 15148 20031 20217 25058 27447 28086 28857 29172 32182 33967 38866 42240 45448 46289 46476 47127 47661 49698 52336 55787 59662 60583 61017 63203 65562 65562 65740 68174 70815 71238 71462 74005 74020 77112 78563 79929 83107 84461 86028 86559 87736 87844 88946 91453 94286 94872 95533 96102 96159 99494 99942 100683 101931 102114 106210 106886 113474 113754, ötszáz koronát 1512 1821 3182 3327 3842 4789 6781 7996 13154 15399 16717 18065 18433 21373 21556 23264 25336 29331 31429 32819 35456 35581 38385 38891 39986 40577 42483 43160 43168 47704 49293 55098 55958 56433 58345 59330 60491 60490 61690 63207 63268 63596 68145 70176 71149 73443 75751 75778 83180 86684 89799 90147 90865 91386 93265 97248 97502 101236 102843 103499 106145 108662 111157 111507 114432 115428 107459 119644 124997. Azonkívül kihúztak 23310 sorsjegyet kétszáz koronás nyereménynyel. A mai húzáson ismét a szerencsés Török A. és Társa bankház R. T. vevői nyerték a 1O.OOO koronás főnyereményt a 93507. számú sorsreryével: Carka krónika. (Október 10. - Két Espaca-történet.) nS3 A pesti embernek — különösen a legényembereknek — sok gondot okoz most október tizedike. Ezen a napon általános munkaszünet lesz Magyarországon. Csukva lesz a vendéglő, kávéház és igen sok ember nem tudja, hogy ezen a napon milyen terített asztalra hajtsa le gondoktól terhes fejét. Ezt a nehéz problémát vitatták a minap egy társaságban. Mindenki megoldást keresett a nagy napra. Az egyik egy rejtett budai kis korcsmát, a másik egy olyan családot, ahol eladólányok vannak és ahol szívesen látnak fiatalembereket ebédre. A társalgásba beleszólt egy lipótvárosi fiatalember, aki addig csak mosolyogva hallgatta a vitát. !— lássátok — szólt —s én segítek magamon a legegyszerűbb módon. — Hogyan? — kérdezték egyszerre mindnyájan. .— Hát csak úgy — lássátok — hogy nekem nemrég nagy ünnepem lett volna, szigorú ünnepnap, olyan, amilyent őseim, de én is mindig böjttel ültünk meg. Az idén mikor megtudtam, hogy a szocialisták mit terveznek, egyszerűen felcsaptam vallásreformátornak és a böjtnapot i ’áttettem október tizedikére. A fiatalember ötlete igen tetszett és állítólag mozgalom indult meg, amelynek célja, hogy nagypénteket, illetve a más felekezetnek jövő évi nagyböjtjét az idei október tizedikére helyezzék át. Régi és vidám szinészhistóriákban valósággal kifogyhatatlan. Leszkay András, a minap nyugalomba vonult színigazgató, aki most egyebet sem tesz, mint balatonparti villatelepe fölött uralkodik. Tegnap bekukkantott Pestre és hirtelenében leadott megint két jó és ami fő: eddig ismeretlen színész-anekdotát. Íme az egyik: Húsz-huszonöt esztendővel ezelőtt Aradi Gerő volt a szegedi színház igazgatója. A direktor egy szép tavaszi napon nyugodtan sétálgatott a Tisza partján, amikor egyszerre csak segélykiáltásokat hall. A víz felé néz és nem kis ijedtséggel látja, hogy két színésze, a társulata két legjobb tagja, ott fuldoklik a víz közepén. Csónakázás közben mindketten belefordultak a Tiszába. Aradi Gerő is elkezdett torkaszakadtából ordítozni, amire csakhamar előtűnt egy halász a ladikjával, mely fürgén sietett a fuldoklók felé. Amikor a ladik már egész közel ért a két kapálózó színészhez, Aradi tölcsért csinált a szája elé a tenyeréből és úgy kiáltotta a halász felé: I «— Hé, halász, először azt a nyurga, hosszúba jut húzza ki, mert annál van a sok előlépi. K11 él És ez a Leszkay másik története: Pusztai Béla, a félmúlt idők legbohémebb és legérdekesebb magyar színésze egyszer egy nagyon kis társulatnál szolgálta Tháliát, nagyon sanyarú körülmények között. Egy estén, mikor nagy drámai szerepet játszott valami ötfelvonásos drámában, melynek negyedik felvonásában meg kell halnia, elkövette azt a tréfát, hogy a meghalási jelenetben elnevette magát. Persze a közönség is kacagott és a gyönyörű nagy jelenet kútba esett. A függönyt le kellett ereszteni. A direktor, mint egy vadállat rohant Pusztaira: — Ember, ember, mit csináltál? Nevettél a meghalási jelenetnél ! ■ — Persze hogy nevettem! — felelte patetikusan és nagy pózzal Pusztai.— Az ilyen rongyos gázsi mellett, amit te fizetsz nekem, a megváltó halált csak mosolyogva köszönthetem! színház és művészet. Caruso az Operaháziban. Az Operaház mai estéje egyike volt a legfurcsább, legmegdöbbentőbb eredményű színházi estéknek. A nagy favorit, a híres, az ünnepelt Caruso mestere megbukott Budapesten. Azt hittük, hogy ma este meg fogjuk élni a „Magyar nabob“ egyik jelenetét, amelyben Jókai mindenható tehetsége, csodálatos erejű írói készsége egy őrjöngő, baccanális sikert állít elénk. Azt hittük, hogy tombolni látjuk ma este Budapest felső tízezrének a felét — s mi történt? Caruso megbukott. . . . .— Caruso megbukott! — beszélték csöndesen, furcsán, nevetgélve az emberek, zavart, kissé szégyenlős mosolygás ült az ajkukra, mintha azt akarnák mondani: én sajnálom a dolgot, nem tehetek róla, de nem bánom, hogy így történt, láttam, tudtam előre. Mi pedig, akik erről a tagadhatatlanul érdekes művészi eseményről krónikát írunk, szintén furcsán mosolygunk azon, hogy mennyit gondolkoztunk a sok szép dicsérő jelzőn, amelyek koszorúját a maestro lábai elé akartuk rakni, s ima igen kevés szükség van a virágos epitetonokra, mert bizony riport lett a kritikából, történetet írunk, hangulatos esztétikai kitörések helyett.... * • • Érdekes a története a mai estének. Bajjal kezdődött, s a balszerencse ráült az előadásra. Olyan volt az egész este, mintha előttünk kártyázta el volna minden pénzét valami szerencsés fickó, aki egész életében csak szép napokat és még szebb kártyákat látott. Az első baleset: Vasquez grófné, akinek Aida szerepét kellett volna énekelnie, lemondott. A grófné a múlt héten kétszer egymásután énekelte Izolda rendkívül fárasztó szerepét, ma délután tehát berekedt. Megjelent az Operaházban, próbálgatott, reménykedett, — hiába — nem tudott énekelni, le kellett mondania az előadást. Nosza szaladgáltak a hírnökök, futárok Ney Hermin lakására, hogy vállalja el a szerepet. Ney Hermin már hosszú idők óta — vagy négy esztendeje — nem énekelte Aida partiját, mégis, hogy az előadást megmentse, próba nélkül, dicséretreméltó önfeláldozással végigénekelte az előadást. * Caruso már délután öt órakor megjelent az Operaházban. Nagy sajnálattal és egyre növekvő izgalommal hallgatta a Vasquez grófné lemondását jelentő híreket. A nagy művészt, aki megszokta, hogy uralkodik a közönségén, elfogta a kezdő színészek betegsége: a lámpaláz. Amikor kilépett a színpadra és elkezdte a bevezető recitativokat, láthatólag remegett az izgalomtól. A közönség áhítattal hallgatta Caruso énekét, az emberek a nagy várakozásban visszzafojtották a lélegzetüket. És vártak, egyre vártak. Még akkor sem szűntek meg várakozni, amikor már rég elhangzott Radames híres O-dúr áriája, a legördült a függöny. Csöndben, zajtalanul, senki se próbált tapsolni. •Pedig Caruso megérdemelte, hogy meg- tapsolják, mert igen szépen énekelt. Már az első felvonásban kitűnt, hogy igazi nagyi mestere a bel cantonak. Énekbeli tudása kiváló, szuverén ura a lélegzés teknikájának. Énekében nincs semmi zökkenés, semmi érdesség. A frázisok ideális tisztaságban jelennek meg az ajakán, legatója tökéletes. Előadása igen szimpatikus és ízléses. Caruso énekén nyoma sincs az olasz tenoristák hagyományos kulisszahasogatásának. Nem utazik brutális dinamikai hatásokra, nem keresi a hosszan kitartott hangok affektált, olcsó sikerét. Orgánuma végtelenül kellemes, kissé nazális. Talán túlságosan lágy a Caruso hangja, alkor is bársonyos, puha marad, amikor azt kivánnák, hogy harsogjon, dörögjön. Olyan, mint egy végnélküli, kantilinás melódia, mint egy nagy, sima víztükör, amely unalmassá válik, ha sokáig nézi az ember, mert nincsen háborgása. Caruso hangjának volumene nem mondható valami nagynak, a fortissimója sokszor elveszett az Operaház nagy együttesében. A mi közönségünk pedig megszokta a harsogó hangokat, a nagy fortisszimókat, amelyekkel még a százszavú zenekar sem tud megküzdeni, és rossz néven vette, hogy elmaradtak a „coronák“, a sokáig kitartott, tipikusan lármás hangok, amelyek biztosítják a nyílt színen való tapsvihart. Azt hitték, hogy Caruso orgánuma csodálatos fenomén, pedig valóban nem az; nem más, mint egy hajlékony, jellegzetes, könnyű olasz tenorhang. S mert e várakozásukban csalódtak, nem figyeltek arra, hogy a Carusóéhoz hasonló egyenletes, plasztikus éneket talán még sohasem hallottak, elfelejtették, hogy Caruso nemcsak kiváló intelligenciájú énekes, hanem okos színész, akinek megnyerő és értelmes az akciója. S másodszor is legördült a függöny, halotti csöndben. Csak a Nílus-parti jelenet után melegedett fel a közönség, s hatszor szólította a lámpák elé a mestert, aki komoran, szomorúan hajlongott a függöny előtt. A közönség nagy része csalódott er, rosszkedvűen távozott az előadásról, Omiai, akit becsaptak. A csalódottság érzete nagy mértékben jogosult és indokolt volt. Caruso kétségtelenül nagy művész, lehet, hogy jóval nagyobb, mint amilyennek ma láttuk, azonban korántsem az a csodálatos, utólérhetetlen nagyság, amelynek az egészségtelen, túlzott reklám tülkölése rajzolja. Annyira felcsigázta ez a reklámförgeteg a közönség érdeklődését, hogy szinte előkészítette az útját a fiaskónak. Nemcsak a reklám ártott Carusónak, hanem a túlságosan magas helyárak. Nagy igazság, hogy a pénz a művészeti élvezeteknek is reális és okos értékmérője. Ha az ember azt hiszi, hogy huszonöt forint ára műélvezetet vásárolt, s a pénzért nem kap többet, mint amennyit máskor három forintért adnak, csalódottnak érzi magát és nehezen lelkesül. Szóval mindenképpen rosszul sikerült Caruso budapesti fellépése. Az örökké vidám olasz fiú megtörten távozott a színházból, az arcáról lehervadt a mosolygás. Talán csak egy napra, egy estére. Lehet, hogy holnap már más közönség előtt énekel, s ismét övé a siker. Sőt az is meglehet, hogy holnap már maga Caruso is elhiszi, hogy budapesti fellépésén.óriási sikerrel járt Kálmán Imre. Beszélgetés Carusoval — az előadás után, ■Hogy mik voltak a Caruso impressziói a mai estéről, mint vélekedik a közönségéről, érdekes kérdések, amelyekre magától Carusotól kért választ egyik munkatársunk. Kétórával az előadás befejezése után munkatársunk a Briator-szálló éttermében kereste fel az énekest, aki bizalmas törzskarától körülvéve éppen vacsorája mellett ült. Oh, micsoda hű, micsoda odaadó, micsoda buzgó törzskar az a megannyi testőr, aki úgy védi Caruso személyét, hogy ennyi odaadást és buzgóságot a testőrzői részéről megirigyelhetne még orosz cár is