Pesti Napló, 1907. november (58. évfolyam, 259-284. szám)

1907-11-01 / 259. szám

Amit eltemettek. Budapest, október 31. A temető ünnepén kopáran hagy­­ták néhány nagy halott sírját. Nem jut­tattak nekik koszorút, és színes mécse­sek nem pislognak rajtuk a múlandóság­gal való hiábavaló küzdelmet jelké­pezve. És nem vonul ki hozzájuk ün­neplő sokaság emlékező dikciót hall­gatni. Pedig valamikor azokért a sírban lakókért lelkesedés hevült. Valamikor azoknak a sírba tetteknek nyomában légiók támadtak. Ma a temető ünnepé­ben nincs részük a sírban nyugvó illú­zióknak, elveknek, programjatoknak. Pedig azok, akik elföldelték őket, jól tennék, ha a nemzet élén kivonulnának a kopár sírokhoz s nem sajnálnák tőlük a halottak napjának szertartását. Hi­szen a temető ünnepe a feltámadásnak ünnepe, s a szónokok ezeken a sírokon is azt szavalhatnák, amit a többi síron deklamálnak, hogy: a temető kapujá­nak „feltámadunk!“ a felírása. Azoknak a politikusoknak, akik elföldelték a nemzet illúzióit, a maguk elveit s a közvéleménynek a meggyőző­désekbe vetett hitét, mint nemzeti ün­nepet kellene megülniök halottak nap­ját, mint vidám nemzeti ünnepet, mert e napon azt hirdethetik a sírok világá­ban, hogy az, aki meghalt, nem múlt el, hanem csak szünetel, de végül feltá­mad. Az ünnep hangulatában, a halot­tak képének megelevenedésére áhitato­­san rámeredvén, a nemzet talán még hinne is nekik. Koszorút a sírokra, lám­pást, mécsest a sírdombokra, ünnepet a halottaknak! Nem az érzésekhez, ha­nem a taktikai ügyességhez fordulunk ezzel az intelemmel. Jó lesz bevallani, hogy a halottak meghaltak, mert csak úgy lehet a feltámadásuk hírével vi­­gasztalgatni. Nem múlt el az, ami meghalt, ha­nem csak szünetel. Majd ha valamikor megszólalnak az ébresztő harsonák, meghasadnak a sírok s koporsóikból föl­kelnek a halottak. Majd ha fölvirrad a föltámadás napja, megvalósul minden, amit a nemzet vezérei ígértek. Meg­valósul az elvekért való helytállás, a küzdésre való elszántság, a programai­hoz való hűség. Az utolsó ítélet napján, mikor majd angyalok harsonáznak, a nemzetnek tett ígéretnek és fogadko­zásnak megint becsülete lesz. Addig a nemzet halottnak tudja az ígéreteket s a fogadkozásokat, az elveket s a pro­gramotokat s a maga hitét és bizalmát is. Addig vigasztalja meg az a tudata, hogy lesz még egyszer ünnep a világon. Föl­támadás napján. Kissé hosszú ez a terminus, de hiszen a rövid terminusok dolgában a nemzet már nagyon szomo­rú tapasztalatokat tett. Ezt a hosszú terminust legalább nem lehet elformu­­lázni. Halottak napját nemzeti ünneppé kellene megtenni. Hiszen mindenünk, ami büszkeségünk, nem dicsőségünk, halott. Évszázadok nem is sirkertet, ha­nem sirerdőt ültettek s ennek az erdő­nek árnyékát szentelt fájdalom lepi be. És örökéletü lesz tőle ez az erdő. Úgy járunk benne, mint aki jól tudja, hogy igaz Brandnak az a mondása, hogy „csak az örök, ami már elveszett.“ Ta­lán ezt a tudatot akarták érvényesíteni a gyakorlati politikában és kormány­zatban a nemzet mai vezérei. Mindent el­veszí­­­tettek, hogy örökkévalóvá te­gyék. , Elveszett elvek, elveszített pro­gramotok reklamálóinak azt a bölcse­­séget hirdetik, hogy csakis az örök, ami elveszett. Csak az él, ami meghalt. Mert emlékezni lehet rája, s a fölszáma­­dásában bizakodni lehet. Amíg nem­ veszett el, okvetetlenkedik; amíg él, alkalmatlankodik a hatalmi célszerűség­nek. De hogy elveszett: örökké él a lel­kekben. Vájjon él-e ott is, ahol a lelkű­lésből elsorvadt, az illúziókra való fogé­konyság? Ez is föltámad, ez is csak akkor értékes, amikor már­­ nincs. Mert ekkor nem zavarja a politikusokat. Az ő lelkiismeretüket megnyugtatja a föltámadásban való hit. S ettől a hittől mámorosan a magukénak híresztelik azt, amit elvesztettek, úgy tudják, hogy nem­ is vesztették el, mert hiszen nem halt meg az, ami halott, hanem csak szünetel. Falusi temetőben. Ebben a kis falusi temetőben Csöndes emberek alusznak, fiam — A nagy világból mitsem láttak ők. Itt éltek-haltak mindt megannyian . . . Ha egyik-másik útra kelt talán, A harmadik faluból visszatért — A hangos, lármás távoli világba Nem vágytak ők ... az Isten tudja mért . .. Kicsi fiam, ahonnan mi jövőnk, Ott harcot vívnak mind az emberek S a lázas állmok izzó bélyegét Ott már homlokán hordja a gyerek . . . Égő, vívódó kérdéseik között Hullámzik, zajlik, csapkod­ott a lét S még akkor is vad kérdéssel mered Maga alá, ha a halálba lép . ■■ Két más világ ez ... , akik végig éltár. Itt is, ott is egyformán nyugszanak — Vad, lázas élet s csöndes álmodás. Mind­egygyé válnak lent, a föld alatt . . . Akiknek útja nem volt két arasz S ki a világot büszkén lépte át, Mindkettőnek a végső állomáson A föld egyforma kicsiny helyet ad . .. Fiam, e kis falusi temetőben Felénk létünknek sivársága int — Bárhogy indulunk s bárhova megyünk, Ideérünk, e puszta­­helyre mind . . . Ne légy hát gőgös, ha talán utad Diadalmasan a magasba fut, Hiszen e kicsiny, csöndes emberekkel Egyszer mindeniki csak egy sorba jut . . . Pakots József, Gyuri megbukott. Irta: Sas Ede. (Ottaaromis tilos.) I. Dél volt. A fiuk nagy zajjal tódultak ki­felé az ócska, düledező, alacsony bagolyvár­ból, amit a kisvárosban reáliskolának csúfol­nak. A III. osztály növendékei a délelőtti tanóra eseményeit tárgyalták, még pedig erős fölháborodáss­al. — Persze, a Kiss Gyuri megint jelesre felelt. — Könnyű neki. Ha egy kukkot se tud a leckéből, még­is jelest­k­ be neki Salamon tanár úr. Kiss Gyuri meghallotta a párbeszédet , odafordult a diákhoz, aki ezt a megjegyzést tette: — Mért volna nekem könnyű? Mért ima be nekem mindig jelest a Salamon ta­nár úr? A vörös, szeplős Székely Pista szemébe nevetett Gyurinak: — Azt kérdezd meg a mamádtól!... Székely Pista jó hosszúra felmagzott fickó volt, egy fejjel magasabb, mint az egész IH. osztály; Kiss Gyuri pedig vérsze­gény, vézna teremtés,­­ mégis nekiugrott a csúfolódónak. Mint ahogy az oroszlánkölyök ráugrik a zsiráf nyakára , torkába mélyeszti karmait. Egy pillanat, s a kernében volt ellenfele nyakkendője, sőt Székely Pista már a földön is feküdt a gimnázium macs­kafejes kövezetű udvarán. A diákok nem választották szét őket: félrevonultak, mint a csárdabeli legényeik, ha kettőjük tengelyt akaszt, hadd igazítsák el ő­k ketten a ma­guk sorát... A vörös suhanc végre kisza­badult a kis hörcsög alul s vágtatott kifelé az udvarról. Gyuri utánna, s mikor látta, hogy képtelen utólérni, elkeseredésében sírva fenyegette meg az iskola kapujából... Ebben a pillanatban ért oda Salamon tanár ur s értesülvén a verekedésről, hara­gosan kiáltott föl: — A Székely fiú kezdte, ugyebár? ő bántotta a Kiss Gyurit? Kicsapatom azt a kölyköt az iskolából, kicsapatom! S gyöngéden megcirógatta a kis­fiú kónyáztatta orcáját: — Eredj haza szépen, Gyuricám! És csudálatos! Gyurica nem vigaszta­lódott meg erre a kegyes pártfogásra. Sőt még jobban elkeseredett, hiszen körülötte még jobban összesúgtak a diákok. Hüim­­mögve, zokogását magába fojtva sompoly­­gott haza, s a falhoz lapulva, lopva surrant be az utcaajtójukon, mintha szégyelné, hogy neki ez a ház az otthona... II. Salamon tanár úr valóban, maga is megbotránkozott, amikor ennek az iskolának a köszöbét átlépte. Tömérdek falaival, ho­mályos, téglás folyosóival, bolthajtásos ter- 58-dik évfolyam. 259. szám uirth­ird.tér.k­irt. Egy uó 4 aller, vastagabb betűvel 8 fillér, Hm­l.Ma.k miniméter számitit'­tti, dljsttb.. szerint. Hegyeh­alk hétfő kiv­étel érés naponkint ünnep után 1*. ELŐFIZETÉSI AKAE: Eftn «ne____28 kor. — fin. f dérre _ _ _ M • * • Kefjedéne — 7 Si­­­bér»------2 . 40 . — En» «1»-----------_ 10 fill. Budapest, 1907. Szerkasztőség­es kiadóhivatal: ViH Andrassy-ut 27. Péntek, november 1. Mai számunk 32 oldal.

Next