Pesti Napló, 1907. december (58. évfolyam, 285-308. szám)

1907-12-01 / 285. szám

ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre— — 28 kor. — fiJ. Félévre— ____14 . — 9 hely.edévre . — 7 . — » Eil Lén____2 . 40 . Egyes szám_______10 fil. Budapest, 1907. 5&dik évfolyam. 285. szám. Apróhírdetések árai Egy szó 4 fillér, vastagabb betűvel 8 fillér. Hirdetései: milliméter számítás* tál, díjszabás szerint. Megjelenik két fő kivételével naponkint ünnep után la. Tin IMM. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VI.,Andrássy­ út 27. Vasárnap, december 1. Az akarat határai. Budapest, november 30. Az akarat nagyobb hatalom volna, ha a logika nem alkalmatlankodna neki. A tények és a következmények logikája. Hatalmas autokraták akaratát is meg­bénítja ez, a logika s hatalmas nemze­tek akarata is meg-megakad a tények és a következmények határánál. Nem törtethet át rajta. Mi magyarok keser­ves tanúságot tehetünk róla, hogy a nemzeti akarat hiába, jár a jog szén­teh­ utján és hiába lelkesíti a nemzeti érzés, akárhányszor megbénult, amikor a té­nyek és következmények logikája reája nehezedett. A legutóbbi évek politikai eseményei a nemzeti akarat és a lehető­ségek összeütközéséből folytak. Az aka­rat abszolút rajongóira tragikum sza­kadt: a lehetőségek bálvány imádói ellen kü­zdvén, le kellett borulniok a lehető­ség oltára előtt. • Ennek az oltárnak a­­ tények és a következmények logikája az alabástrom oszlopai. És minden poli­tika ezeken az oszlopokon nyugszik. A leghatalmasabb nemzetek akaratérvé­­nyenítésének politikája is. Amiről a szuverén akaratú Poroszország az ő lengyel politikájában már évek óta meggyőződött s amiről igazán még­­csak most — hogy a lengyel kisajátító törvénynyel hozakodott elő — fog iga­zán­ meggyőződni. A lengyelek ellen való küzdelmet ugyan Poroszország vívja, de táborá­ban van az egész birodalmi németség. Vagy hatvanmillió német küzd három­millió lengyel ellen. Egy nagy egységes nemzeti akarat akarja a lengyel nem­zetiségi akaratot leverni. Megpróbálko­zott ezzel sokféle módon, megpróbálko­zott vele a leghathatósabb eszközökkel, a gazdasági eszközökkel. Hatalmas ala­pot, sok százmillió márkányi alapot szántak a telepítésre. Németek letelepí­tésére Pozenben és Sziléziá­ban. Az alap a lengyelek erejét gyarapította. A len­gyelek, ugyanis, nagy áron eladták föld­jeiket az alapból gyámolított németek­nek s aztán sokkal olcsóbban földet vet­tek megszorult németektől. A német hódítók ijedten látták, hogy a sok száz millió egyenesen a lengyelek gyarapo­­dását szolgálta. És megpróbálkozott a porosz kormány és a német erő a len­gyelek erőszakos németesítésével, az or­o­s­z iskola és a­ templom’ erőszakos elhódítá­­sával. Nem akadt Björnson, aki ezért a németeket a nagyvilág ítélőszéke elé idézte volna, de a németek nem is tö­rődtek volna a pörbehívással. A nagy Poroszország, a hatvan­milliónyi német­ség kudarcot vallott a­ maga erőszakos­kodásával. Csak gyűlöletet szított, ke­serűséget tetézett, de nem tudott egyet­len lengyel érzésű embert németté át­formálni.­Íme a hatalmas nemzeti aka­rat,­amely a leghatékonyabb eszközök­kel rendelkezik, belebotlik a tények lo­gikájába. Eljut a lehetőség határához s nem tud áttörtetni rajta. A lehetetlenségbe beleütközvén, el­keseredett lett. Rátért a csak-azért­ is, a mindenáron-politikának útjára. Ez az út lejtő, a lejtőn járókról pedig meg va­gyon írva, hogy nincsen kötött mars­­rutájuk. A német elkeseredés megal­kotta azt a törvényjavaslatot, amelyet a porosz országgyűlés most tárgyal s amelynek benyújtása máris a nemzet­közi bonyodalmak körébe kívánkozó zavarokat okozott. A német elkesere­dett elszántság megalkotta a kisajátító­­törvényt, amely a porosz kormánynak megadja annak a módját és jogát, hogy legyetek földbirtokát német nemzeti telepítés céljaira kisajátíthassa. Nagy­szerű akarat nyilvánul ebben az elkese­redett előre törte­tésben, de ez a nagy­szerű akarat megnyilvánulásának mind­járt első pillanatában belebotlik­ a té­nyek és következmények logikájába. Ez a logika a precedens képét­ festi a nagy nemzeti akarat elé. S még a né­meteknek is sok okuk van rá, hogy a precedenseket boncolgatva vizsgálják s m­egdöbbenjen­ek azoktól, amelyektől a jogrend vagy­­a társadalmi rend vesze­delmét festő perspektívák tárulnak föl előttük. Oh, mi nagyon is megértjük a precedensektől való irtózást"" s’ talán nincs Európában más oly nemzet, amely a precedensek’ értékelésében akkora mesterségre tett volna­ szert. Trásziiti levelek. Irta: Pekár Gyula* (Utánnyomás tilos.) Olyan .jó volt ott a nyitott ablaknál­. Góthikus, keskeny ablak volt az s opálos káprázattal mosolygott be rajta a márciusi Velence. Fázott még kissé a szerelem vá­rosa,­ de napja fényében már benne zsibon­gott a tavasz; szellősen, balzsamosan ár­adt a kereveten fekvő, pár napos fiatal asz­­szonyra. Kissé sápadt volt, gyöngélkedett. Az öreg olasz doktor nyugalmat parancsolt neki. Nem is bánta, heverészve olyan boldog volt így. Fejében jóleső kábulat zsongott, ajkai körül csodálkozó mosoly játszott, mintegy álomban­­bámult, ki a lagúnák mesevilágába. Lentről, a Riva degli­ Schiavoni felől alta­tóan hallatszott fel a bárkáéok délutáni terep heréje, a mellékutca, a San Provolo felől pe­dig, melyre a sarokszoba másik ablaka nyílt, valami lüktető szerelmes dal hatott el fü­leihez. Odakint mily kék az ég s mily fehér a San Giorgio, h egy rengeteg opál a ku­polája! Ragyog ez opál, de még színesebben ott lent a tenger tükrében.............Nagyot sóhajtott: nem, sohse lesz több ily perce éle­tében! Behunyta a szemét s mosolyogva ön­­kénytelenül a férjét szólította. Meglepte a ‘saját­­ ha­ngjá,­­és csudálkozott,­ hogy ily ha­mar hozzá szokott ahoz,­ hogy egy idegen férfit a keresztnevén szólítson. Körül­nézett, de hát hol is a férje"! Csakhogy sírva neon fakadt." — mért semmel most itt? Ah igen, a­ konzulátusra kellett mennie, mindjárt megjön. A férje. . . milyen derék jó ember, sohse hitte volna, hogy ez a csupa komoly dolgokkal foglalkozó negyvenéves ember ilyen szerető és gyöngéd tudjon lenni. Na­gyon kevéssé ismerte azelőtt. Hisz oly ha­mar jött ez az egész házasság! Kopogtattak. A szállóbeli szobaleány lépett be. A napi postát hozta, egy nagy csomó levelet tett le a kerevet melletti asztal­kára. Jaj de lusta is vagyok, gondolta a fiatal asszony, s letolva lábairól a plaidjét, felült. Valami teendő után nézett,­­ igen, majd a leveleket futja át. Csakhogy nem ment ez olyan könnyen! Igazán nagyon lusta volt s ahogy ernyedten nyújtogatta az ujjait a posta után, inkább a jegy gyűrűjében gyönyörködött. „Asszony vagyok,“ mormogta büszkén s pici kézitük­­rébe pillantott. Hazagondolt, — várjon mi mindent sugdosnak most , a barátnők az ő nászutjáról? „Mézes hetek! . . .“ csillant a szeme, — „de jó is boldognak lenni! . . Őt ezután másképp fogják hívni, a férje... az „ura“ nevét fogja viselni! No bizony sohse hitte volna, hogy ez az ember így tud­jon imponálni neki, — neki, a független­­kedő, fess leánynak,­aki úgy tudta várakoz­tatni a táncosait! Íme, most más „ez az em­ber“ rendelkezik vele, parancsol neki,— bi­zony félnie kell tőle! Elmosolyodott: „eh ké­nyelmesebb igy, — igy , az embernek csak engedelmeskednie kell .... Hm, én iste­nem, de mivé is lettem, s hozzá még ily rö­vid idő alatt? . . .“ Odakünn a nap valami felhő mögé bújt. Pillanatra árnyékba borult a fényes táj és télies hűvösség hatotta át a­ szobát. A fiatal asszony összerezzent: „vájjon hát igazán boldog vagyok-e? . . Eltakarta az arcát. Káprázat, meglepetés, m oly furcsa mindez, oly csodálatos ez az új világ! Hát ez az a boldogság,­ amelyről leányfővel annyit ál­modott? Sehogyse látott még magában tisztán. Felkelt. Annyi minden útidéhoz­ hevert kerevete körül. Az egyiket találomra kinyi­totta: fátyolos menyasszonyi koszorúja volt benne. Hát ezt ugyan minek pakolták be az útra neki ? Bizonyára úgy tévedésből rakták oda a többi közé. Merengve nézte a gyűrött fátyol­t. — Mily furcsa, töprengett, — máris, hogy elhervadtak esküvőin,virágai! De nini, alattuk kis bimbók vannak itt .... és ezek kinyíltak azóta! Egészen magához tért lusta álmodozásá­ból. Leü­lt, megigazította haját, végig simí­totta a halántékát és siető kézzel nyúlt a le­velek után. No lássuk . . . szent isten, két­­három nap alatt gyűlt volna össze ennyi? Ez az első: a mamától van,, — sebesen tépte fel s merengve futotta át: csupa áldás, csupa jóság! Ez a papától, ez meg a huszárezredes nagybácsitól. Elmosolyodott, , — szegény öreg katona, mennyit izzadhatott, amig ezt a rövid mondatos gratuláló levelet tollbalo­­vagolta! De tovább, itt is a kanonok nagy­bácsi, az ő szava is csupa áldás . . . egészben véve mind e­ levelek nagyon hasonlítanak egymáshoz. Lássuk a másforma, borítékokat! Mai számunk 50 oldal. 441

Next