Pesti Napló, 1908. március (59. évfolyam, 54–79. szám)

1908-03-01 / 54. szám

Budapest, vasárnap PESTI NAPLÓ, 1908. március 1. 54. szám. 3 szi lehetetlenné a küzdelmét? Ahány obstruk­ciónk volt, annak mind eredmény­­e a nemzet erkölcsi tőkéjének a szaporodása volt nyo­mában. Andrássy gúnyolódva említette, hogy a szittya-erő nem bir el tizenhatórás üléseket. A nemzetek férfiasága nem tüdőkérdés. A ház­­szabály revíziós indítvány szerint a Ház ülése addig be nem rekeszthető, míg a százötven kép­viselő indítványára a sürgősség kérdésében a döntés meg nem történt. Ezáltal százötven képviselő akár öt hétig tartó permanens ülést is rendezhet. A tervezett módosítás tehát in­tézményesen rendszeresíti az obstrukciót, ahe­lyett, hogy lehetetlenné tenné. Sok más részletest is tárgyalt Polónyi, szétszedte azt izekre s végre a függetlenségi pártnak mesét mondott. Egymásután, ejti ki ez a kezéből azokat az erősségeket, melyeket nagynehezen a kezébe kapott. Eszébe jut neki az a szultán, aki ellen az összeesküvők felbé­relték a borbélyát, hogy nyesje el a nyakát. A borbély fölment a hatalmas úrhoz, be is szap­panozta, amikor ez egyszerre felugrik, torkon ragadja a legényt s rárnyall: — Gazember!! Nincsen neked rossz szán­dékod ? Ez halálra rémülten térdre esik, a borot­váját is kiejti a kezéből s bevall mindent. — De felség — mondja — esküszöm, hogy ezentúl örökre hűséges szolgád leszek. A szultán erre lehordja, azután vissza­­­adja a borotvát. A borbélynak pedig természe­tesen nincsen sürgősebb dolga, minthogy el­­nyiszszantja a naiv ember torkát. — Hát nem volt szamár a szultán — kérdi Polónyi — hogy vissza adta azt a borot­vát, amit a kezébe kaparintott. Nekünk, a füg­getlenségi „pártnak is hosszú idő után kezünk­be került a borotva s úgy látszik, szépen vissza­adjuk megint azoknak, akiktől elvettük. Én úgy látom, már alaposan be is vagyunk szap­panozva! Viharos kacaj támadt erre. Ezt a példázó mesét mindenki megértette. Az ülés elején Bozóky Árpád okolta meg két indítványát, amiket Wek­erle Sándor és gróf Andrássy Gyula hozzászólásai után nem tűztek napirendre. A házszabályrevízióhoz még Kovács Ernő is beszélt fölháborító unalmas­­sággal. Vol­t néhány jelentéktelen inter­pelláció ia,­ olyan látvány tárul elém, amilyen még ki­rályi inasnak is ritkán kínálkozik. Csipkés ingben, boglyasan, Marie-Jeanne ül a me­­nyezetes ágy szélén s kacagva nézi az előtte térdelő bibornok, mint húzza fel neki a se­­lyemharisnyáját. Őeminenciája koszosan ug­rott talpra, de őméltósága csak annál vigab­­ban hahotázott: — Mit restelled? Hisz a szobaleányom vagy, s — csak öltöztetsz.­­ ! •— De grófné, mégis... — Eh, látott már engem Laborde így egy ingben, mi Laborde? A grófné furcsán hunyorított rém. Én elvörösödve sütöttem le a szememet, mert az az érzésem támadt, hogy most az egyszer mégis csak rám ismert, ő azonban annál ke­vés­­­be jött zavarba s dalolva ugrott le az ágyról, úgy egy ingben amorettes öltöző­­asztala elé futott s leült az aranylábú székre. Hej, kvánatos szép volt Marie-Jeanne még mindig, —­lek kár, hogy őfelsége tiz év előtt nem méltóztatott ismerni!... Vártam, mi lesz. A grófné a csodamivü szinaranytükör­­be pillantott bele, mely fortélyosan úgy volt elhelyezve, hogy a két arany ámortól tartott korona reflexben épp a tükörbe pillantó szép asszony feje fölé került. — No, mit bámulsz, szent atyám? — tá­madt rá a bibornokra, — segíts fésülködni .. — De grófné, ez az inas... — Nézd, — folytatta őméltósága, — a korona épp a fejem fölé kerül... Eb, csak ne unnám úgy azt az öreget! — De grófné! — Ah, igen, az inas ... Eredj Laborde, mondd meg La Francénak, hogy tíz perc múlva felszolgálhatja a kávét. Te meg, szent atyám, — tette hozzá kacérul vihogva, — , húzd fel a­ másik harisnyámat is... Lefutottam a konyhába. Őfelsége már nagyon türelmetlenkedett, szinte reszketni méltóztatott a kéjes izgalomtól. Hiába tar­tóztattam, csakhamar búcsúzott Noailles-től s a doktortól, kezébe vette a kávéstálcát s óvatos igyekezettel indult meg felfelé. Én utána. Szegény öreg, h­ogy fújt, hogy izzadt s rángatózó ajkai mily furcsán mosolyog­tak ... Az ajtó elé érve, megszólalt han­gosan: — Grófné, szolgálatára itt a kávéfőző­inas!... Nyisd ki csak az ajtót, Laborde. Én bekukkantam­, de nyomban újra be is tettem az ajtót és pedig igen hamarosan. Szent Isten, jó, hogy nem maga őfelsége mél­tóztatott látni!... Vihogó szóbeszéd hallat­szott onnan belülről a pillanatra nyitó ajtó résén át. — De hát, ki van odabent? — kérdezte a király hangosan. — A szobaleányom öltöztet! — kacagott a grófné fojtottam — Őeminenciája a bibornok úr! — je­lentettem én tiszteletteljesen. A felség gyermeteg jó kedvvel nevetett: — Ah, igen, igen... Várnunk kell, La­borde. Fogd addig a tálcát. Én kaptákban maradtam ott a kilincs­nél, a király azonban csakhamar elunta a várost s a folyosóról a közeli forraszra mél­tóztatott kibicegni. Láttam, az üvegajtón át, hogy a kertben gyönyörködik, egyszerre azonban, mintha felém tetett volna. Letet­tem egy székre a tálcát s kiszaladtam hozzá. — Te, Laborde, — kezdte őfelsége hal­kan, — mondd csak... hehe ... ki az a csi­nos leányzó, aki ott... izé... ott a bokrok közt füvet szed a bárányának? Odanéztem. — Nem leányzó az, felség, hanem gye­­­rek, — az egyik kertészsegédnek a Niniche leánya. Ismerem, tizenhárom esztendős ... El­kergessem ? — Dehogy, dehogy! — tiltakozott a ki­rály, — ellenkezőleg, (itt félénken nézett körül) izé ... hird csak ide a kicsikét... valóban roppant csinos... Leszaladtam a kertbe. Csakugyan Ni­niche volt, egy bárgyú tekintetű, cafatos, kis penészvirág, kit már többször összeszidtam, amiért a szökőkút tájára merészkedett. Már messzi futott előlem, alig tudtam utolérni. — Jaj, meg ne verjen, Laborde­ur, csak egy kis füvet szedtem a bárányomnak. — Ostoba liba, állj meg, hisz a király hivat! ! — Nem, nem, haza kell mennem, beteg a testvérem, lázban fekszik otthon... — A király hivat, ha mondom... Ve­lem jösz! Nagynehezen úgy vonszoltam fel a for­raszra. A király remegő ajkakkal közeledett hozzá. — No, ne félj kicsikém, ne sírj ... Épp legkegyelmesebben csipkedni mél­tóztatott az állat, mikor a folyosó felől nyitni hallottam a grófné hálószobájának az ajta­ját. Őméltósága elképedve nézett felénk és sebes mozdulattal intett magához. Láttam, a király amúgy is el van foglalva, hát hoz­zája szaladtam. — Haragszik a felség? — kérdezte a bibornok, aggódva. — Dehogy is, — feleltem, — inkább’ mulatni méltóztatik! — Azzal a cafatos gyerekkel? — tört ki a grófné, — no, megállj, La France! Nesztelenül lopódzott ki a terraszra a király háta mögé. Egyszerre aztán hangos szóval ijesztett rá: A képviselő az ülése. •— Kezdete délelőtt tiz órakor. —* Elnök: Justh Gyula, Bozóky Árpád: Megokolja a tiz katasztrális holdat meg nem haladó földbirtokok csereügyletének bélyeg- és illetékmentességéről szóló indítványát. Wekerle Sándor: Senki sem mondhatja a mti kormányról, hogy pénzügyi tárca nem terjesztett nagyobb munkaanyagot a Ház elé. Elismerjük, hogy pénzügyi jogunk reformálásra szorul. Az egyes kér­déseik azonban nem tárgyalhatók kiszakítottam azért kéri a Házat, hogy Bozóky indítványát ne tűzze napirendre., A Ház az indítvány napirendre tűzését mellőzi. Bozóky Árpád: Megokolja a cigányügy rende­zését sürgető indítványát. Gróf Andrássy Gyula: A kormány maga is foglalkozik ezzel a fontos kérdéssel és sürgősen óhajt törvényjavaslatot előterjeszteni a cigányügy rendezéséről. Kéri tehát a Házat hogy Bozóky in­dítványát ne tűzze napirendre. (Helyeslés.) A házszabályrevizió. Kovács Ernő: Az indítvány mellett beszél. Megokoltanak látja az elnöki hatalom bővítését. Negyvennyolcban is olyan nagy jogköre volt az elnöknek, hogy szavazás nélkül mondotta ki a ha­tározatot. Általában ismerteti a negyvennyolcadiki házszabályt s összeveti a mostanival. A jegyzőkönyvi vitát ki kell küszöbölni. Elfogadja az indítványt. Hoffmann Ottó: Sajnálja, hogy azok ellen a férfiak ellen kell síkra szál­lani, akiket tisztel és nagyrabecsül. Ám változatlan meggyőződése min­dennél erősebb benne és ezért nem tud hozzájárulni az indítványhoz. Emlékeztet rá, hogy tavaly még a függetlenségi párt milyen egyértelműséggel utasí­totta vissza a házszabályszigorítás gondolatát. Ma sincs, ami a többség gondolkodását megváltoztatta, egyéb ok, mint a horvát obstrukció. Elmondja ennek a történetét s azt a következtetést vonja le, hogy a kormány ha nem is rendezte, elősegítette a horvát obstrukciót, hogy aztán ezzel megokolttá tehesse a házszabály mód­os­ítást. Figyelmeztet, hogy Róma sza­badságát nem Juliusz Cézára hanem a fia, Oktá­­viánusz semmisítette meg. Határozati javaslatot nyújt be, hogy a revíziót csak a választási reform törvénybe iktatása után tűzzék napirendre. (Polónyi beszéde.) Polónyi Géza: Eddigelé az volt a fölfogás a házszabályról, még­pedig pártkülönbség nélkül, hogy az a kisebbség védelmére való. Azt hitte, a revíziót nem a Tisza-féle állapot inaugurálásával, a kabinet­kérdés fölvetésével, hanem pártközi egyez­ség útján fogják megtárgyalni. Az indítvány nem Nagy­­Emiltől származik, hanem felsőbb beavatko­zással készült kormányjavaslat. Gróf Apponyi Albert: Abszolúte nem áll! Polónyi Géza: Megdönthetetlen érvekkel fo­gom bizonyítani. Gróf Apponyi Albert: Az én szavamnál súlyo­sabb érv nincsen. Polónyi Géza: A javaslat szerkezetéből, elő­terjesztési módjából következik, hogy azt a király tudtával hozták elő. Gróf Andrássy Gyula még mint képviselő szólalt föl, de mint miniszter jelen­tette ki, hogy a javaslat mellőzése esetén tárcájá­ról lemond. Gróf Apponyi Albert már nem mint föliratkozott szónok, hanem mint miniszter állt föl s bejelentette a kabinetkérdést. Ehez a kijelen­téshez csatlakozott Kossuth Ferenc is. Ám a ka­­binetkérdés nem olyan egyszerű dolog, hogy azt csak ilyen egyszerű közbeszólásokkal fölvetni le­hetne. Föl lehet vetni oly kérdésekben, amikor a kormánynak a parlamentben a királyi akaratot kell fedeznie. Miért vetette most föl a kabinetkér­dést a kormány? Szóló helyesli Andrássy politiká­ját, Apponyi nemes közoktatásügyi programmját meg éppen támogatni akarja és ime, most mégis szembekerül velük, mert a házszabályügyben a ka­binetkérdést fölvetették. De hiszen a házszabályt a­utonóm­ kérdésnek mondták maguk a mostani mi­niszterek is, s valóban, ez a képviselőháznak olyan saját ügye, amelybe nemcsak a császári, hanem még a királyi akarat sem szólhat bele. A házsza­bálykérdésben, nevezzék a minisztert akár Tiszának, akár Apponyinak, a kabinetkérdést fölvetni nem szabad s ő ünnepiesen tiltakozik is ez ellen. (Moz­gás.) Soha olyan sűrűn, mint most folyosó- és klubnyilatkozatok jelennek meg, olvasta, hogy a belügyminiszter kijelentette, hogy „lesz katonai engedmény, ha lesz házszabályrevizió.“ (Zaj.) Gróf Andrássy Gyula: Nem mondtam! Polónyi Géza: Egyszer valakit megkérdeztek, igaz-e az, amit az újság irt? Ezt a választ kapta: „Nem­ igaz. Mondd meg mit itt?“ (Zaj.) Denikre a kabinetkérdés fölvetésében a királyi akarat nyil­vánult meg. Gróf Andrássy Gyula: A királynak nincsen ahoz köze! Polónyi Géza: De azt csakugyan kijelentet­ték, hogy az indítvány lényegén változtatni nem engednek, különben megbuknak. A házszabálykér­désből sohasem csináltak még eddig pártkérdést. Rátkay László: Úgy van most is. Kabinet­kérdés, nem pártkérdés! Polónyi Géza: A többségi elvet fejtegeti, amely minden társadalmi és állad­almai elmélet sze­rint más és más. De hiszen minden­ egyes képviselő a többségi elv alapján jutott be, mert a kerület többsége választotta meg. A Ház többsége sem az, ami a klubokban csoportosul, hanem ami itt a Házban, a szavazáskor kialakul. S ha a szavazatok úgy megoszlanak, hogy csak egy szótöbbséget nyer valamely javaslat, akkor azt nem többség, hanem

Next