Pesti Napló, 1908. március (59. évfolyam, 54–79. szám)
1908-03-01 / 54. szám
Budapest, vasárnap PESTI NAPLÓ, 1908. március 1. 54. szám. 3 szi lehetetlenné a küzdelmét? Ahány obstrukciónk volt, annak mind eredménye a nemzet erkölcsi tőkéjének a szaporodása volt nyomában. Andrássy gúnyolódva említette, hogy a szittya-erő nem bir el tizenhatórás üléseket. A nemzetek férfiasága nem tüdőkérdés. A házszabály revíziós indítvány szerint a Ház ülése addig be nem rekeszthető, míg a százötven képviselő indítványára a sürgősség kérdésében a döntés meg nem történt. Ezáltal százötven képviselő akár öt hétig tartó permanens ülést is rendezhet. A tervezett módosítás tehát intézményesen rendszeresíti az obstrukciót, ahelyett, hogy lehetetlenné tenné. Sok más részletest is tárgyalt Polónyi, szétszedte azt izekre s végre a függetlenségi pártnak mesét mondott. Egymásután, ejti ki ez a kezéből azokat az erősségeket, melyeket nagynehezen a kezébe kapott. Eszébe jut neki az a szultán, aki ellen az összeesküvők felbérelték a borbélyát, hogy nyesje el a nyakát. A borbély fölment a hatalmas úrhoz, be is szappanozta, amikor ez egyszerre felugrik, torkon ragadja a legényt s rárnyall: — Gazember!! Nincsen neked rossz szándékod ? Ez halálra rémülten térdre esik, a borotváját is kiejti a kezéből s bevall mindent. — De felség — mondja — esküszöm, hogy ezentúl örökre hűséges szolgád leszek. A szultán erre lehordja, azután visszaadja a borotvát. A borbélynak pedig természetesen nincsen sürgősebb dolga, minthogy elnyiszszantja a naiv ember torkát. — Hát nem volt szamár a szultán — kérdi Polónyi — hogy vissza adta azt a borotvát, amit a kezébe kaparintott. Nekünk, a függetlenségi „pártnak is hosszú idő után kezünkbe került a borotva s úgy látszik, szépen visszaadjuk megint azoknak, akiktől elvettük. Én úgy látom, már alaposan be is vagyunk szappanozva! Viharos kacaj támadt erre. Ezt a példázó mesét mindenki megértette. Az ülés elején Bozóky Árpád okolta meg két indítványát, amiket Wekerle Sándor és gróf Andrássy Gyula hozzászólásai után nem tűztek napirendre. A házszabályrevízióhoz még Kovács Ernő is beszélt fölháborító unalmassággal. Volt néhány jelentéktelen interpelláció ia, olyan látvány tárul elém, amilyen még királyi inasnak is ritkán kínálkozik. Csipkés ingben, boglyasan, Marie-Jeanne ül a menyezetes ágy szélén s kacagva nézi az előtte térdelő bibornok, mint húzza fel neki a selyemharisnyáját. Őeminenciája koszosan ugrott talpra, de őméltósága csak annál vigabban hahotázott: — Mit restelled? Hisz a szobaleányom vagy, s — csak öltöztetsz. ! •— De grófné, mégis... — Eh, látott már engem Laborde így egy ingben, mi Laborde? A grófné furcsán hunyorított rém. Én elvörösödve sütöttem le a szememet, mert az az érzésem támadt, hogy most az egyszer mégis csak rám ismert, ő azonban annál kevésbe jött zavarba s dalolva ugrott le az ágyról, úgy egy ingben amorettes öltözőasztala elé futott s leült az aranylábú székre. Hej, kvánatos szép volt Marie-Jeanne még mindig, —lek kár, hogy őfelsége tiz év előtt nem méltóztatott ismerni!... Vártam, mi lesz. A grófné a csodamivü szinaranytükörbe pillantott bele, mely fortélyosan úgy volt elhelyezve, hogy a két arany ámortól tartott korona reflexben épp a tükörbe pillantó szép asszony feje fölé került. — No, mit bámulsz, szent atyám? — támadt rá a bibornokra, — segíts fésülködni .. — De grófné, ez az inas... — Nézd, — folytatta őméltósága, — a korona épp a fejem fölé kerül... Eb, csak ne unnám úgy azt az öreget! — De grófné! — Ah, igen, az inas ... Eredj Laborde, mondd meg La Francénak, hogy tíz perc múlva felszolgálhatja a kávét. Te meg, szent atyám, — tette hozzá kacérul vihogva, — , húzd fel a másik harisnyámat is... Lefutottam a konyhába. Őfelsége már nagyon türelmetlenkedett, szinte reszketni méltóztatott a kéjes izgalomtól. Hiába tartóztattam, csakhamar búcsúzott Noailles-től s a doktortól, kezébe vette a kávéstálcát s óvatos igyekezettel indult meg felfelé. Én utána. Szegény öreg, hogy fújt, hogy izzadt s rángatózó ajkai mily furcsán mosolyogtak ... Az ajtó elé érve, megszólalt hangosan: — Grófné, szolgálatára itt a kávéfőzőinas!... Nyisd ki csak az ajtót, Laborde. Én bekukkantam, de nyomban újra be is tettem az ajtót és pedig igen hamarosan. Szent Isten, jó, hogy nem maga őfelsége méltóztatott látni!... Vihogó szóbeszéd hallatszott onnan belülről a pillanatra nyitó ajtó résén át. — De hát, ki van odabent? — kérdezte a király hangosan. — A szobaleányom öltöztet! — kacagott a grófné fojtottam — Őeminenciája a bibornok úr! — jelentettem én tiszteletteljesen. A felség gyermeteg jó kedvvel nevetett: — Ah, igen, igen... Várnunk kell, Laborde. Fogd addig a tálcát. Én kaptákban maradtam ott a kilincsnél, a király azonban csakhamar elunta a várost s a folyosóról a közeli forraszra méltóztatott kibicegni. Láttam, az üvegajtón át, hogy a kertben gyönyörködik, egyszerre azonban, mintha felém tetett volna. Letettem egy székre a tálcát s kiszaladtam hozzá. — Te, Laborde, — kezdte őfelsége halkan, — mondd csak... hehe ... ki az a csinos leányzó, aki ott... izé... ott a bokrok közt füvet szed a bárányának? Odanéztem. — Nem leányzó az, felség, hanem gyerek, — az egyik kertészsegédnek a Niniche leánya. Ismerem, tizenhárom esztendős ... Elkergessem ? — Dehogy, dehogy! — tiltakozott a király, — ellenkezőleg, (itt félénken nézett körül) izé ... hird csak ide a kicsikét... valóban roppant csinos... Leszaladtam a kertbe. Csakugyan Niniche volt, egy bárgyú tekintetű, cafatos, kis penészvirág, kit már többször összeszidtam, amiért a szökőkút tájára merészkedett. Már messzi futott előlem, alig tudtam utolérni. — Jaj, meg ne verjen, Labordeur, csak egy kis füvet szedtem a bárányomnak. — Ostoba liba, állj meg, hisz a király hivat! ! — Nem, nem, haza kell mennem, beteg a testvérem, lázban fekszik otthon... — A király hivat, ha mondom... Velem jösz! Nagynehezen úgy vonszoltam fel a forraszra. A király remegő ajkakkal közeledett hozzá. — No, ne félj kicsikém, ne sírj ... Épp legkegyelmesebben csipkedni méltóztatott az állat, mikor a folyosó felől nyitni hallottam a grófné hálószobájának az ajtaját. Őméltósága elképedve nézett felénk és sebes mozdulattal intett magához. Láttam, a király amúgy is el van foglalva, hát hozzája szaladtam. — Haragszik a felség? — kérdezte a bibornok, aggódva. — Dehogy is, — feleltem, — inkább’ mulatni méltóztatik! — Azzal a cafatos gyerekkel? — tört ki a grófné, — no, megállj, La France! Nesztelenül lopódzott ki a terraszra a király háta mögé. Egyszerre aztán hangos szóval ijesztett rá: A képviselő az ülése. •— Kezdete délelőtt tiz órakor. —* Elnök: Justh Gyula, Bozóky Árpád: Megokolja a tiz katasztrális holdat meg nem haladó földbirtokok csereügyletének bélyeg- és illetékmentességéről szóló indítványát. Wekerle Sándor: Senki sem mondhatja a mti kormányról, hogy pénzügyi tárca nem terjesztett nagyobb munkaanyagot a Ház elé. Elismerjük, hogy pénzügyi jogunk reformálásra szorul. Az egyes kérdéseik azonban nem tárgyalhatók kiszakítottam azért kéri a Házat, hogy Bozóky indítványát ne tűzze napirendre., A Ház az indítvány napirendre tűzését mellőzi. Bozóky Árpád: Megokolja a cigányügy rendezését sürgető indítványát. Gróf Andrássy Gyula: A kormány maga is foglalkozik ezzel a fontos kérdéssel és sürgősen óhajt törvényjavaslatot előterjeszteni a cigányügy rendezéséről. Kéri tehát a Házat hogy Bozóky indítványát ne tűzze napirendre. (Helyeslés.) A házszabályrevizió. Kovács Ernő: Az indítvány mellett beszél. Megokoltanak látja az elnöki hatalom bővítését. Negyvennyolcban is olyan nagy jogköre volt az elnöknek, hogy szavazás nélkül mondotta ki a határozatot. Általában ismerteti a negyvennyolcadiki házszabályt s összeveti a mostanival. A jegyzőkönyvi vitát ki kell küszöbölni. Elfogadja az indítványt. Hoffmann Ottó: Sajnálja, hogy azok ellen a férfiak ellen kell síkra szállani, akiket tisztel és nagyrabecsül. Ám változatlan meggyőződése mindennél erősebb benne és ezért nem tud hozzájárulni az indítványhoz. Emlékeztet rá, hogy tavaly még a függetlenségi párt milyen egyértelműséggel utasította vissza a házszabályszigorítás gondolatát. Ma sincs, ami a többség gondolkodását megváltoztatta, egyéb ok, mint a horvát obstrukció. Elmondja ennek a történetét s azt a következtetést vonja le, hogy a kormány ha nem is rendezte, elősegítette a horvát obstrukciót, hogy aztán ezzel megokolttá tehesse a házszabály módosítást. Figyelmeztet, hogy Róma szabadságát nem Juliusz Cézára hanem a fia, Oktáviánusz semmisítette meg. Határozati javaslatot nyújt be, hogy a revíziót csak a választási reform törvénybe iktatása után tűzzék napirendre. (Polónyi beszéde.) Polónyi Géza: Eddigelé az volt a fölfogás a házszabályról, mégpedig pártkülönbség nélkül, hogy az a kisebbség védelmére való. Azt hitte, a revíziót nem a Tisza-féle állapot inaugurálásával, a kabinetkérdés fölvetésével, hanem pártközi egyezség útján fogják megtárgyalni. Az indítvány nem NagyEmiltől származik, hanem felsőbb beavatkozással készült kormányjavaslat. Gróf Apponyi Albert: Abszolúte nem áll! Polónyi Géza: Megdönthetetlen érvekkel fogom bizonyítani. Gróf Apponyi Albert: Az én szavamnál súlyosabb érv nincsen. Polónyi Géza: A javaslat szerkezetéből, előterjesztési módjából következik, hogy azt a király tudtával hozták elő. Gróf Andrássy Gyula még mint képviselő szólalt föl, de mint miniszter jelentette ki, hogy a javaslat mellőzése esetén tárcájáról lemond. Gróf Apponyi Albert már nem mint föliratkozott szónok, hanem mint miniszter állt föl s bejelentette a kabinetkérdést. Ehez a kijelentéshez csatlakozott Kossuth Ferenc is. Ám a kabinetkérdés nem olyan egyszerű dolog, hogy azt csak ilyen egyszerű közbeszólásokkal fölvetni lehetne. Föl lehet vetni oly kérdésekben, amikor a kormánynak a parlamentben a királyi akaratot kell fedeznie. Miért vetette most föl a kabinetkérdést a kormány? Szóló helyesli Andrássy politikáját, Apponyi nemes közoktatásügyi programmját meg éppen támogatni akarja és ime, most mégis szembekerül velük, mert a házszabályügyben a kabinetkérdést fölvetették. De hiszen a házszabályt autonóm kérdésnek mondták maguk a mostani miniszterek is, s valóban, ez a képviselőháznak olyan saját ügye, amelybe nemcsak a császári, hanem még a királyi akarat sem szólhat bele. A házszabálykérdésben, nevezzék a minisztert akár Tiszának, akár Apponyinak, a kabinetkérdést fölvetni nem szabad s ő ünnepiesen tiltakozik is ez ellen. (Mozgás.) Soha olyan sűrűn, mint most folyosó- és klubnyilatkozatok jelennek meg, olvasta, hogy a belügyminiszter kijelentette, hogy „lesz katonai engedmény, ha lesz házszabályrevizió.“ (Zaj.) Gróf Andrássy Gyula: Nem mondtam! Polónyi Géza: Egyszer valakit megkérdeztek, igaz-e az, amit az újság irt? Ezt a választ kapta: „Nem igaz. Mondd meg mit itt?“ (Zaj.) Denikre a kabinetkérdés fölvetésében a királyi akarat nyilvánult meg. Gróf Andrássy Gyula: A királynak nincsen ahoz köze! Polónyi Géza: De azt csakugyan kijelentették, hogy az indítvány lényegén változtatni nem engednek, különben megbuknak. A házszabálykérdésből sohasem csináltak még eddig pártkérdést. Rátkay László: Úgy van most is. Kabinetkérdés, nem pártkérdés! Polónyi Géza: A többségi elvet fejtegeti, amely minden társadalmi és álladalmai elmélet szerint más és más. De hiszen minden egyes képviselő a többségi elv alapján jutott be, mert a kerület többsége választotta meg. A Ház többsége sem az, ami a klubokban csoportosul, hanem ami itt a Házban, a szavazáskor kialakul. S ha a szavazatok úgy megoszlanak, hogy csak egy szótöbbséget nyer valamely javaslat, akkor azt nem többség, hanem