Pesti Napló, 1908. június (59. évfolyam, 132–156. szám)

1908-06-02 / 132. szám

ELŐFIZETÉSI ÁRAK: 59-dik évfolyam. 132. szám. Egész éve — 28 kor. — Illi. Félévre-------14 . — , Negyedévre — 7 . — _ Egy hóra------2 . 40 . NAP Apróhirdetések ár*: Egy szó 4 fillér, vastagabb betűvel 8 fillér. Hirdetések milliméter szimb­u­­sál, díjszabás szerint. Megjelenik hétfő kivételévelEst«* «fim_____ _ lo au. wmrtaswnn ■ naponkint ünnep után is. Budapest, 1908. Szerkesztőség és kiadóhivatal, VI., Andrássy-ut 21 Kedd, junius 2. A nép iskolája.­ ­ Budapest, junius 1« * Az elemi népiskolai oktatás in-* gyenességéröl ' szóló törvényjavaslat,' ime,: a képviselőhöz elé került s gróf Appon­yi Albert, a közoktatásügyi mi­niszter, megtoldotta egy, másik javas­lattal, amely csaknem olyan fontos, mint amaz: a gazdasági népoktatást rendező törvény javaslatával. Az ingye­nes népoktatás a kötelező népoktatás­nak logikai folyománya s a ma benyúj­tott törvényjavaslatra az ország negy­ven év óta vár. Azóta,­ amióta a népis­kolai közoktatásról szóló törvény a ta­nítást szülők­, gyámok, vagy gazdák számára kötelezővé tette. A­­tanítási kötelezettség ellen a reakciós körök a logika nevében izgathattak, és izgattak is addig, amíg nem fedezték fel azt, hogy az iskolakötelezettség tulajdon­képpen az ő javukra válik, ha ugyanis az iskola nekik ki van szolgáltatva. A leghathatósabb ellenzés ilyen módon megszűnvén, már csak a nép elfogult­sága, takarékossága, vagy szegénysége tiltakozott az iskolai kényszer ellen. Most gróf Apponyi Albert az iskolától távol maradó s ilyenformán az iskolai­­fentartó tényezők befolyása alól is el­szabadult rétegeknek az iskolába, kény­­szeritéséről a leglogikusabb módon gon­doskodik. Megszünteti a tandijat. Az államhatalom ezután nemcsak az erejé­vel, hanem még erkölcsi jogával is rá­szoríthatja a szülőket, gyámokat és gazdákat, hogy gyermeküket, illetőleg gyámoltjukat nyilvános iskolába küld­jék. A ma benyújtott törvényjavaslat­nak, csakis ezt a hatását latolgatjuk és eléggé súlyosnak találjuk. Minden egyéb szempontnál nevezetesebb az az egy szempont, hogy, az iskola­­területe kibő­vül s hogy az­­iskola, akár jó, akár nem jó, magához hódíthat­ja az egész­ tankö­teles ifjúságot., Ha az iskola rossz, az idő megjavíthatja, felszabadíthatja, de még ennek az iskolának is lehet társa­­dalomformáló, nemzetkiépítő hatása. Azokkal a kombinációkkal, hogy mert éppen gróf Apponyi Albert siet­teti az elemi népoktatás ingyenesítését, kár bővebben foglalkozni. Mert mint kombinációk jobbára pszichológiai ját­szadozások, vagy politikai elmélkedé­­sek. Senki sem nézhet a pompásan komplex lelkületű közoktatásügyi mi­niszter lelke mélyébe s igy senki sema állíthatja azt, hogy a közoktatásügyi miniszter, aki az állami népoktatásnak ellensége és a felekezeti népoktatásnak rajongó hive, csak azért kezdeményezi a népiskola ingyenes tanítását, hogy a felekezeti iskola számára megszerezze az iskolán kívül maradiakat, sem pedig azt, hogy javaslatával a földbi­rtokoso­­­­kat akarja tehermentesíteni, akikre az új gazdasági cselédtörvény tudvalevőleg cselédeik gyermekeinek iskoláztatása dolgában aránylag nagy terhet rótt. Sokkal egyszerűbb, ha a mai javaslat indító okai közül az­t választjuk ki, amely leginkább szembeötlő s a légvár­lószinűbb is: azt, hogy gróf Apponyi Albert, mint kulturember, az iskola hó­dító hatását fokozni, az iskolából elma­radtak számát pedig csökkenteni akar­ja. Amire talán az is buzdította, hogy­ a választói reform javaslata az írás­­olvasás cenzusát állapítja meg. Amikor az állam a polgárnak az alkotmányos­ságban való részvétele egyik fő feltéte­léül az elemi iskolai tanítás jó eredmé­nyét szabja meg.-­a legelemibb köteles­ségét teljesíti, ha polgárainak e jó­ ered­ményben való részesedést lehetővé teszi. Az ingyenes­­elemi népiskolai ok­tatásról szóló törvényjavaslat benyúj­tását már a minap szívesen köszöntöt­tük, noha a népoktatás nagy reformjá­nak csakis egy részét látjuk benne. A másik rész, a főrész, az állami népok­tatás kizárólagos és kötelező voltát fogja hozni. És el fogja hozni, bár­mennyire is lehetetlennek látszik ma a magyar állam igazi érvényesülése az is­kolában. Nálunk ez, tudvalevőleg, nem­csak a szabadelvűségnek kérdése, nem csak a népműveltségnek követelménye, hanem magyar nemzeti követelmény is. Nálunk az iskolában nem csak a sza­badelvű, hanem a magyar nemzeti ál­lamnak is érvényesülnie kell s ezért merjük remélni, hogy még a reakciónak az az intenzív munkája is, amely most a koalíció patronátusa alatt folyik s Lehel kürtje. Irta­: Zöldi Márton«­ ­ (Utánnyomás tilos.)’. Abban az időben a „Műkincseket össze­harácsoló Országos Egyesületnek“ titkára voltaim. Az egyesület tekintélyes szubvenciót elvezett az államtól, s nem tagadom, az él­vezett szubvencióból munkaköröm arányá­ban nekem is jutott némi élvezet. De bajom, kellemetlenségem is volt bő­ségesen. Korán tudatára ébredtünk annak az elszomorító ténynek, hogy magyar eredetű műkincseket szerezni cudarul nehéz feladat. ’Nem mintha levitézlett őseink nem lettek­­volna ilyenek birtokában, de válságos idők­ben — és szegény nemzetünk történetében a válságok permianenciában állottak, — vas­­következetességgel zálogba csapták őket. Fáj­dalom, a kiváltás tekintetében a vaskövetke­­zetesség sok kivánni valót hagyott fenn. Néha hetek, hónapok teltek el, míg va­­­temi műkincsnek nyomára jutottunk. A nyo­mokat ilyenkor oly vehemensen ütöttük bot­tal, hogy azok izzó-porrá semmisültek. Egy alkalommal elpanaszoltam a mű­­’■kfercsek keresésének nehézségeit Fischer Ig­nác doktornak, az ismert ateista írónak. — Én tudok önnek egy jó címet adni,­­— mondotta a megrögzött ateista. — Nagyon lekötelez vele. — Menjen a pokolba, — mondotta cvik­­icerjét igazgatva.­­— Bocsánat, — mondottam, — ez go­rombaság és nem a dressz. — Pardon, ön félreért. — magyarázta dr. Fischer, — úgy értem, hogy a legértéke­sebb műkincsek a pokolban vannak. — Na jó, — válaszoltam boszosan, — hogy jutok én a pokolba. — Annál mi sem könnyebb, — bólintott dr. Fischer, — tessék egy névjegy. Ezzel szí­vesen látják. Vaulnak összeköttetéseim ott... Harmadnapra dr. Fischer szives ajánla­tával bejutottam a pokolba. Nagy arrogancia volna részemről, ha a pokol leírásába bocsátkoznám, miután, ezt előttem Dante nevű írótársam elég tisztessé­ges sikerrel végezte. A bevonulás némi kellemetlenséggel járt. A kapun kívül kellett hagynom a re­ményt és a kézipodgyászt. Az utóbbi beszan­­tott, mert a kézipodgyászba­n volt a hálóing, a fogkefe, a szappan és a papucs, szóval a kulturember legszükségesebb utazási ingója. Belzebub fogadott, azzal a szeretetre­­méltósággal, amelyet csak a legnagyobb ho­telek portásainál találunk. Elvitt a lakására és Martell-konyarkkal kínált meg. — Martell úr, — magyarázta Belzebub, — állandó kliensünk, az üzleti tisztesség úgy kívánja, hogy mi is nála rendeljünk. A harmadik pohár után elmondottam jö­vetelem célját. Belzebub minden szavam után elégedetten bólintott. — Soha jobbkor nem jöhetett, — mon­dotta, — egész szekéroldalra való műkincset vásárolhat potomáron. — Ah! — Nagy titkot közlök önnel, — suttogta a fülembe, — rövid idő alatt feloszlik az egész üzlet. — Mit nevez ön üzletnek? — kérdeztem. — A poklot. Kicsinylően végignézett. — Azt hiszi, — kérdezte, — hogy a po­kol vagy a menyország nem épp olyan üzlet, mint akármelyik más? Fájdalom, az utóbbi időben a mi üzletünk roppantul hanyatlott. Deficittel dolgozunk. Elhatároztuk, hogy likvidálunk, s addig is, amit lehet, eladunk­ kézi alatt. Nem tudtam magamhoz térni meglepe­tésemből. A pokol megszűnik, mint valami közkereseti társaság? Ez oly hihetetlenül hangzott... Aztán elgondoltam hirtelen, hogy micsoda következményekkel fog ez járni, milyen rettenetes változá­sokat támaszt az emberek gondolkozásaiban, a prózában, a versben, biz Isten, gondoltam, hisz akkor meg leéli­­korrigálni a bibliai szöveget! Meny­nyi pénzéibe fog ez kerülni az angol bibliai társaságnak! De őszintén szólva, mindez csak futólag foglalkoztatott. Minden gondolatomat az ol­csón vásárolható műkincsek foglalták le. Belzebub átvezetett az arheológiai osz­tályba. Útközben több ajánlatot tett. — Érdeklődne ön például­­— kérdezte — Diogenész hordója iránt. Elég jól konzer­vált darab, finom diófából, cinikus faragvá­­nyokkal. — Köszönöm, nem kérek belőle? — Óhajtaná megszerezni Judit zsebké­sét, amelylyel Holofernesz nyakát lenyi-I szélta. Csinos darab, a penge igazi damasz- Mai számunk 32 oldal.

Next