Pesti Napló, 1908. szeptember (59. évfolyam, 209–234. szám)
1908-09-06 / 214. szám
l gálja a mosás árát. Egy alkalommal így szólt a mosónőjéhez: „Ezentúl csak az alját mossa ki a szoknyáimnak s a mosásért csak félannyit fogok fizetni.“ A mészárosnak megparancsolta, hogy csak olyan húst vigyen számára, amelynek fontja nem drágább tizenkét centnél. Egy napon Biladelfiában járt üzleti ügyekben s hirtelen megtudta, hogy a newyorki börzén erősen hullámzanak az értékek. Azonnal megsejtette, hogy nagy nyereségre van kilátása, de még a tőzsde bezárása előtt ott kellett lennie Newyorkben A rendes vonatok már elindultak, különvonatot kére tehát a vasúttársaságtól, egy lokomotivval és egy vagyonnal. Az áfát azonban drágának találta megkisérlette az alkudozást. Nem sikerült. s Végre ezt az ajánlatot tette: „Kapcsolják le a vagyont, a lokomotivon fogok utazni s kevesebbet fizetek ötven dollárral.“ Úgy történt, Hettynek van egy fia, aki Texaszban lakik. Mikor ez a fiú gyermek volt, Hetty minden nap kiküldte őt az utcára, hogy adja el a családi körben kiolvasott újságokat. Később pazarló hajlamokat fedezett fel a fiában, aki Csikágóban végezte tanulmányait s egy alkalommal kétezer dollárt vert el egyszerre. A kedves mama el akarta távolítani fiát a nagy városokból s Texaszban egy vasutat vett számára. Megtette azután ennek a vasútnak az elnökévé. Hetty Green élete valóságos regény. Negyven évvel ezelőtt szép és gazdag leány volt New Englandban. Egy napon Edward Green, Amerika manillai konzula valami társaságban hírt hallott róla és nyomban bele szeretett. Nemsokára meglátogatta, udvarolni kezdett neki, majd feleségül vette. A férj több millió dollárral birt s az asszony is örökölt az atyjától tizenhat, a nagybátyjától pedig két-három millió dollárt. Ez az utóbbi örökség nagy pörre adott alkalmat, mert a Végrendelet szerint a vagyon jótékony célra maradt. Hetty Green egy hónap múlva előmutatott egy másik végrendeletet, mely szerint a milliókhoz neki volt jussa. Hamisnak mondották ezt a végrendeletet, de két esztendeig tartó pörösködés után Hetty Green győzelmeskedett. Mikor rászánta magát az üzleti életre, elsősorban el akarta adni a kocsiját és a lovait. A háza előtt kiállította az utcára a kocsit a lovakkal együtt s táblácskán hirdette: „Eladók!“ Hogy megtakarítsa az ügynöknek járó költséget, maga ült be a kocsiba . Várta a vevőket. A férje könyörgött, protestált s végre haragosan jelentette ki: „Asszonyom, ha nyomban vissza nem megy a házba, orvosokat fogok hivatni és bolondnak nyilváníttatom önt.“ Hetty Green azt felelte a fenyegetésre: „Uram, majd meglátjuk, hogy ki kettőnk közül a bolond.“ Néhány hónappal később Green ur elveszítette minden vagyonát a bürze spekulációiban. Green asszony vagyona pedig megnövekedett. Green ur néhány évvel ezelőtt halt meg meglehetős nyomorúságban. Hetty Green folyton, magasabbra emelte az aranyhegyeit. De minél jobban gazdagodott, annál szegényesebben élt. Mindent megtagadott magától s egyik , boarding house-ból a másikba költözött, mindig az olcsóbbat keresve. Végül Bobckenben állapodott meg. Néhány héttel azután, hogy Hetty Greent először megpillantottam a Brodwayn, az újságok vagy feltűnést keltő, szenzációs esetről adtak hírt. Hetty Green elhagyta hobokeni lakását s New York legelőkelőbb fogadójába költözött udvartartásával együtt. És az udvartartás naponta nyolcvan dollárjába került. Egy hétig egyébről sem beszéltek, mint erről a különös esetről. Az újságok megírták, hogy Hetty Green és Miss Sylvia divatos ruhákat öltöttek s udvarmester áll a lakásuk ajtaja előtt és állandóan automobil várakozik rájuk. A csodálkozás akkor érte el a tetőpontját, az mikor hire támadt hogy Hetty Green nagy ebédet adott harminc vendégének s ötven dollárt fizetett egy-egy téritekért. Az ételeket azokban az arany chingekben szolgálták fel, amelyeket a fogadó különös ünnepiés alkalmakra tartogat. Ma véletlenül megtudtam, hogy Iletty Creen nem lakik többé a Palace Hotelben. Visszatért Hobokenbe és újból felöltötte régi módú ruháját. A milliárdosnő visszatért a nyomorúságba... Milyen kínálkozó a pszichológusok számára ez a probléma! Valaki csak azért halmozzon össze milliókat, hogy szegényen éljen! S végre megpróbálja élvezni az életet, de a próba nem sikerül. Képzelhetünk-e meddőbb, szomorúbb és elhagyatottabb életet a Hetty Green életénél? Hetty Green sohasem nevet... S ki tudja, hogy nem telik-e meg a lelke irigységgel, amikor szegény szomszédainak vidám kacagását hallja? (Corriere della Sera). Luigi Barzini. 10 Budapest, vasárnap. . PESTI NAPLÓ. SZÍNHÁZ és művészet. — Két bemutató-előadás. 1 * — Kutya, van a leértben. — A Vígszínház újdonsága. — A Vígszínházban az első bemutatás a nyári üdülés után: ennek megvan a maga hangulata. Az emberek nézegetik egymást és régi arcokat találnak, de mintha egy árnyalattal öregebbek vagy talán fiatalabbak volnának. Ki tudja? Maga a szinház is megállapodott már, évrőlévre ugyanaz és az ember csak nagyon finom, de újabb ráncokat vesz észre az arculatán. De a következő pillanatban meg van nyugtatva, hogy semmi sem változott. Tavaly is borsos francia bohózattal kezdték a szezont, az idén is. Ez a következetesség. Tavaly „Nincs elvámolni valója ?“-nak hívták a kapunyitó kaviárt, az idén épp olyan hosszú a címe: „Kutya van a kertben.“ Franciául: „puce á l'oreille“. „Puce“ nem tesz annyit, mint kutya és ..oreille“ tudvalevőleg nem kertet jelent. De ez tökéletesen mindegy. Az ilyen darabnál csak az a fontos, hogy kétértelmű legyen. Ajánlom mindenkinek a következő lelki ellenpróbát: ne hallgasson a szomszédjai röhögésére, vegyen minden azét úgy, ahogy értelme van és akkor ki fog derülni, hogy az egész darabnak csak két értelme van, de egy értelme nincsen. Akik Beydeaunak az „Osztrigás Mici“-jét ismerik és karrikíroző szellemességét becsülni tudják, meg fognak döbbenni, hogy ez a szerző, aki villát és automobilt szerzett valamikor az invenciója frissességével, néhány év alatt milyen közel jutott ahhoz a szellemességhez, amelytől csak egy hajszál, választja el a paralízis progresszivát. A legolcsóbb, legközönségesebb, legrégibb bohózat fogások múzeuma ez a legújabb darabja. Az alapötlete is, hogy két teljesen egyforma embert tévesztenek össze a szereplők, régibb mint a Noé bárkája. Ami ezenkívül marad, azt csak úgy lehet megérteni, hogy ha a cirkuszi elownok régi vicceit, az átöltöző bohózatok ósdi fogásait, a Stallmeister és Dummer August pofozkodásait, rúgásait egyetlen egyvelegbe és zagyvalékba kegítve gondoljuk." Ez a Feydeau legújabb bohózata. Az emberek lélekzetüiket visszafojtva figyelnek az összevissza kuszált bonyodalomra, amely minden rossz francia bohózat második felvonásában az őrület tetőpontjára hág, hogy a harmadik felvonásban a legbárgyúbb módon megoldást nyerjen. Még kritikusokat is megtéveszt az a szemfényvesztő ügyesség, amelylyel a szerző a nézőket orruknál fogva vezeti, pedig az egész boszorkányság úgyszólván matematikai kombináción alapszik. Az eféle szerzők nem emberekkel dolgoznak, hanem A, B, C, D, E stb. jelzésű figurákkal, ezeket keverik, kuszálják a kombináció minden lehetősége szerint. Ez voltaképp nem is szellemi munka, mert rosszabb a favágásnál. És a Feydeau-darab élesen belevilágít a ruhózatgyárak sivár, kopár világába. De elvégre én nem vagyok vidéki szinügyi bizottság, hogy komolyan haragudjam az eféle importált párisi holmira —• amelyből egy-kettőt mindig raktáron tart a Palais Royal cimű szajnaparti víg intézmény — és elismerem, hogy aki 1908. szeptember 6. ~14. szám tö ik nevetni akar, gondolkodás nélkül, értelem nélkül, nézze meg azt a „kutyát a kertben“. Kár még több szót vesztegetni reá. A rendezésről és az előadásról mindenkiazt az impressziót vitte haza, hogy a Vígszínház színészei élénkség és rutin dolgában egyedül állnak az efféle darabok előadásában. Góth, Szerémi, Tapolczai, Vendrey, Tihanyi a szó legszorosabb értelmében kacagtatok és bár alakításuk teljesen karrikatúraszerű, egy-egy az életből ellesett nüánszot szívesen veszünk bennük észre. A nők, élükön Gazsi Mariskával és Komlóssy Hanával, élénken peregnek, forognak, ahogy a bohózat cselekménye megkívánja. A második felvonás rendezéséért Szilágyi Vilmost külön dicséret illeti. A darabot Góth Sándor fordította és elég ügyes pesti viccekkel tarkította. Sz. Gy. „Tűz a gyárban.* — A Magyar Színház újdonsága. —Nehéz dolog nekünk Németország megkerülésével új északi írót felfedezni. A német szinpadok vezetői nagyon is őrt állanak és nem jogosulatlan a bizalmatlanságunk az ismeretlen, idegen íróval szemben, ha a német szinpadok megkerülésével jut el hozzánk és művét első kézből kapjuk. Mai premierjével a Magyar Színház ambicionálta azt a dicsőséget, hogy egy új hollandi drámaírót fedez fel, akinek nevét hazája határain túl eddig még nem ismerték. Alig hisszük, hogy ezentúl másképp lesz. Sveelinch Gyula bemutatkozott nekünk, de úgy jártunk vele, mint ama sok idegennel, akinek a bemutatkozásnál elmormolt nevét másnapra elfelejtjük. Az új ismerősnek ugyanis nem volt értékes mondanivalója a számunkra. ALámájának, melyet Sebestyén Károly jó fordításában mutattak be, egy derék öreg szeszgyáros a főszereplője, aki nagyon szereti a gyermekeit és a csőd szélén áll. Ez a két dolog nagyon szorosan egymáshoz tartozik, mert az öreg, hogy az elkerülhetetlen bukás ne döntse a családját nyomorba, eltűri, hogy az egyik fiú felgyújtsa a gyárat. A gyár kitűnően be van biztosítva, a család megmenekül az anyagi végromlástól. Kellemetlen, sőt kínos véletlen, hogy a gyárban bennég egy ember, éppen az öreg gyáros sógora. De ennek az epizódnak semmi különös jelentősége sincs, valamint annak sem, hogy a gyáros veje, aki szerencsétlenségére vizsgálódíró, kissé nehezményezi a gyújtogatást. De nem sokáig. A felesége kérésére beadja a derekát és a második felvonás végén, vége is lehetne a darabnak. Nincs vége, sőt úgy fest, mintha csak most kezdődnék voltaképpen a dráma, amelynek eddig teljesen hijját éreztük. Azonban a harmadik felvonásban sem kapjuk a drámát, aminthogy nem is kaphatjuk. A biztosítási összeget kifizetik, az öreg gyárost képviselővé választják, huszárfia elveszi az ezredese lányát, leánya jegyben jár egy derék fickóval. Minden rendben volna, ha az öreget nem furdalná a lelkiismerete. Ámde furdalja és beteg, nagyon beteg- A darab végén meg is hal. Szépen, csendesen egy nagy székben. Apoplexia cordis, ha jól láttuk. Még az sem egészen bizonyos, hogy a lelkiismerete ölte meg. Lehet, hogy idült szívbaja. Ügyetlen, mesterkélt és nem őszinte ez a munka. Az elején csupa ígéret, de a szerző az ígéreteiből nem vált be semmit. Mintha csalogatna drámai összeütközések magvával, az első felvonásban el is szór néhányat, de öntözetlen hagyja. A további felvonásokban nem kél ki belőlük semmi. Művész-író nem viszi ezt a témát színpadra, jó drámaíró, ha már meg kell birkóznia vele, nem hagyja ennyire kiaknázatlan. A közönségnek mégis tetszett. Csaknem egészen megtelt a színház és érdeklődés kísérte a jeleneteket, melyek között néhány kétségtelenül hatásos. Talán inkább inogható. És az ilyesmi még mindig megtéveszti az embereket. Sokat tapsoltak, de a tapsok észrevehetően a szereplőket jutalmazták. Kettőjüket: Réthey Lajost és Körmendy Jánost nyílt színpadon is. Mind a ketten élesen részleteztek és az ilyen derék és becsületes színész-munkát szintén nagyon szereti a közönség. A többiek kör-