Pesti Napló, 1908. szeptember (59. évfolyam, 209–234. szám)

1908-09-06 / 214. szám

l­ gálja a mosás árát. Egy alkalommal így szólt a mosónőjéhez: „Ezentúl csak az alját mossa ki a szoknyáimnak s a mosásért csak félannyit fogok fizetni.“ A mészárosnak megparancsolta, hogy csak olyan húst vigyen számára, amelynek fontja nem drágább tizenkét centnél. Egy napon Biladelfiában járt üzleti ügyekben s hirtelen megtudta, hogy a newyorki börzén erő­sen hu­llámzanak az értékek. Azonnal megsejtette, hogy nagy nyereségre van kilátása, de még a tőzsde bezárása előtt ott kellett lennie Newyork­­b­en A rendes vonatok már elindultak, kü­lönvona­­tot kére tehát a vasúttársaságtól, egy lokomotivval és egy vagyonnal. Az áfát azonban drágának ta­lálta megkisérlette az alkudozást. Nem sikerült. s Végre ezt az ajánlatot tette: „Kapcsolják le a vagyont, a lokomotivon fogok utazni s kevesebbet fizetek ötven dollárral.“ Úgy történt, Hettynek van egy fia, aki Texaszban lakik. Mikor ez a fiú gyermek volt, Hetty minden nap kiküldte őt az utcára, hogy adja el a családi körben kiolvasott újságokat. Később pazarló hajlamokat fedezett fel a fiában, aki Csikágóban végezte tanul­mányait s egy alkalommal kétezer dollárt vert el egyszerre. A kedves mama el akarta távolítani fiát a nagy városokból s Texaszban egy vasutat vett szá­mára. Megtette azután ennek a vasútnak az elnökévé.­­ Hetty Green élete valóságos regény. Negyven évvel ezelőtt szép és gazdag leány volt New­ Englandban. Egy napon Edward Green, Amerika manillai konzula valami társaságban hírt hallott róla és nyomban bele szeretett. Nemsokára meglá­togatta, udvarolni kezdett neki, majd feleségül vette. A férj több millió dollárral birt s az as­s­­zony is örökölt az atyjától tizenhat, a nagybátyjá­tól pedig két-három millió dollárt. Ez az utóbbi örökség nagy pörre adott alkalmat, mert a Végren­delet szerint a vagyon jótékony célra maradt­. Hetty Green egy hónap múlva előmutatott egy másik végrendeletet, mely szerint a milliókhoz neki volt jussa. Hamisnak mondották ezt a végrendeletet, de két esztendeig tartó pörösködés után Hetty Green győzelmeskedett. Mikor rászánta magát az üzleti életre, első­sorban el akarta adni a kocsiját és a lovait. A háza előtt kiállította az utcára a kocsit a lovakkal együtt s táblácskán hirdette: „Eladók!“ Hogy megtakarítsa az ügynöknek járó költséget, maga ült be a kocsiba . Várta a vevőket. A férje kö­­nyörgött, protestált s végre haragosan jelentette ki: „Asszonyom, ha nyomban vissza nem megy a házba, orvosokat fogok hivatni és bolondnak nyil­váníttatom önt.“ Hetty Green azt felelte a fenye­getésre: „Uram, majd meglátjuk, hogy ki kettőnk közül a bolond.“ Néhány hónappal később Green ur elveszítette minden vagyonát a bürze spekulációiban. Green asszony vagyona pedig megnövekedett. Green ur néhány évvel ezelőtt halt meg meglehetős nyomo­rúságban. Hetty Green folyton, magasabbra emelte az aranyhegyeit. De minél jobban gazdagodott, annál szegényesebben élt. Mindent megtagadott magától s egyik , boarding house-ból a másikba költözött, mindig az olcsóbbat keresve. Végül Bobckenben ál­lapodott meg. Néhány héttel azután, hogy Hetty Greent elő­ször megpillantottam a Brodwayn, az újságok v­agy feltűnést keltő, szenzációs esetről adtak hírt. Hetty Green elhagyta hobokeni lakását s New­ York legelőkelőbb fogadójába költözött udvartartásával együtt. És az udvartartás naponta nyolcvan dol­lárjába került. Egy hétig egyébről sem beszéltek, mint erről a különös esetről. Az újságok megírták, hogy Hetty Green és Miss Sylvia divatos ruhákat öltöttek s udvarmester áll a lakásuk ajtaja előtt és állandóan automobil várakozik rájuk. A csodálkozás akkor érte el a tetőpontját, az mikor hire támadt hogy Hetty Green nagy ebédet adott harminc vendégének s öt­ven dollárt fizetett egy-egy téritekért. Az ételeket azokban az arany chingekben szolgálták fel, ame­lyeket a fogadó különös ünnepiés­ alkalmakra tar­togat. Ma véletlenül megtudtam, hogy Ilett­y Creen nem lakik többé a Palace Hotelben. Visszatért Ho­­bokenbe és újból felöltötte régi módú ruháját. A milliárdosnő visszatért a nyomorúságba... Milyen kínálkozó a pszichológusok számára ez a probléma! Valaki csak azért halmozzon össze mil­liókat, hogy szegényen éljen! S végre megpróbálja élvezni az életet, de a próba nem sikerül. Képzel­­hetünk-e meddőbb, szomorúbb és elhagyatottabb éle­tet a Hetty Green életénél? Hetty Green sohasem nevet... S ki tudja, hogy nem telik-e meg a lelke irigységgel, amikor szegény szomszédainak vidám kacagását hallja? (Corriere della Sera). Luigi Barzini. 10 Budapest, vasárnap. . PESTI NAPLÓ. SZÍNHÁZ és művészet. — Két bemutató-előadás. 1 * —­­ Kutya, van a leértben. — A Vígszínház újdonsága. — A Vígszínházban az első bemutatás a nyári üdülés után: ennek megvan a maga hangulata. Az emberek nézegetik egymást és régi arc­okat talál­nak, de mintha egy árnyalattal öregebbek vagy ta­lán fiatalabbak volnának. Ki tudja? Maga a sz­inház is megállapodott már, évről­­évre ugyanaz és az ember csak nagyon finom, de újabb ráncokat vesz észre az arculatán. De a követ­kező pillanatban meg van nyugtatva, hogy semmi sem változott. Tavaly is borsos francia bohózattal kezdték a szezont, az idén is. Ez a következetesség. Tavaly „Nincs elvámolni valója ?“-nak hívták a kapunyitó kaviárt, az idén épp olyan hosszú a címe: „Kutya van a kertben.“ Franciául: „puce á l'oreille“. „Puce“ nem tesz annyit, mint kutya és ..oreille“ tudvalevőleg nem kertet jelent. De ez tökéletesen mindegy. Az ilyen darabnál csak az a fontos, hogy kétértelmű legyen. Ajánlom mindenkinek­ a következő lelki ellen­­próbát: ne hallgasson a szomszédjai röhögésére, vegyen minden azét úgy, ahogy értelme van és akkor ki fog derülni, hogy az egész darabnak csak két ér­telme van, de egy értelme nincsen. Akik Beydeau­­nak az „Osztrigás Mici“-jét ismerik és karrikíroző szellemességét becsülni tudják, meg fognak döb­benni, hogy ez a szerző, aki villát és automobilt szerzett valamikor az invenciója frissességével, né­hány év alatt milyen közel jutott ahhoz a szelle­­mességh­e­z, amelytől csak egy hajszál, választja el a paralízis progresszivát. A legolcsóbb, legközönségesebb, legrégibb bo­hózat­ fogások múzeuma ez a legújabb darabja. Az alapötlete is, hogy két teljesen egyforma embert tévesztenek össze a szereplők, régibb mint a Noé bárkája. Ami ezenkívül marad, azt csak úgy le­het megérteni, hogy ha a cirkuszi elownok régi vicceit, az átöltöző bohózatok ósdi fogásait, a Stallmeister és Dummer August pofozkodásait, rú­gásait egyetlen egyvelegbe és zagyvalékba kegítve gondoljuk." Ez a Feydeau legújabb bohózata. Az­ emberek lélekzet­üiket visszafojtva figyel­nek az összevissza kuszált bonyodalomra, amely minden rossz francia bohózat második felvonásá­ban az őrület tetőpontjára hág, hogy a harmadik felvonásban a legbárgyúbb módon megoldást nyer­jen. Még kritikusokat is megtéveszt az a szemfény­vesztő ügyesség, amelylyel a szerző a nézőket or­ruknál fogva vezeti, pedig az egész boszorkányság úgyszólván matematikai kombináción alapszik. Az eféle szerzők nem emberekkel dolgoznak, hanem A, B, C, D, E stb. jelzésű figurákkal, ezeket ke­verik, kuszálják a kombináció minden lehetősége szerint. Ez voltaképp nem is szellemi munka, mert rosszabb a favágásnál. És a Feydeau-darab élesen belevilágít a ruhózatgyárak sivár, kopár világába. De elvégre én nem vagyok vidéki szinügyi bizottság, hogy komolyan haragudjam az eféle importált párisi holmira —• amelyből egy-kettőt mindig raktáron tart a Palais Royal cimű­ szajna­­parti víg intézmény — és elismerem, hogy aki 1908. szeptember 6. ~14. szám tö­ ik nevetni akar, gondolkodás nélkül, értelem nélkül, nézze meg azt a „kutyát a kertben“. Kár még több szót vesztegetni reá. A rendezésről és az előadásról mindenki­­azt az impressziót vitte haza, hogy a Vígszínház szí­nészei élénkség és rutin dolgában egyedül állnak az efféle darabok előadásában. Góth, Szerémi, Ta­­polczai, Vendrey, Tihanyi a szó legszorosabb ér­telmében kacagtatok és bár alakításuk teljesen karrikatúraszerű, egy-egy az életből ellesett nüán­­szot szívesen veszünk bennük észre. A nők, élü­kön Gazsi Mariskával és Komlóssy Hanával, élén­ken peregnek, forognak, ahogy a bohózat cselek­ménye megkívánja. A második felvonás rendezé­séért Szilágyi Vilmost külön dicséret illeti. A darabot Góth Sándor fordította és elég ügyes pesti viccekkel tarkította. Sz. Gy.­ ­ „Tűz a gyárban.* — A Magyar Színház újdonsága. —­Nehéz dolog nekünk Németország megkerülésé­vel új északi írót felfedezni. A német szinpadok vezetői nagyon is őrt állanak és nem jogosulatlan a bizalmatlanságunk az ismeretlen, idegen íróval szemben, ha a német szinpadok megkerülésével jut el hozzánk és művét első kézből kapjuk. Mai premierjével a Magyar Színház ambicio­nálta azt a dicsőséget, hogy egy új hollandi dráma­írót fedez fel, akinek nevét hazája határain túl eddig még nem ismerték. Alig hisszük, hogy ezentúl másképp lesz. Sveelinch Gyula bemutatkozott ne­künk, de úgy jártunk vele, mint ama sok idegen­nel, akinek a bemutatkozásnál elmormolt nevét másnapra elfelejtjük. Az új ismerősnek ugyanis nem volt értékes mondanivalója a számunkra. A­­Lámájának, melyet Sebestyén Károly jó fordításában mutattak be, egy derék öreg szesz­gyáros a főszereplője, aki nagyon szereti a gyer­mekeit és a csőd szélén áll. Ez a két dolog nagyon szorosan egymáshoz tartozik, mert az öreg, hogy az elkerülhetetlen bukás ne döntse a családját nyo­morba, eltűri, hogy az egyik fiú felgyújtsa a gyá­rat. A gyár kitűnően be van biztosítva, a család megmenekül az anyagi végromlástól. Kellemetlen, sőt kínos véletlen, hogy a gyárban bennég egy em­ber, éppen az öreg gyáros sógora. De ennek az epizódnak semmi különös jelentősége sincs, vala­mint annak sem, hogy a gyáros veje, aki szeren­csétlenségére vizsgálódíró, kissé nehezményezi a gyújtogatást. De nem sokáig. A felesége kérésére beadja a derekát és a második felvonás végén, vége is lehetne a darabnak. Nincs vége, sőt úgy fest, mintha csak most kezdődnék voltaképpen a dráma, amelynek eddig teljesen hijját éreztük. Azonban a harmadik felvonásban sem kapjuk a drámát, aminthogy nem is kaphatjuk. A bizto­sítási összeget kifizetik, az öreg gyárost képvise­lővé választják, huszárfia elveszi az ezredese lá­nyát, leánya jegyben jár egy derék fickóval. Min­den rendben volna, ha az öreget nem furdalná a lelkiismerete. Ámde furdalja és beteg, nagyon be­teg- A darab végén meg is hal. Szépen, csendesen egy nagy székben. Apoplexia cordis, ha jól láttuk. Még az sem egészen bizonyos, hogy a lelkiismerete ölte meg. Lehet, hogy idült szívbaja. Ügyetlen, mesterkélt és nem őszinte ez a munka. Az elején csupa ígéret, de a szerző az ígé­reteiből nem vált be semmit. Mintha csalogatna drámai összeütközések magvával, az első felvonás­ban el is szór néhányat, de öntözetlen hagyja. A további felvonásokban nem kél ki belőlük semmi. Mű­vész-író nem viszi ezt a témát színpadra, jó drámaíró, ha már meg kell birkóznia vele, nem hagyja ennyire kiaknázatlan. A közönségnek mégis tetszett. Csaknem egészen megtelt a színház és érdeklődés kísérte a jelenete­ket, melyek között néhány kétségtelenül hatásos. Talán inkább inogható. És az ilyesmi még mindig megtéveszti az embereket. Sokat tapsoltak, de a tapsok észrevehetően a szereplőket jutalmazták. Kettőjüket: Réth­ey Lajost és Körmendy Jánost nyílt színpadon is. Mind a ketten élesen részletez­tek és az ilyen derék és becsületes színész-munkát szintén nagyon szereti a közönség. A többiek kör-

Next