Pesti Napló, 1908. szeptember (59. évfolyam, 209–234. szám)

1908-09-01 / 209. szám

Budapest, kedd 1908. szeptember 1. 209. szám 3 ________PESTI N­A­PL 6.____________ alakulásban részt vegyen. A katonai kérdéseknek olyan megoldását tervezik, amelylyel állítólag a fügetlenségi párt beérheti. Az uj programmnak ez a része már elintézett dolognak tekinthető. El­lenben függőben van még a bank ügye, mert erre vonatkozólag sem az uralkodó elé nem terjesztet­tek még konkrét megoldási javaslatot, sem a füg­getlenségi párt végleges és egységes álláspontja nincs még kialakulva. A programmnak többi része, így a választási reform ügye is, már teljesen tisz­tázva van és e tekintetben nehézségek már nem merülhetnek föl. A szerb kereskedelmi szerződés. A hivatalos lap vasárnapi száma közli a kabinet rendeletét a szerb kereskedelmi szerződés életbeléptetése tár­gyában. A szerb szerződést most csak ideiglenesen, ez év végéig terjedő érvényességgel léptette életbe a kormány; január 1-én túl csak az esetben lesz ér­vényes a szerződés, ha addig az országgyűlés le­tárgyalja és elfogadja. Belgrádból jelentik. A hi­vatalos lap közli a m­onarkiával kötött kereskedelmi szerződés szankcióját, továbbá egy királyi ukrázt, mely szeptember 1-étől kezdődőleg ideiglenesen életbelépteti a szerződést. Szerpentin­ut. — Apponyi beszéde. — Jöbb, ha a 67-es pártok, követve gróf Apponyi Al­bert példáját, beolvadnának a függetlenségi pártba. Gróf Apponyi Albert beszédében elmondotta, hogy ő mindig elkísérte Sághyt, ha beszámolót mondott, megtette ezt most szintén, már csak azért is, hogy kitűnjék: nincs különbség a régi Apponyi és Apponyi, a miniszter között. Majd rátért az aktuális politika kérdéseire, amelyekről ezeket mondotta: Vádolják a függetlenségi pártot — mondta a többi közt — azok, akik egy kanál vízbe fojtották volna azelőtt a függetlenségi eszmét és most egy­szerre úgy lépnek föl, mintha rajongnának érte, mintha egy félórát sem tudnának várni, hogy meg­valósuljon, — vádolják a függetlenségi pártot, hogy lemondott céljairól. Azt mondják: a híres függet­lenségi pártnak három tagja benn van a kormány­ban, hát most hol van az ország függetlensége? Nincs meg a külön vámterület, a katonát még ma is németül kommandi­rozzák, mint azelőtt, hol van az a nagy függetlenség? Én megmondom, hol van. Ha valaki egy meredek hegynek nekimegy, föl akarja a szekerét vinni a hegy tetejére, befog két lovat, nem bírják, befog négy lovat, ha azok se bír­ják, befog hatot, befogja ökreit is és a végén látja, hogy sehogyse tudja a szekeret a meredek hegyen fölvinni. Akkor észreveszi, hogy a hegy körül egy szépen görbülő út megy föl, azon bár kissé lassab­ban, de följut. Mikor okosabb, ha tovább fog menni a meredek utón és jószágait elcsigázza, vagy ha kerülő utat választ, anélkül, hogy a jószág erejét fogyasztaná? Az okosabb ember az utóbbit cselekszi. Elsőnek lenni nem azt jelenti: bolondnak lenni, hanem az okos utón haladni­ Mivel tapasztaltuk, hogy a meredek utón nem tudunk följutni, ha a nemzet minden erejét megfeszítjük, az csak elcsi­gázza a nemzetet és mivel fölfedeztük, sőt merem mondani, tudjuk, hogy van egy kerülő út, amelyen lassan felférünk a csúcsra, mint okos emberek ezt az utat választottuk. Megyünk ezen az úton anél­kül, hogy a nemzettől nagy áldozatokat kérnénk. (Éljenzés.) A külön vámterület ma még nincs meg. Miért? Azért, mert azok, akik a nemzet urai voltak mi­­előttünk, lehetetlenné tették megvalósulását azáltal, hogy idegen országokkal önhatalmúlag megmásít­hatatlan szerződéseket kötöttek. Ha tehát szerződés­szegők nem akarunk lenni, fönn kellett tartanunk s igy csak akkor lehet meg a külön vámterület, amikor azok a szerződések lejárnak. De akkorára­­ biztosítottuk az ors­zágot, a szekerünknek a rudját s odafordítottuk a függetlenség felé. Azt mondhatja valaki, nem nagy dolog a szekér rudját odafordi­ György gróffal. Tanítottam, minden nap leckét adtam föl neki az angol nyelvből és ő tanult, akart... A harmincnyolcéves, or­szágából kivert férfi könyve felé hajolt és úgy magolta: I, you, he... És én a harma­dik szobába is behallottam, amint föl­ és alá járkál és mondogatja: — I am going... Jou ar going... He is going ... És este átjött hozzám s vacsora közben beszélgetni kezdett. Mesélni az elmúlott idők­ből, élő, de neki soha vissza nem térő embe­rekről. Halkan és szomorún mesélte élete történetét. Mindent, mindent... Furcsa alkotás a férfi szíve. Egyszerre többet is tud szeretni. Hevesen és féltéke­nyen. Mindegyik szerelme egyformán drága neki, mint az anyának gyermekei és mind­egyikért a halállal tudna szembe nézni. Egy asszonyt szeretett és egy leányt. S őt is mind a kettő szerette. Az asszony érzéki, forró, vad szerelemmel, a lány tisztán, szű­ziesen ... — És a színésznő? — Az csak mulatság. Hatszáz, vagy ezer koronát adott neki havonta, hogy legyen hova feljárnia ebéd után. Mikor aztán a hi­deg, számitó lány magánügyeibe is kezdett beleavatkozni, megfizette és otthagyta. De ezt a kettőt szerette nagyon és szenvedélye­sen. A lányt feleségül akarta venni. De a család nem adta ... így ült és mesélt György gróf minden este ... Aztán köszönt és aludni ment. Éjféltájt egyszer füslbredtem és György gróf szobájából világosságot láttam kisugá­rozni. Figyeltem. Mintha simna odabenn. Felkapom a rókámat, lesnyitok. A hatalmas, gyönyörű szál ember két karjára az asztalra roskad, fejét lehajtja és csuklással szakga­­tott hörgő hangon sir. — Mi történt? — kérdem. Előtte az angol nyelvtan, könyei tú­­l hullanak és fejét föl sem emelve, feleli­­tani, azt két perc alatt meg lehet csinálni. Két perc alatt meg lehet csinálni egy nagy téren, de ha a szekér egy keskeny útban van, ahol meg fog dúlni nehéz, akkor nagy dolog a rudat úgy irányí­tani, hogy másfelé álljon, mint azelőtt, így voltunk ezzel. Az előbbi kormányok alatt a rúd folytono­san az Ausztriától való függés felé volt fordítva, most egyfelől Ausztria, másfelől a horvátok és nemzetiségek szorongatják az utunkat. Ilyen kes­keny utón megfordítani az ország szekerét, hogy most a rudja függetlenség felé nézzen és nem a közösség felé, nagy munka volt és ezt elvégeztük. A többi aránylag könnyű, haladni a keskeny utait is lehet, csak a megfordítást volt nehéz meg­csinálni. Azt mondják, hogy egy csomó bajt akasztunk az ország nyakába. A vasutakon sohasem volt annyi baj, mint most. Ha valaki valamit szállítani akar, áruja vesztegel, a vonatokkal meggyűlt a hajunk, mindenféle nemzetiségi iskolákban, oláh és tét vi­déken mindenféle baj mutatkozik, amely előbb — úgy mondják — nem létezett. Ebben van valami igazság. De ha valaki örökséget csinál, akkor eleinte megörül a­z örökségnek. Ha megnézi a telekköny­vet, öröme néha megcsappan, mert látja, hogy mi­lyen teherrel van megterhelve és akkor gondolkodik, várjon elfogadja-e az örökséget. Mi is örökséget csináltunk. Másoktól örököltük a kormányzatot és midőn megnéztük a teherlapot, ha magunk dolgá­ról lett volna szó, nem vállaltuk volna el, de mivel az ország dolgáról volt szó, el kellett vállalni min­den terhével együtt. Bajok vannak az államvasuta­kon, mert már tíz-tizenöt esztendő óta nem ren­deltek egy lokomotivot sem, ki nem javították a sínt, hogy a költségvetésekben mutathassák a nagy jövedelmet. Ilyen könnyelmű gazdálkodás folyt, és most, mikor nem palástoljuk a bajokat, kipattan­nak. De hogy kipattannak, ez már az első lépés az orvosláshoz. Ha valaki minket akarna felelőssé tenni a ba­jokért, amelyek most kipattannak, mert a valóságot akarjuk az egész vonalon látni, az úgy járna el velünk epemben, mint a számadó hasznár a gazdá­jával szemben, aki éveken át új ökröt nem vesz, az ekét, a masinát ki nem javíttatja. Az urnak tetszik ez a gazdálkodás, mert nincs költség. Ez eltarthat egy pár esztendeig, de egyszerre az ökrök mind elvénülnek, hasznavehetetlenné válnak az ekék, eltörnek a masinák és romba dől az egész gazdaság. A gazdának ilyenkor új számadója van, aki megmondja, hogy mi nincs, annak a gazda csak örülhet, mert inkább megfizeti, minthogy tovább ámuttassa magát. — Semmi... Főbelövöm magam! Hozzá megyek, fölemelem a fejét, a sze­mébe nézek... — Nem szégyeli magát. Egy ilyen ha­talmas, erős férfi ilyet mondjon. Hát nemi azért jött ide, hogy megmutassa odahaza mindenkinek, hogy igenis, maga erős és ki­tartó, hogy nem kell ör­öklött pénz és cím, a maga erejéből is ember lesz... — Nem vigasztalna, ha tudná, mit ér­zek így éjféltájt, mikor egyedül ülök egy kis szobában az óriási Newtyork közepén, künn rohan az élet, villamos fényben fürdenek milliók, én pedig ülök és leckét tanulok. Föl­­ke­lnek ilyenkor a múlt kísértetei, egymás­után elembe állnak, az arcomba röhögnek, kártyacsomót vágnak a szemembe és tovat rohannak. És látom azokat, akiket szeretek. Újra és újra olvasom a leveleket s végül azt érzem, nincs már a földön keresni valóm. Ki voltam ?... Mi vagyok ? Melléje ültem s kértem, mondja el az angol leckét. Elmondta. Köniyein keresztül csöndes mosoly szállt át s szomoran súgta. — Maga jó ... — De hiszen pompásan megy az angol! dicsértem meg. Két hónap múlva mindent tud s akkor magáé a világ. — Hát hiszi, hogy lesz még ember be­lőlem. — Tudom . .. Egészen biztosan ... Csak az ilyen ostobaságokat hagyja. Mint minden idegbeteg ember, ő is hir­telen vidám lett, győzött rajta az életerő, fölkelt és felém nyújtotta a kezét: — Ígérem, nem lövöm magam főbe! György gróf ígéri!... Olyan hangon mondta, mintha a mág­­náskaszinóban adná becsületszavát. Nem is lőtte magát főbe. [(Vese következik.)"­ ­ Budapest, augusztus 31. Gróf Apponyi Albert vallás- és közoktatásügyi miniszter tegnap megjelent a somorjai kerület déli kövegében, ahol Sághy Gyula, a kerület kép­viselője, befejezte beszámoló körútját. A megjelent választókhoz előbb Sághy Gyula, utána pedig gróf Apponyi Albert mondott beszédet. Sághy foglalko­zott az önálló bank és az általános választói jog ügyével, majd rátért a fúzióra, amelyről ezeket mondotta: Az önálló banknak a megoldása elősegítheti a fúziót a 67-es pártokkal és ha az általános vá­lasztói jogot is sikerül közmegnyugvásra megoldani, akkor még egy másik nehézség is elesik, amely ma még a fúzió megvalósítását is akadályozza. Míg ez a két kérdés teljesen megoldva nincsen, a fúziót nem tartja közvetetten aktuális kérdésnek, s külön­ben is csak oly fúziót tart egészséges alakulásnak, mely az országra nézve is minden tekintetben hasz­nos. Ez a fúzió pedig olyképpen volna a leghelye­tlen munka és hivatal n n­élkül. Angolul ta­nult, hogy aztán elmehessen Canadába akár favágónak is. — Az ember nem is hinné, milyen ne­héz egy tisztességes szobát kapni, — mondta beszélgetés közben. Sokat persze nem fizet­hetek, de a tisztaságot azért mégis szeretem. Maguk sehol se tudnak egy jó szobát? — Tudja mit, — fordultam hozzá, — nekem van egy kiadó szobám. Jöjjön oda lakni, kap szállást, ellátást, sőt még angolul is tanítom. Úgy gondoltam, hogy inkább ez a sze­gény, szerencsétlen ember, mint valami is­meretlen. Azt a pár dollárt csak meg tudja fizetni és legalább olyan helyen lesz, ahol megértik a panaszát, ahol elsírhatja szomo­rúságát. Eljött. Elhozatta ruháit és cigarettatár­cáit. Múltja minden gazdagságából, hetyke, pénzt szóró fiatal éveiből, a versenyekből, szeretkezésekből, katonatiszti rangjából csak ezek a cigarettatárcák maradtak meg. Jóba­rátok, jóbarátnők ajándéka. Mindegyikbe egy-egy szives sor volt bevésve. Hol vannak, akik adták? Mit jelentenek a bevésett szavak ? És egy kis doboz írást is hozott magá­val. Leveleket, csupa szerelmes levelet, és néhány arcképet. Olykor fölemelte a doboz tetejét és behunyt szemmel szívta a belőle kiáradó illatot. A posta pedig még most is hozott neki a messzi országból leveleket. A borítékon finom, gyöngéd írás. Mindenki el­hagyta, mindenki elfeledte, csak egy valaki nem... Kisérje áldás és rózsanyilás útjain ... Mi közöm volt ehez az emberhez? Sem­mi. De egy, bolond rajongás kerített hatal­mába. Én akartam belőle embert csinálni, én akartam visszaadni az életnek. Rajongó és bolond vagyok,­­ hiszen ezért élek oly m­esz­­sze hazámtól, családomtól. Mint egy kis gyerekkel, úgy bántam

Next