Pesti Napló, 1909. január (60. évfolyam, 1–26. szám)
1909-01-28 / 23. szám
125 Budapest, csütörtÖK _________PESTI NAPLÓ,_________ /9ü5z. Januar za. 23. szám. PESTI ERKÖLCSÖK. Hódli! ^Különböző kérdések és feleletek, amelyekből a jámbor idegen megtudhat egyet-mást a ródliról.) 1. Mi a ródli? — A ródli egy kis szánkó, amelylyel a pestiek a budai hegyekben Tátrát játszanak. 2. Kinek van joga ródlizni? — Ródlizni joga van mindenkinek, akinek ép a keze-lába és aki hallott valamit harangozni arról, hogy hogyan csinálják a téli sportot a Tátrában. 3. Kik terjesztik a ródlit? — A budai kocsmárosok és a pesti sebészdoktorok. Ez a két emberfaj keres pénzt a ródlin. 4. Mi helyett van a ródli? — A ródli a zsúr helyett van. Ahol tavaly még zsur volt minden kedden, ott az idén már ródli van minden kedden. Ahogy a zsúrra mindenki elvitte a Smokingját, úgy most a ródlitársaságba elviszi mindenki a szánkóját. 5. Mi történik a ródlival? — A ródlira ráülnek vagy ráhasalnak a legelőkelőbb körök. 6. Mit csinál ezzel szemben a ródli? — Ezzel szemben a ródli lecsúszik a Svábhegyről a Déli vasútig, ahol a legelőkelőbb körök lefordulnak róla. t--V 7. Jó ez? — Ez állítólag jó. 8. Mit jelent társadalmi szempontból a ródli? Társadalmi szempontból a ródli jelenti a lettet, a bőrbe-férni-nem-tudást, a modernséget és a meleg alsóruhát. 9. Mi a ródlizásban az élvezeti elem? — A csúszás. A pesti pénzember, mielőtt lecsúsznék mint pénzember, lecsúszik mint sportember. Előtanulmány ez arra az esetre, amikor majd ródli nélkül fog lecsúszni. 10. Ródiznak politikusok is? — Nem. A politikus csak fölfelé szeret csúszni, tehát természetes ellenszenvvel viseltetik minden ilyan jármű iránt, amely lefelé csúszik. 11. Milyen állat a ródli? *— Erre a pesti úgynevezett tájszólásos néphumor már régen megfelelt, mondván: „A ródli a legtürelmesebb állat, mert engedi magát felhúzni“. 12. A közéletben kihez hasonlít a ródli? — Polónyhoz. Mert alig csúszott le, már megint fenn van. 13. És kihez nem hasonlít? — A hatalmas emberhez. Mert mikor lefelé megy, mindenki rákapaszkodik, mikor pedig felfelé megy, mindenki otthagyja. lőj. Ezek után mit tegyen minden valamirevaló jj&feézláb pesti ember, aki ad magára valamit? ■— Menjen és ródlizzék. —o— Nagy verekedés volt a múlt héten egy felsőmagyarországi városka egyik vendéglőjében: kidobtak az étteremből egy vendéget. A helybéli hetilap legközelebbi számában megírta a nagy esetet, mégpedig úgy, hogy a vendég a levesben egy hajszálat talált, ezért gorombáskodott, majd olyan nagy patáliát csapott, hogy a vendéglős a pincérek segítségével kénytelen volt kidobni. Amikor a vendéglős ezt a hírt elolvasta, dühbe gurult és rögtön odaüzent a helyi lap szerkesztőkiadójának, hogyha a hírt a legközelebbi számban nem rektifikálja, akkor így meg úgy, majd meglátja, hogy mi fog történni. Erre a lap következő számában a Hírek rovatában megjelent a következő helyreigazítás: „Helyreigazítás. Legutóbbi számunkban „Verekedés a vendéglőben“ című hírünkre vonatkozólag utólag azt a tudósítást veszszük, aminek készséggel adunk helyet, hogy a szóban forgott hajszál a levesbe tévedésből került.“ * Egy régi színházi karmesterről beszélgetnek egy színházi társaságban. Sokáig nem volt állása és most megint szerződéshez fog jutni. — Milyen karmester ez az ember tulajdonképpen? — kérdezi egy színész. —Nagyon jó karmester — feleli egy zeneszerző. — Pedáns, rendes, pontos. Akár dirigál, akár nem, este nyolc órakor alszik 1 - 1 1 - ......... ------------ ■ ■ '■.— ■■ tarka krónika (A biró-jelölt. — A hajszál. — A karmester.) Biróválasztás volt nemrégiben egy tősgyökeres magyar községben. A választást vezető főszolgabiró egy jóravaló, jómódú gazdaembert igyekezett rávenni, hogy vállalja el a bírói tisztséget. A gazda azonban hallani sem akart erről. Akármennyire kérték is, ő konokul ragaszkodott ahhoz, hogy nem vállalja a bíróságot, sőt amikor tréfásan azt mondta neki a főszolgabíró, hogy ha nem fogadja el a választást, ötszáz korona büntetést kell fizetnie, akkor már nyúlt a bugyellárisához, hogy előre kifizesse a büntetéspénzt. Végre faggatni kezdték, hogy hát miért vonakodik. Hímezett-hámozott és nem akart őszintén szint vallani. A főszolgabiró hosszas nógatására aztán kissé röstelkedve megvallotta: — Nem lehetek én községbiró, tekintetes főbíró uram, mert nem állja a testem nyáron a nadrágot! * h ..............■ ...................... “I SZÍNHÁZ, művészet Coquelin meghalt (1841—1909.) Meghalt Constant Coquelin, a nagy Coquelin arné, aki közel ötven esztendőn keresztül szerzett babért magának, dicsőséget a francia színjátszásnak. Hatvannyolc éves volt. Halála híre, melyet ma este hozott egy szűkszavú párisi távirat, nem érkezett váratlanul: néhány hét óta betegeskedett, de a legutolsó hírek szerint "fftár annyira jobban volt, hogy ismét érdeklődhetett új nagy szerepe iránt. Mert új és nagy művészi feladatra készült: Rostand „Chantecler“ című új darabjában, ebben a színpadra vitt állatmesében kellett volna kreálnia a Coq — a kakas — szerepét, melyet a Cyrano szerzője az ő számára írt. Már meg is kezdték a próbákat a „Chantecler“-ből és Rostand éppen tegnapelőtt érkezett meg Párisba, hogy jelen legyen a próbákon. Temetésre érkezett, sikerei nagy osztályosának a temetésére ... És vele együtt gyászol nemcsak a francia nemzet, hanem minden műveit ember, aki a művészetet szereti, mert Coquelin elhunyta nem csupán a francia színjátszás gyásza, hanem két világrész minden metropolisáé, ahol megszokták, sőt türelmetlenül várták az „ainé” vendégszereplését tudtuladó falragaszokat. Benoit-Constant Coquelin 1841. január 25-én született Boulogne-sur-Merben. Párisban végezte a szülészeti akadémiát, ahol tanulmányai befejezése után second prix-t nyert. Tanárai a legnagyobb elragadtatás hangján beszéltek róla és ez teszi érthetővé, hogy már tizenkilenc éves korában vendégszereplésre hívták meg Franciaország legelső drámai színházába, a Comedie Francaisebe. Három esztendővel későbben már szerződött tagja volt a Moliére házának, amelytől az évek folyamán többször megvált ugyan, de amelyhez mindannyiszor visszatért, mert a színháznak éppen úgy szüksége volt a Coppelin grand art-jára, mint a nagy színésznek erre a dicsőséges színházra, amelynek megvannak a maga hagyományai, emlékei és művészeti előítéletei. Első művészi körutazását 1651-ben tette, amikor beutazta Belgiumot és Hollandiát. Utóbb Oroszországba hívták. Azután bejárta a kontinenst és végül Amerikát. Mindenütt járt és mindenütt elhalmozták elismeréssel, dicsőséggel, aranynyal. Járt nálunk is és a magyar közönség ismételten gyönyörködhetett a nagy művész kiváló alakításaiban. Legutoljára öt-hat évvel ezelőtt aVígszínház színpadán játszott Moliére-darabokban és a Cyrano de Bergeracban. Ő volt a legnagyszerűbb Mizantiop, a legnagyszerűbb Harpagon és Cyranot, a pagyorra és még nagyobb szivű romantikus hőst sem játszotta nála soha senki jobban. Puszta megjelenésével meghódította a hallgatóit. Valami elragadó volt a lényében, külsejében, szonoris hangjában és mikor monológokat adott a színen — oh, a Coquelin híres monológjai! — egy szava, egy arcfintoritása elég volt ahoz, hogy megkacagtassa az egész nézőteret. Kedves, gömbölyű arcát csudásan értelmes szempár tette élénkké. A szeme sem volt közönséges, nem volt hosszúkás vágású, hanem szinte gömbölyded, olyankor pedig, amikor játék közben csudálkozón felhúzta szempilláit, olyankor egészen karikaalakú lett a szeme. Mintha két fényes korong jelent volna meg magas, tiszta homloka alatt. Orra pisze volt kissé, igazi nézőt vent és ez volt az oka annak, hogy nemcsak Cyranot, hanem majdnem minden szerepét, amit kevesen tudnak róla, álorral játszotta. Szüksége volt rá, mert nevettetni akart ugyan, de nem akarta, hogy rajta nevessenek. És a pici orr alatt hatalmas, duzzadt ajk húzódott, amelyet Coqueline kacagtatóan tudott széles mosolyra vonni. Olyan mosolyra, mint a cirkuszi bohócok. És parancsolni tudott arca minden egyes izmának, melyek szünetlen mozogtak, mialatt ajkáról pergett a szó és nézőtéren szétáradt a jókedv. Színjátszása egészen sajátságos volt. Általán azt hiszik, hogy ennek a sajátosságnak oka a francia színészek patetikus játékában keresendő.. Valóban, a francia színészek és különösen a Comédie színészei megőrizték a tradíciót: mintha koturnusban játszanának és mintha a napkirály előtt. Kotoriusban, mert a régi dramaturgok azt vallották, hogy a színház más, mint az élet. Az élet tele lehet aljassággal, kicsinyességgel, de a színjátszás művészet, annak stíljének kell lennie és a színdarabban nem szabad a nyers életet megjátszani, hanem stilizálni kell azt. És ki minél jobban stilizál, annál jobban művész. Aztán a másik tradíció, mintha a napkirály előtt játszanának. A király és a dauphin előtt nem szabadott túlságosan meghatóan játszani a tragédiákat és nem szabadott kacagtatóan a bohózatokat, nehogy az előadások akár egyik, akár a másik irányban impresszionálják a királyt. Az intendatura úgy gondolkodott, hogy a sírás eltorzíthatná, a nevetés groteszkké tehetné a királyt. Tehát mind a két végletet kerülni kellett. És ez a szokás mintegy tradíció lett, amelyhez a Moliére házának színészei még ma is ragaszkodnak és játékukban azért talán soha nem diadalmaskodik majd az olaszok verizmusa. Coquelin játékában is sokan ezt a stilizálást látták. Kétségtelenül megvolt benne ez is, de igazi sajátosságát nem ez adta. Valami más, amit leginkább ez az anekdota magyarázhat meg. A Cyrano de Bergerac egyik előadásán történt. A felvonás közben Coquelin jó ismerőseivel, írókkal, kritikusokkal beszélgetett. Arról volt szó, vájjon színész a sikerét valami naponta megújuló inspirációnak köszöni-e, vagy pedig annak, hogy szinte vérébe megy át az az ábrázolókészség, amelylyel megjeleníti az egyes alakokat. A vitát Coquelin döntötte el, aki így szólt: — Nézetem szerint lehetetlen, hogy színész egyik estén jól legyen diszponálva, másik estén nem. Megtanulom a szerepemet és attól fogva az emlékezőképességem a fonográfhoz hasonlatossá, gépezetté lesz, amely parancsol és e parancsolatnak engedelmeskedik a testem, az arcjátékom és a hangom. Egyenesen automatává leszek és miközben játszom, egészen nyugodt maradok. Jövök, megyek, beszélek, az emberek azt hiszik, a szerepem foglalkoztat,pedig közben egészen közönyös dolgokra gondolok, vagy pedig egyáltalán nem gondolok semmire sem. Nem akarták hinni, amit mondott és ezért Coquelin fogadást ajánlott. Felszólította ismerőseit, hogy mielőtt a szilire lépne, adjanak neki át egy papírlapot, amelyre több számjegyet írtak, ő, miközben szerepét deklamálja, össze fogja adni a számoszlopot, így is volt. Coquelin a színre lépett, kezében volt a papírlap és miközben szívrehatóan deklamálta Cyrano tirádáit, közben összeadta a számokat. A nézőtéren zúgott a taps, a színész azonban a színfalak mögé ment és Ittt megkérdezte társaitól.