Pesti Napló, 1909. január (60. évfolyam, 1–26. szám)

1909-01-28 / 23. szám

125 Budapest, csütörtÖK _________PESTI NAPLÓ,_________ /9ü5z. Januar za. 23. szám. PESTI ERKÖLCSÖK. Hódli! ^Különböző kérdések és feleletek, amelyekből a jámbor idegen megtudhat egyet-mást a ródliról.) 1. Mi a ródli? — A ródli egy kis szánkó, amelylyel a pestiek a budai hegyekben Tátrát játszanak. 2. Kinek van joga ródlizni? — Ródlizni joga van mindenkinek, akinek ép a keze-lába és aki hallott valamit harangozni arról, hogy hogyan csinálják a téli sportot a Tátrában. 3. Kik terjesztik a ródlit? — A budai kocsmárosok és a pesti sebészdokto­rok. Ez a két emberfaj keres pénzt a ródlin. 4. Mi helyett van a ródli? — A ródli a zsúr helyett van. Ahol tavaly még zsur volt minden kedden, ott az idén már ródli van minden kedden. Ahogy a zsúrra mindenki elvitte a Smokingját, úgy most a ródlitársaságba elviszi min­denki a szánkóját. 5. Mi történik a ródlival? — A ródlira ráülnek vagy ráhasalnak a legelő­kelőbb körök. 6. Mit csinál ezzel szemben a ródli? — Ezzel szemben a ródli lecsúszik a Svábhegy­ről a Déli vasútig, ahol a legelőkelőbb körök lefor­dulnak róla. t--V 7. Jó ez? — Ez állítólag jó. 8. Mit jelent társadalmi szempontból a ródli? Társadalmi szempontból a ródli jelenti a le­ttet, a bőrbe-férni-nem-tudást, a modernséget és a meleg alsóruhát. 9. Mi a ródlizásban az élvezeti elem? — A csúszás. A pesti pénzember, mielőtt le­csúsznék mint pénzember, lecsúszik mint sportem­ber. Előtanulmány ez arra az esetre, amikor majd ródli nélkül fog lecsúszni. 10. Ródiznak politikusok is? — Nem. A politikus csak fölfelé szeret csúszni, tehát természetes ellenszenvvel viseltetik minden ilyan jármű iránt, amely lefelé csúszik. 11. Milyen állat a ródli? *— Erre a pesti úgynevezett tájszólásos nép­humor már régen megfelelt, mondván: „A ródli a legtürelmesebb állat, mert engedi magát fel­húz­n­i“. 12. A közéletben kihez hasonlít a ródli? — Polónyhoz. Mert alig csúszott le, már megint fenn van. 13. És kihez nem hasonlít? — A hatalmas emberhez. Mert mikor lefelé megy, mindenki rákapaszkodik, mikor pedig felfelé megy, mindenki otthagyja. lőj. Ezek után mit tegyen minden valamirevaló jj&feézláb pesti ember, aki ad magára valamit? ■— Menjen és ródlizzék. —o— Nagy verekedés volt a múlt héten egy felsőma­gyarországi városka egyik vendéglőjében: kidobtak az étteremből egy vendéget. A helybéli hetilap legközelebbi számában megírta a nagy esetet, még­pedig úgy, hogy a vendég a levesben egy hajszálat talált, ezért gorombáskodott, majd olyan nagy patáliát csapott, hogy a vendéglős a pincérek segítségével kénytelen volt kidobni. Amikor a vendéglős ezt a hírt elolvasta, dühbe gurult és rögtön odaüzent a helyi lap szerkesztő­kiadójának, hogyha a hírt a legközelebbi számban nem rektifikálja, akkor így meg úgy, majd meglátja, hogy mi fog történni. Erre a lap következő számában a Hírek rova­tában megjelent a következő helyreigazítás: „Helyreigazítás. Legutóbbi számunkban „Ve­­rekedés a vendéglőben“ című hírünkre vo­natkozólag utólag azt a tudósítást veszszük, aminek készséggel adunk helyet, hogy a szóban forgott haj­szál a levesbe tévedésből került.“ * Egy régi színházi karmesterről beszélgetnek egy színházi társaságban. Sokáig nem volt állása és most megint szerződéshez fog jutni. — Milyen karmester ez az ember tulajdonkép­pen? — kérdezi egy színész. —Nagyon jó karmester — feleli egy zene­szerző. — Pedáns, rendes, pontos. Akár dirigál, akár nem, este nyolc órakor alszik 1 - 1 1 - ......... ------------ ■ ■ '■.— ■■ tarka krónika (A biró-jelölt. — A hajszál. — A karmester.) Biróválasztás volt nemrégiben egy tősgyökeres magyar községben. A választást vezető főszolgabiró egy jóravaló, jómódú gazdaembert igyekezett rávenni, hogy vál­lalja el a bírói tisztséget. A gazda azonban hallani sem akart erről. Akár­mennyire kérték is, ő konokul ragaszkodott ahhoz, hogy nem vállalja a bíróságot, sőt amikor tréfásan azt mondta neki a főszolgabíró, hogy ha nem fogadja el a­ választást, ötszáz korona büntetést kell fizetnie, akkor már nyúlt a bugyellárisához, hogy előre ki­fizesse a büntetéspénzt. Végre faggatni kezdték, hogy hát miért vonakod­­ik. Hímezett-hám­ozott és nem akart őszintén szint vallani. A főszolgabiró hosszas nógatására aztán kissé röstelkedve megvallotta: — Nem lehetek én községbiró, tekintetes főbíró uram, mert nem állja a testem nyáron a nadrágot! * h­ ..............■ ...................... “I SZÍNHÁZ, művészet Coquelin meghalt (1841—1909.) Meghalt Constant Coquelin, a nagy Coque­lin arné, aki közel ötven esztendőn keresztül szer­zett babért magának, dicsőséget a francia színját­szásnak. Hatvannyolc éves volt. Halála híre, melyet ma este hozott egy szűkszavú párisi távirat, nem érkezett váratlanul: néhány hét óta betegeskedett, de a legutolsó hírek szerint "fftár annyira jobban volt, hogy ismét érdeklődhetett új nagy szerepe iránt. Mert új és nagy művészi feladatra készült: Ros­tand „Chantecler“ című új darabjában, ebben a színpadra vitt állatmesében kellett volna kreálnia a Coq — a kakas — szerepét, melyet a Cyrano szer­zője az ő számára írt. Már meg is kezdték a próbá­kat a „Chantecler“-ből és Rostand éppen tegnap­előtt érkezett meg Párisba, hogy jelen legyen a pró­bákon. Temetésre érkezett, sikerei nagy osztályo­sának a temetésére ... És vele együtt gyászol nemcsak­ a francia nem­zet, hanem minden műveit ember, aki a művészetet szereti, mert Coquelin elhunyta nem csupán a francia színjátszás gyásza, hanem két világrész minden metropolisáé, ahol megszokták, sőt türelmetlenül vár­ták az „ainé” vendégszereplését tudtuladó falraga­szokat. Benoit-Constant Coquelin 1841. január 25-én született Boulogne-sur-Merben. Párisban végezte a szülészeti akadémiát, ahol tanulmányai befejezése után second prix-t nyert. Tanárai a legnagyobb el­ragadtatás hangján beszéltek róla és ez teszi ért­hetővé, hogy már tizenkilenc éves korában vendég­­szereplésre hívták meg Franciaország legelső drámai színházába, a Comedie Francaisebe. Három eszten­dővel későbben már szerződött tagja volt a Moliére házának, amelytől az évek folyamán többször meg­vált ugyan, de amelyhez mindannyiszor visszatért, mert a színháznak éppen úgy szüksége volt a Co­­ppelin grand art-jára, mint a nagy színésznek erre a dicsőséges színházra, amelynek megvannak a maga hagyományai, emlékei és művészeti előítéletei. Első művészi körutazását 1651-ben tette, amikor beutazta Belgiumot és Hollandiát. Utóbb Oroszországba hív­ták. Azután bejárta a kontinenst és végül Amerikát. Mindenütt járt és mindenütt elhalmozták elismerés­sel, dicsőséggel, aranynyal. Járt nálunk is és a magyar közönség ismételten gyönyörködhetett a nagy művész kiváló alakításai­ban. Legutoljára öt-hat évvel ezelőtt a­­Vígszínház színpadán játszott Moliére-darabokban és a Cyrano de Bergeracban. Ő volt a legnagyszerűbb Mizan­­tiop, a legnagyszerűbb Harpagon és Cyranot, a p­agyorra és még nagyobb szivű romantikus hőst sem játszotta nála soha senki jobban. Puszta meg­jelenésével meghódította a hallgatóit. Valami elra­gadó volt a lényében, külsejében, szonoris hangjá­ban és mikor monológokat adott a színen — oh, a Coquelin híres monológjai! — egy szava, egy arc­­fintoritása elég volt ahoz, hogy megkacagtassa az egész nézőteret. Kedves, gömbölyű arcát csudásan értelmes szempár tette élénkké. A szeme sem volt közönséges, nem volt hosszúkás vágású, hanem szinte gömbölyded, olyankor pedig, amikor játék közben csudálkozón felhúzta szempilláit, olyankor egészen karikaalakú lett a szeme. Mintha két fényes korong jelent volna meg magas, tiszta homloka alatt. Orra pisze volt kissé, igazi néz­őt vent és ez volt az oka annak, hogy nemcsak Cyranot, hanem majdnem minden szerepét, amit kevesen tudnak róla, álorral játszotta. Szüksége volt rá, mert nevet­tetni akart ugyan, de nem akarta, hogy rajta ne­vessenek. És a pici orr alatt hatalmas, duzzadt ajk húzódott, amelyet Coqueline kacagtatóan tudott széles mosolyra vonni. Olyan mosolyra, mint a cir­kuszi bohócok. És parancsolni tudott arca minden egyes izmának, melyek szünetlen mozogtak, mialatt ajkáról pergett a szó és nézőtéren szétáradt a jó­­kedv. Színjátszása egészen sajátságos volt. Általán azt hiszik, hogy ennek a sajátosságnak oka a fran­cia színészek patetikus játékában keresendő.. Való­ban, a francia színészek és különösen a Comédie színészei megőrizték a tradíciót: mintha koturnus­­ban játszanának és mintha a napkirály előtt. Kotor­­iusban, mert a régi dramaturgok azt vallották, hogy­ a színház más, mint az élet. Az élet tele lehet aljas­sággal, kicsinyességgel, de a színjátszás művészet, annak stíljének kell lennie és a színdarabban nem szabad a nyers életet megjátszani, hanem stilizálni kell azt. És ki minél jobban stilizál, annál jobban mű­vész. Aztán a másik tradíció, mintha a napkirály előtt játszanának. A király és a dauphin előtt nem szabadott túlságosan meghatóan játszani a tragédiá­kat és nem szabadott kacagtatóan a bohózatokat, nehogy az előadások akár egyik, akár a másik irányban impresszionálják a királyt. Az intendatura úgy gondolkodott, hogy a sírás eltorzíthatná, a ne­vetés groteszkké tehetné a királyt. Tehát mind a két végletet kerülni kellett. És ez a szokás mintegy tra­díció lett, amelyhez a Moliére házának színészei még ma is ragaszkodnak és játékukban azért talán soha nem diadalmaskodik majd az olaszok verizmusa. Coquelin játékában is sokan ezt a stilizálást látták. Kétségtelenül megvolt benne ez is, de igazi sajátosságát nem ez adta. Valami más, amit leginkább ez az anekdota magyarázhat meg. A Cyrano de Bergerac egyik előadásán történt. A felvonás közben Coquelin jó ismerőseivel, írókkal, kritikusokkal beszélgetett. Arról volt szó, vájjon szí­nész a sikerét valami naponta megújuló inspiráció­nak köszöni-e, vagy pedig annak, hogy szinte vé­rébe megy át az az ábrázolókészség, amelylyel megjeleníti az egyes alakokat. A vitát Coquelin döntötte el, aki így szólt: — Nézetem szerint lehetetlen, hogy színész egyik estén jól legyen diszponálva, másik estén nem. Meg­tanulom a szerepemet és attól fogva az emlékező­képességem a fonográfhoz hasonlatossá, gépezetté lesz, amely parancsol és e parancsolatnak engedel­meskedik a testem, az arcjátékom és a­ hangom. Egyenesen automatává leszek és miközben játszom, egészen nyugodt maradok. Jövök, megyek, beszélek, az emberek azt hiszik, a szerepem foglalkoztat,­­­­pedig közben egészen közönyös dolgokra gondolok, vagy pedig egyáltalán nem gondolok semmire sem. Nem akarták hinni, amit mondott és ezért Coque­lin fogadást ajánlott. Felszólította ismerőseit, hogy mielőtt a szilire lépne, adjanak neki át egy papír­lapot, amelyre több számjegyet írtak, ő, miközben szerepét deklamálja, össze fogja adni a számoszlopot, így is volt. Coquelin a színre lépett, kezében volt a papírlap és miközben szívrehatóan deklamálta Cyrano tirádáit, közben összeadta a számokat. A nézőtéren zúgott a taps, a színész azonban a színfalak mögé ment és Ittt megkérdezte társaitól.

Next