Pesti Napló, 1909. február (60. évfolyam, 27–50. szám)
1909-02-02 / 27. szám
Kaszinók, Budapest, február 1. Wekerle Sándor miniszterelnök tegnap beszédet mondott az Országos Kaszinó közgyűlési ebédjén és „az emberi érzés mélyének végtelenéből" felszínre hozta azt a gondolatot, hogy a fehér asztalnál való tömeges összejövetelben nagy kincs rejtőzik: „az együttérzésnek és az együvétartozásnak és az ebben rejlő nagy nemzeti erőnek érzete." Az országnak nagy szüksége van erre az érzetre, mert a nagy társadalmi széttagozódás és a mesterkélten emelt választófalak, amelyek hivatások és foglalkozások között „ma még fel-feltűnnek" nagy nemzeti veszedelmet jelentenek és a kaszinóknak és különösen Wekerle kaszinójának arra kell törekednie, hogy a magyar társadalom minél jobban tömörüljön. Ne legyen köztünk más különbség, mint az, hogy tisztességes-e valaki, vagy sem. Wekerle tehát társadalmi életében is híven követi politikai szokásait. Jellegzetesebben nem fejezhette volna ki senki a koalíció politikai erkölcseit, mint Wekerle, amikor a társadalmi szentély fórumában is éppen az ellenkezőjét hirdette annak, amit a valóságban látunk. A kaszinók íme, egyszeriben tömörítő társadalmi tényezők lettek és Wekerle az, aki hangos szóval hirdeti, hogy a választófalaknak, amelyek ma még felfeltűnnek hivatások és foglalkozások között, le kell omlaniok. Pedig az egész világ látja és tudja, hogy minden kaszinó egy-egy hatalmas választófal, amely vagyon és felekezet, rang és foglalkozás, hivatás és kereset szerint különíti el egymástól az embereket és a társadalmi előítéletek ledönthetetlen erejével őrködik azon, hogy a társadalom rétegei össze ne olvadhassanak. Minden kaszinó egy-egy bástyavára az illető kaszt hagyományainak és az Országos Kaszinó rangra és születési bizonyítványokra szigorúan őrködő szelleme csakolyan akadálya a Wekerle szóval hirdetett tömörítő elméletének, mint akármelyik kis vidéki „úri" kaszinó, amely dölyfös féltékenységgel tartja távol magától az iparoskor vagy kereskedelmi kaszinó, vagy a gazdaegylet tagjait. Sőt a kaszinó a legbeszédesebb megtestesítése a társadalmi egyenlőtlenségnek és a milliomosok „Unió-Klubja" és a ferencvárosi kisiparosok köre éppen azért alakult, mert a milliomos a maga fényűző életmódjával sehogy sem tud meglenni az iparoskör szerény és talán nem is jól szellőztetett, füstös helyiségé-kben és viszont a szegény kisiparos nem tud olyan klubot fenntartani, mely a milliomos életigényeit kielégítheti. A két kaszinó-véglet épp oly nehezen semmisülhet meg, mint a két osztály vagyoni különbözősége és amíg olyan kormányzati politika van, amely, mint az adóreform, egyes osztályokat favorizál mások rovására és amíg olyan termelési rezyi van, mely a vagyoni és jövedelmi különbözőségek terén végtelen ellentéteket eredményez, addig arról sem lehet beszélni, hogy az emberek társadalmi elkülönülésére szolgáló intézmények, mint a kaszinók, ne a vagyon és a jólét szempontjai szerint alakuljanak. Tartalmatlan frázist mond tehát a miniszterelnök, mikor a demokráciával való kacérkodás kedvéért és mintegy mentségéül annak, hogy állítólagos progresszív politikai programmja ellenére, a társadalmi elkülönülés, egyik legszorosabban elzárt testületét kormányozza, a kaszinókat mint a társadalmat tömörítő tényezőket ünnepli. Ez sem nem igaz sem nem helyes. Az élet és minden kaszinó megcáfolja azt a hangzatos mondatot. Dehogy is tömörít a kaszinó! Dehogy is rombolja le a társadalmi rétegek közti különbséget! Ellenkezőleg, fejleszti. Mert jobban kiélezi azt a nagy ellentétet, amely az illető kaszinóban képviselt rang, vagyon, felekezet, osztály és hivatás között amúgy is megvan és mert ezzel azt a beteges versengést növeli, amely az osztályok. A szükség-ember. »— Egy öreg legény naplójából. — Irta: Bede jób. (Utánnyomás tilos.) I. Rég idő óta nem nyitottam ki a naplót, Mari. Most nehezen múlik a tél, amelyik mi felénk csendesebb és mégsem tart olyan sokáig. Amikor az ember az ablakon át nézi az utón kergetőző csendes szánokat és mindenkit ismer, elmenőt és befelé jövőt, azt is tudja, hogy ki miért megy és jön, mit visz, mit hoz, akkor inkább eltelik az ideje a mások gondjaival, mint itt, ahol a tél is sok mindenféleképpen idegen. Ottan maguknál, vagy a szomszédbeli falvak uraihoz mennek két-három napra mulatni, vagy azok jönnek át és ki téli almával, befőzött gyümölcscsel, más liszttel, krumplival igyekszik s az már a rendkívüli események közé tartozik, ha egyiknél az eltett szőlő a nedves időjárás miatt megromlott, másutt pedig a pincében kinyíltak az eleanderek, mintha tavasz lenne. És hol vannak a mi báljaink. Merre járhat most Dénes, az ő bandájával, aki a lassú nótákat is frissen játszta, mert neki külön filozófiája volt, hogy a lassú, csak tessék-lássék, arra való, hogy következhessek a friss. Él-e még Tempós bácsi, aki a régi francia császárság idejéből szokott történeteket elmondani gyönyörű dámákról, ragyogó ünnepélyekről és csodálatos gyémánttal átszőtt fátyolú szerelmekről? Itten, Mari, a legvilágosabb éjszaka is sötétebb, mint ott a gyertyákkal körülvett nagy szoba homálya volt, amikor Tempós bácsinak a történetein át láttuk a távoli világok messzi regényeit. Mentegetőznöm kellene valamiért, a múltkori eset miatt, amikor átutazóban szent, hogy meglátogathatnám, hogy a V.. szállodában laknak, két napig itt időznek és elmennek. Miért nem kerestem fel, holott meg kellett volna ismerkednem a férjével, ha azt nem akarom, hogy egészen elszakadjak magától? Tudnom kellett, hogy ha egy leány férjhez megy, régi ismerősei közül csak azok maradhatnak továbbra a közelében, akik az urával megbarátkoznak. Úgy van azonban, hogy az ember beleszokik valamely kényelmekbe, amelyek akadályozzák. Mit mondtam volna magának, amikor találkozunk és hogyan kerestem volna elő udvarias kifejezéseket, üres szólamokat, apró történeteket amaz idegen férfiú mulattatására, aki megnyerte magát és akivel bizonyára előre tudatta: „Most jönni fog egy úr, aki leánykoromban verseket írt hozzám.“ Nemsokára részletesebb tájékozódást is szereztem. Felkeresett az öccse és elmondta, hogytulajdonképpen nagyon vártak, sőt tudakozódtak is hogy hol találhatnak, mert azt hitték, segíthetek az öccsének itt Pesten valami jobb állás megszerzésében, hát ezt az üzenetet hagyja nekem, ne feledkezzem meg róla. Az üzenet az élet, a múlt az álom. Hová oszlanak a csendes alkonyat virágainak illatai, hogy elhallgat a szerelmesen egymásra boruló lombok suttogása, amikor a valóságos élet jön és a poétikus emlékek fináléjának egy reális hangja üt meg bennünket: „Mari szeretné, hogyha szíves lenne protegálni engemet“. Az élet különböző céljait elmulasztottam megismerni és nem ügyeltem rá hogy a jövendőkre számításokat kell csinálni és megöregedtem egyazon lelkivilággal, mint a melyben akkor éltem, amikor mindig csak annyi volt a vágyam, hogy találkozhassam magával és szemének tükörén át, édes gondolatait olvassam. De az az idő elmúlt. Engem másfelé vetett a sors, mint ahogy mindenkit ide-oda dob, aki nem veti meg a lábát erős akarattal egy helyen. Magának mást szemeltek ki és azt se tudom, honnan és hogyan került arrafelé az az úr, akit férje gyanánt tisztelhetnék, ha az ismerkedés megtörtént volna. Valamikor azonban, ha olvassa feljegyzésemet, megtalálja egy öreglegény állapotának a rajzát. Néhány esztendőig mindenünnen kimaradtam. Dolgoztam, mert dolgozni kellett de csak úgy, éppen minden törekvés nélkül, ahogy a szükség mondotta, nem vetélkedéssel és nem az előrehaladás vágyával, csak pontosan azzal a lelkiismeretességgel, amelyik a kenyerüket féltő napszámos munkásoknak, pedáns hivatalnokoknak a tulajdonsága. Meggondolt útjaim voltak, szabályszerűek, a nagy város labirintusában négy—öt utca volt az enyém. A lá- Teásom, a szabóm, az üzleteim, ahol a szükségeseket bevásároltam nem változtak, míg én úgy éreztem magam, mintha idegen lennék, aki véletlenül került egy állomásra és itt kénytelen várakozni, amig tovább mehet. Néha egy-egy tavaszi szellő elhozta ide a mi tájunk meleg muzsikáját. II. Elhozta egy-egy tavaszi szellő a mi tájunk meleg muzsikáját és mért ne mondjam el? egy fiatal hivatalnoktársam beszélni kezdett egy leányról, akiről azt mondta, hogy emlegetni szőkén engem és dicsérni kezdte ennek a leánynak kedves lelkét, okos ötleteit, ezer apró, báps tulajdonságát. És egyszer, amikor együtt mentünk hazafelé a hivatalból, szembe jött, megállott és minden úgynevezett társaságos szabályok dienere megtörtént az ismerkedés. 60-din évfolyam. 27. szám. KfcönZETÉBX ÁHJUt . Egén ém _ _ SS kot. — fin. yéiírro ... u • ** • Negyedén» — — 7 «er k**» — _ ■ . *o — figyel uia . __ io fin.PESTI NAPLÓ apb6eibdetissx Ab* Egy*, ni 4 fillér, Tut*t*bbbetfiv.1 ■ fittén BM*tönk milliméter iiimbi* ut, dijuké, ucrlat. ■egjelenlk hétfő khételénl ■aponUnt, ünnep után II. Budapest, 1909. Szerkesztőség és kiadóhivatal, VI., Andrássy-út 27. Kedd, február 2. Mai számunk 32 oldal.