Pesti Napló, 1909. február (60. évfolyam, 27–50. szám)

1909-02-02 / 27. szám

Kaszinók, Budapest, február 1. Wekerle Sándor miniszterelnök teg­nap beszédet mondott az Országos Ka­szinó közgyűlési ebédjén és „az emberi érzés mélyének végtelenéből" fel­színre hozta azt a gondolatot, hogy a fehér asztalnál való tömeges összejöve­telben nagy kincs rejtőzik: „az együtt­érzésnek és az együvétartozásnak és az ebben rejlő nagy nemzeti erőnek ér­zete." Az országnak nagy szüksége van erre az érzetre, mert a nagy társadalmi széttagozódás és a mesterkélten emelt választófalak, amelyek hivatások és fog­lalkozások között „ma még fel-feltűn­­nek" nagy nemzeti veszedelmet jelente­nek és a kaszinóknak és különösen Wekerle kaszinójának arra kell töre­kednie, hogy a magyar társadalom mi­nél jobban tömörüljön. Ne legyen köz­tünk más különbség, mint az, hogy tisztességes-e valaki, vagy sem. Wekerle tehát társadalmi életében is híven követi politikai szokásait. Jelleg­zetesebben nem fejezhette volna ki senki a koalíció politikai erkölcseit, mint We­kerle, amikor a társadalmi szentély fórumában is éppen az ellenkezőjét hir­dette annak, amit a valóságban látunk. A kaszinók íme, egyszeriben tömörítő társadalmi tényezők lettek és Wekerle az, aki hangos szóval hirdeti, hogy a választófalaknak, amelyek ma még fel­­feltűnnek hivatások és foglalkozások között, le kell omlaniok. Pedig az egész világ látja és tudja, hogy minden ka­szinó egy-egy hatalmas választófal, amely vagyon és felekezet, rang és foglalko­zás, hivatás és kereset szerint különíti el egymástól az embereket és a társa­dalmi előítéletek ledönthetetlen erejével őrködik azon, hogy a társadalom réte­gei össze ne olvadhassanak. Minden kaszinó egy-egy bástyavára az illető kaszt hagyományainak és az Országos Kaszinó rangra és születési bizonyítvá­nyokra szigorúan őrködő szelleme csak­­olyan akadálya a Wekerle szóval hirde­tett tömörítő elméletének, mint akárme­lyik kis vidéki „úri" kaszinó, amely dölyfös féltékenységgel tartja távol ma­gától az iparoskor vagy kereskedelmi kaszinó, vagy a gazda­egylet tagjait. Sőt a kaszinó a legbeszédesebb meg­testesítése a társadalmi egyenlőtlenség­nek és a milliomosok „Unió-Klubja" és a ferencvárosi kisiparosok köre éppen azért alakult, mert a milliomos a maga fényűző életmódjával sehogy sem tud meglenni az iparoskör szerény és talán nem is jól szellőztetett, füstös helyiségé-k­ben és viszont a szegény kisiparos nem tud olyan klubot fenntartani, mely a milliomos életigényeit kielégítheti. A két kaszinó-véglet épp oly nehezen semmi­sülhet meg, mint a két osztály vagyoni különbözősége és a­míg olyan kormány­zati politika van, amely, mint az adó­reform, egyes osztályokat favorizál má­sok rovására és a­míg olyan termelési rezyi van, mely a vagyoni és jövedelmi különbözőségek terén végtelen ellenté­teket eredményez, addig arról sem lehet beszélni, hogy az emberek társadalmi elkülönülésére szolgáló intézmények, mint a kaszinók, ne a vagyon és a jólét szempontjai szerint alakuljanak. Tartalmatlan frázist mond tehát a miniszterelnök, mikor a demokráciával való kacérkodás kedvéért és mintegy mentségéül annak, hogy állítólagos pro­gresszív politikai programmja ellenére, a társadalmi elkülönülés, egyik legszoro­sabban elzárt testületét kormányozza, a kaszinókat mint a társadalmat tömörítő tényezőket ünnepli. Ez sem nem igaz sem nem helyes. Az élet és minden ka­szinó megcáfolja azt a hangzatos mon­datot. Dehogy is tömörít a kaszinó! Dehogy is rombolja le a társa­dalmi rétegek közti különbséget! Ellenkezőleg, fejleszti. Mert jobban ki­élezi azt a nagy ellentétet, amely az illető kaszinóban képviselt rang, vagyon, felekezet, osztály és hivatás között amúgy is megvan és mert ezzel azt a beteges versengést növeli, amely az osztályok. A szükség-ember. »— Egy öreg legény naplójából. — Irta: Bede jób. (Utánnyomás tilos.) I. Rég idő óta nem nyitottam ki a naplót, Mari. Most nehezen múlik a tél, amelyik mi fe­lénk csendesebb és még­sem tart olyan sokáig. Amikor az ember az ablakon át nézi az utón kergetőző csendes szánokat és mindenkit ismer, elmenőt és befelé jövőt, azt is tudja, hogy ki miért megy és jön, mit visz, mit hoz, akkor in­kább eltelik az ideje a mások gondjaival, mint itt, ahol a tél is sok mindenféleképpen idegen. Ottan maguknál, vagy a szomszédbeli falvak uraihoz mennek két-három napra mulatni, vagy azok jönnek­ át és ki téli almával, befőzött gyümölcs­csel, más liszttel, krumplival igyekszik s az már a rendkívüli események közé tartozik, ha egyik­nél az eltett szőlő a nedves időjárás miatt meg­romlott, másutt pedig a pincében kinyíltak az eleanderek, mintha tavasz lenne. És hol vannak a mi báljaink. Merre járhat most Dénes, az ő bandájával, aki a lassú nótákat is frissen játszta, mert neki külön filozófiája volt, hogy a lassú, csak tessék-lássék, arra való, hogy következhes­sek a friss. Él-e még Tempós bácsi, aki a régi francia császárság idejéből szokott történeteket elmondani gyönyörű dámákról, ragyogó ünnepé­lyekről és csodálatos gyémánttal átszőtt fátyolú szerelmekről? Itten, Mari, a legvilágosabb éj­szaka is sötétebb, mint ott a gyertyákkal körül­vett nagy szoba homálya volt, amikor Tempós bácsinak a történetein át láttuk a távoli világok messzi regényeit. Mentegetőznöm kellene valamiért, a múlt­kori eset miatt, amikor átutazóban szent, hogy meglátogathatnám, hogy a V.. szállodában lak­nak, két napig itt időznek és elmennek. Miért nem kerestem fel, holott meg kellett volna is­merkednem a férjével, ha azt nem akarom, hogy egészen elszakadjak magától? Tudnom kellett, hogy ha egy leány férjhez megy, régi ismerősei közül csak azok maradhatnak továbbra a köze­lében, akik az urával megbarátkoznak. Úgy van azonban, hogy az ember beleszokik vala­mely kényelmekbe, amelyek akadályozzák. Mit mondtam volna magának, amikor találkozunk és hogyan kerestem volna elő udvarias kifejezése­ket, üres szólamokat, apró történeteket amaz idegen férfiú mulattatására, aki megnyerte ma­gát és akivel bizonyára előre tudatta: „Most jönni fog egy úr, aki leánykoromban verseket írt hozzám.“ Nemsokára részletesebb tájékozó­dást is szereztem. Felkeresett az öccse és el­mondta, hogy­­tulajdonképpen nagyon vártak, sőt tudakozódtak is hogy hol találhatnak, mert azt hitték, segíthetek az öccsének itt Pesten va­lami jobb állás megszerzésében, hát ezt az üze­­netet hagyja nekem, ne feledkezzem meg róla. Az üzenet az élet, a múlt az álom. Hová oszlanak a csendes alkonyat virágainak illatai, hogy elhallgat a szerelmesen egymásra boruló lombok suttogása, amikor a valóságos élet jön és a poétikus emlékek fináléjának egy reális hangja üt meg bennünket: „Mari szeretné, hogyha szíves lenne protegálni engemet“. Az élet különböző céljait elmulasztottam megismerni és nem ügyeltem rá hogy a jöven­dőkre számításokat kell csinálni és megöreged­tem egyazon lelkivilággal, mint a melyben ak­kor éltem, amikor mindig csak annyi volt a vágyam, hogy találkozhassam magával és sze­mének tükörén át, édes gondolatait olvassam. De az az idő elmúlt. Engem másfelé vetett a sors, mint ahogy mindenkit ide-oda dob, aki nem veti meg a lábát erős akarattal egy he­lyen. Magának mást szemeltek ki és azt se tu­dom, honnan és hogyan került arrafelé az az úr, akit férje gyanánt tisztelhetnék, ha az is­merkedés megtörtént volna. Valamikor azonban, ha olvassa feljegyzé­­sem­et, megtalálja egy öreglegény állapotának a rajzát. Néhány esztendőig mindenünnen ki­maradtam. Dolgoztam, mert dolgozni kellett de csak úgy, éppen minden törekvés nélkül, a­hogy a szükség mondotta, nem vetélkedéssel és nem az előrehaladás vágyával, csak ponto­san azzal a lelkiismeretességgel, amelyik a ke­nyerüket féltő napszámos munkásoknak, pedáns hivatalnokoknak a tulajdonsága. Meggondolt út­jaim voltak, szabályszerűek, a nagy város labi­rintusában négy—öt utca volt az enyém. A lá- Teásom, a szabóm, az üzleteim, ahol a szüksé­geseket bevásároltam nem változtak, míg én úgy éreztem magam, mintha idegen lennék, aki véletlenül került egy állomásra és itt kénytelen várakozni, am­ig tovább mehet. Néha egy-egy tavaszi szellő elhozta ide a mi tájunk meleg muzsikáját. II. Elhozta egy-egy tavaszi szellő a mi tájunk meleg muzsikáját és mért ne mondjam el? egy fiatal hivatalnoktársam beszélni kezdett egy leányról, akiről azt mondta, hogy emlegetni­­ szőkén engem és dicsérni kezdte ennek a le­ánynak kedves lelkét, okos ötleteit, ezer apró, báps tulajdonságát. És egyszer, amikor együtt mentünk hazafelé a hivatalból, szembe jött, megállott és minden úgynevezett társaságos szabályok dienere megtörtént az ismerkedés. 60-din évfolyam. 27. szám. KfcönZETÉBX ÁHJUt­ . Egén ém _ _ SS kot. — fin. yéiírro ... u • ** • Negyedén» — — 7 «er k**» — _ ■ . *o — figyel uia . __ io fin.PESTI NAPLÓ apb6eibdetissx Ab* Egy*, ni 4 fillér, Tut*t*bb­betfiv.1 ■ fittén BM*tönk milliméter iiimb­i* ut, dijuké, ucrlat. ■egjelenlk hétfő khételénl ■aponUnt, ünnep után II. Budapest, 1909. Szerkesztőség és kiadóhivatal, VI., Andrássy-út 27. Kedd, február 2. Mai számunk 32 oldal.

Next