Pesti Napló, 1909. május (60. évfolyam, 103-127. szám)

1909-05-01 / 103. szám

Egy pillanat. Budapest, április 30. Négy napig Abdul Hamid szultán elszenvedte mindazokat a lelki kínokat, amelyeket a zsarnoksága ellen lázadók­kal, az intelligencia és a lelkiismeret válogatottjaival, nemzete világával év­tizedek óta szenvedtetett. Ember, akinek őrületévé vált az életéért és hatalmáért való reszketés, aki még részeg volt a sikeresen végrehajtott, győztes ellenfor­radalom fanatikus ordításától és az ál­dozatok kiontott vérétől, egyszerre csak hallja, hogy az évtizedeken át lemészá­rolt, számkivetett, bebörtönzött forrada­lom kikelt a sírból, hazaszállt külföld­ről, feltörte a börtönajtót és minden­felől özönlik a Jildiz felé. A legyilkoltak véres fejükkel a kezükben, a száműzöt­­tek szenvedéseik ráncait mutogatva, a börtönfalak lakói láncaikat csörgetve, törtetnek a forradalmi eszme egységes­ségében szervezve, tíz-húsz-harminc­­ötvenezren! — Abdul Hamid maga sem hitte volna, hogy ennyi az áldozata. Már Csuladzsánál vannak, már Kücsük- Csekmedzsénél, már San­ Stefanonál... De még egy utolsó nagy véráldoza­tot a zsarnokok emberhússal táplált bál­ványának ! Előre katonák, az ötszáz éves muzulmán eszmétől megrészegített hely­őrség! És egy reggel, Abdul Hamid, belső szobájában ágyudörgésre ébredt. Egy napig hallgatta, hogy bömböl az ágyú, ropog a fegyver, kerepel a gép­puska, dübörögnek a páncélos automo­bilok körülötte, még mindig remélt és még számítgatta a fejeket, amiket győ­zelme után áldozni fog. De aztán rette­netes csend támadt. Lassan kint fogyott körüle szolgáinak száma és egyszerre csak hallotta a Jildiz udvarán a felvo­nuló újtörök őrség lábdobogását és ve­zényszavait. Ettől fogva ez az ember a rémület és az aggodalom deliriumában fetren­­gett. Az ujtörökök talán raffinált számí­tásból csinálták, hogy napokig hagyták benn szenvedni, amíg végre a sorsáról értesítették. Amikor az ujtörök sereg és nemzetgyűlés küldöttségét jelentették neki: „Ez a kiszmet, a végzet“ — mondotta és ájultan esett össze, amint­hogy az áldozatainak sem enyhítette a szenvedését a tudat, hogy az égben ezt így rendelték. Amikor pedig a küldött­ség trónvesztését tudatta vele: Ez a kiszmet! — mondotta ismét és a életé­ért könyörgött. És reszketni fog az éle­téért addig a pillanatig, amely nem le­het messze, amikor kivégzik, vagy meg­fojtják. A győztes új török tisztek között bi­zonyára bármelyik szívesen lemondana hátralévő napjairól, ha ő lehetne, aki lesújthatna rá, vagy a zsinórt szorosra ránthatná. Ezek a keleti emberek, a személyes boszú kielégített kéjérzetűvel állanak most a földre tiport szultán fö­lött. Mindegyiknek van egy vére, vagy rokona, vagy pajtásai, akiket Abdul Hamid megkínzott, vagy meggyilkolt. Mindegyik tapasztalta a külföldön hazája becsületének pusztulását, mindegyik vérző szívvel látta, hogy fojtja ez az őrült zsarnok nyomorba és pusztulásba a nemzetet, mindegyik rémülten látta kö­zeledni a pillanatot, amikor hazája, ez ember bűnei miatt, szétfoszlik. De most ott állanak az ártalmatlanná tett hatal­mas bűnös teteme fölött. Akármi törté­nik is már ezután, akármit rendelt is a kiszmet a birodalom és az újtörök ura­lom sorsáról, ez a néhány nap, ez a pillanat a történelemben fölért az elmúlt évtizedek szenvedéseivel. Ebben a pillanatban a török haza­fiak legjobbjai, a török nemzet egy éle­tet élt át. S ha most el is éri őket a pusztulás, a sírt, hol e nemzet sülyedt el, népek veszik körül és mondják: ez a nép élt, harcolt, győzött, megfizetett. A magyar nemzet életének napjait hiába lapozzuk át, ilyen mámoros, sok­szoros élettől rezgő pillanatra nem fo­gunk akadni benne. Zúgolódtunk, pa­naszkodtunk, összeröffentünk, összees­küdtünk sokszor. Sohasem volt annyi nagyságunk, életteljességünk, energiánk, lelkiismeretünk, hogy végig vittük volna, amit nem dicstelenül annyiszor kezdet­tünk. Wesselényi, Martinovics össze­esküdtek a bécsi zsarnokság ellen. De mik voltak ezek az összeesküvések? A homlok. Irta: Pásztor Árpád. Finoman ivett domború fal, Mögötte laknak az álom, az élet Sir a bukás, ujong a diadal, Forr a kétség, vár az Ígéret. Fényes kürtöknek hangja rivall, Hadba siet vig népe a vágynak, Majd meg feketén, mint ravatal. Holt akaratra hullnak az árnyak. Kertjében szine­s kút száza szökell, ezer madár zeng illatos fákon, Kastélyát vigalom, zaj veri fel, I ln­kok tobzódnak hóselyem ágyon. Egyűlt tanyát a bibor öröm , testvérhuga, az éjszinü bánat, S egy bűvös kéz rajzolt csodakörön A nagy mindenség képe föltámad. Sisakos múlt és szárnyas jövő, Kezdetien kezdettől végtelen végig. Ami csak meghalt, ami csak nő, Tengerekl mélyéből föl, föl- az égig Mig csak az élet folyója elfárad S a szív zenéje örökre behal, S egy csontdarab lesz csak, sárga és száradt, Kastélyunk határa, a csodafal. 60-dik évfolyam, 103. szám. APRÓHIRDETÉSEK ÁRA Egyes szó 4 fillér, vastagabb "betűvel 8 fillér Hirdetések milliméter számítás­sal, díjszabás szerint. Megjelenik hétfő kivételével naponkint, ünnep után is. ELŐFIZETÉSI Am«, Egén­yné _ _ 28 box. — 1111. Félévre____ 14 » — . Negyedévre____7 . — , Egy hóra___3 . 40 . Egyes szám........ 10 fill. Budapest, 1909. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VI., Andrássy-út 27. Szombat, május 1. Nász­redd­in hodzsa új tréfái. Irta: Molnár Ferenc. (Utánnyomás tilos.) Allah és Kunos Ignác bocsánatáért esedezve szándékozom itt közrebocsátani a vidám hodzsa néhány új tréfáját. A török népköltészet uj és aktuális gyöngyei ezek, méltók a régiekhez. Igyekszem őket a maguk eredeti illatában visz­­szaadni, amaz illatban, amelyben fürödtek, mikor a török mezőkön hitetlen kézzel szedegettem őket. 1. A tizenegy cserkesz nő. A hodzsa a pályaudvaron állott, mert a só­gorát várta, akit az új-törökök kineveztek lovas­rendőrnek Konstantinápolyba. Egyszerre csak különös társaság ütötte meg a fülét. Egy gör­nyedt öreg­embert hoztak, akit tizenegy gyö­nyörű cserkesz leány vett körül. A hodzsa cset­­tintett egyet, sőt tizenegyet, s megkérdezte az ott ácsorgó fetvától, hogy kik ezek. Az agg fetva megrázta fejét és levervén hosszú ősz szakállá­ról a hamut, anélkül, hogy kezdte volna, így folytatta­. Ez a szerencsétlen öreg szultán, Abdul Hamid. Most viszik a tengerpartra egy márvány­palotába. Ezt mondván a fetva, sírva fakadt és egy félliter szép öreg könyet sirt hosszú szakállába. A hodzsa megkérdezte: — Miért sirsz, vén csibész? — Siratom az én boldogtalan, szerencsétlen agg uramat, — rebegte a fetva — szegény, sze­gény öreg Abdul Hamid! És még háromdeci meleg sósvizet sirt. Erre aztán a hodzsát is elhagyta türelme és igy ordí­tott fel: — Mégis csak disznóság, hogy ezen sirni­­valót találsz. Mert itt egyen meg engem a fész­kes fetva, ha nem az az egyetlen kívánságom, nekem úgy, mint minden tisztességes embernek, hogy hetvenéves koromban tizenegy gyönyörű lánynyal elküldjenek egy tengerparti márvány­palotába havi ötvenezer frank fizetéssel! így kiáltván a hodzsa, újra tizenegyet­ cset­­tintett és az agg fetvát oldalba lökvén, odább állt. 2. A kalifa utolsó sóhaja A vidám hodzsa meglátogatta a kirúgott agg kalifát mint hirlapí­ó. Mert a vidám hodzsa egy­ új-török napilaphoz szerződött és meg akarta interjúvolni a kirúgottat, mielőtt elutazik. Bebocsátották. — Óh, Kalifa — mondá a hodzsa — sóhajtsz nekem egy utolsót. — Hogy érted ezt? — kérdé a Kirúgott. — Úgy éltem, hogy meg akarom irni a tör­ténelem számára Abdul Hamid utolsó sóhaját. — Most már értem. — Utolsó sóhaj, utolsó kívánság ... valami ilyen. A szultán lehajtotta gondterhelt fejét és fáj­dalmasat sóhajtva, így szólt: — Csak egyre, csak egyre, csupán egyetlen­egyre kérlek benneteket... Siri csöndben várta mindenki a történelmi szavakat. Abdul Hamid pedig, miközben egy könycsepp rezgett szemében, így szólt: Mai számunk 58 oldal.

Next