Pesti Napló, 1909. május (60. évfolyam, 103-127. szám)
1909-05-01 / 103. szám
2 Budapest, szombat in'ST!ll.APUD 1909. május 1. 103. szám. Nékünk drága mártiriumok emlékei, valóságban azonban mégis a világtörténelem tyúkpörei. Martinovicsék tulajdonképpen világboldogitó eszmékről elmélkedő klubnál egyebet nem csináltak és egészen hiányzott a művükből a tudat, hogy hatalom ellen hatalmat, erő ellen erőt, szervezet ellen szervezetet, hadsereg ellen hadsereget kell szegezni. Az eszme szűztiszta áldozatai lettek ők, földönjáró gondolat nem sározta be ideális magasban csattogó szárnyaikat, de vállalatuknak, a nemzetnek és a nagy boszú gondolatának semmi haszna sem volt légies idealizmusukból. A zsarnokság kacagva fejezte le őket, és az egésznél egyetlen eredménye az volt, hogy Német, az ügyész vagyont zsarolt össze a vizsgálat alatt. Még az sem vált igazsággá, amit a halálba indulók utolsó vigasz gyanánt a börtön falába véstek: laetius e trunco florebit! Rákóci szabadságharca az agyonsanyargatott parasztság fölkelésével kezdődött. Esze Tamás népe és az Eszterházyak közös zászló alatt vonultak a közös ellenség ellen. Nem tudtuk azonban végigcsinálni, amit az új törökök minden ingadozás és tévedés ellenére is, végül rátérve az egyetlen helyes és lehető útra, végigcsináltak, félretéve az osztályellentéteket kéz a kézben rontani a közös, legnagyobb ellenségre. Az osztrák császárnak csak a mágnás kuructábornokokat kellett megközelíteni és azok Rákóci győzelmes lovas-brigádjait, libertásos lobogóit, jó drágán eladták Bécsnek. Negyvennyolcban nekünk is volt előbb vértelenül győztes újtörök forradalmunk. A mi szultánunk is alkotmányt esküdt és nálunk is részeg volt az ország a túláradó boldogságtól. Aztán jött nálunk is a reakció, az ó-török államcsíny — és diadalmas maradt máig. Nekünk is jöttek szalonikas csapataink, a szabadság fanatikus hősei; nem is a földből bújtak ki, hanem a Kárpátoküvegkemény falaiból jöttek elő; nem volt az az emberi és természeti hatalom, amely visszatarthatta volna őket. És győzelemről-győzelemre hágtak, meg nem álltak az osztrák határig. Itt aztán az egymásnak ütköző mértéktelen ambíciók, a keserűségek és versengések megállították a győztes sereget. Görgei hartot vezényelt az osztrák határon és megfordult. Amikor a haldokló Hentzit, Buda piacán elvitték Görgei és vezérkara előtt, már megérkeztek az első táviratok, hogy muszka van az országban. A szultáni államcsíny diadalmaskodott. A detronizációig mi is eljutottunk, de milyen véres gúny, ha a török trónfosztással összehasonlítjuk. A brünni Jildit nem rendült meg szavaktól: Debrecen messze van, tán nem is létezik ... Persze, ha hírvivőküt merész tettek, hadseregek szolgáltak volna! De azok megfordultak a vakmerő cselekvésnél, az osztrák határnál. Sohasem volt szívünk, erőnk és képességünk kockáztatni és végigcselekedni. Élünk tehát, de nem győztünk soha; nem éltük át soha azt a Jildiz előtti pillanatot, amely száz halállal felér! T — Kérlek, értesítsétek kíméletesen Vámséry Ármint. Erre elhurcolták. 3. A padisah szakálla. A jókedvű hodzsa hanyagul dőlt hátra automobiljában és a legfrissebb ifjú-török revolverlap külön kiadását olvasta, amelyben a zsaroló álhírlapíró éppen azt a különös körülményt írta le, hogy Abdul Hamid a nagy napon, a „supréme adieu“ napján nem festette a szakállát, amely ebből kifolyólag aznap ősz volt. — Haha! — kiáltott a hodzsa, — ennek utána járok. Azzal elsietett a Jildizbe és megfogta a sejkül-izlámot. — Mondd, ah sejk — szólt hozzá — miért nem festette meg a padisah a szakállát a nagynapon ? — Bölcsességből — felelt a sejk. — Hogy értsem ezt? — Egyszerűen — felelt az ül. — De mégis... — Egyszerűen bölcsességből — felelt az izlám — mert a padisah okos ember és elhatározta, hogy a nagy napon, mikor berohannak hozzá a lázadók, nemzetiszinü szakállal fog megjelenni előttük s ezzel úgy fog rájuk hatni, hogy mindnyájan leborulnak előtte. De a lázadók okosak voltak és nem tettek úgy, mint a franciák 1789- ben, nem választottak új nemzeti szint, így tehát — mondá magában a padisah — ez a trükköm a vízbe esett, megjelenek hát előttük fehér szakállal, békeszakállal. És úgy istőn. Fehéret lengetett feléjük, mikor berohantak hozzá. — Nagyszerű — mondá erre a hodzsa — a kirúgottban volt politikai éleslátás és tapintat. Kár érte. Más uralkodók ezt szakáll nélkül csinálják így. Másutt ezt alkotmányos érzésnek hívják és tisztelik, itt pedig kinevetik érte az öreg szultánt. Mégis csak elmaradt ország vagyunk mi. Eként bölcselkedve távozott. 1. A zöld köpönyeg. Volt a szultánnak egy szép zöld köpönyege, amely arról volt nevezetes, hogy az a hit fűződött hozzá: amíg ez a köpönyeg rajta van, addig nem szabad hozzányúlni. Mikor aztán a szultánia került, szó nélkül nyakába kerítette a bűvös köpenyt és kajánul vigyorgott az ifju-törökökre, akik berohantak hozzá. Erre egy ifju-török odaugrott az öreg úrhoz, orrba vágta, majd szó nélkül megcibálta előbb a fülét, aztán a szakállát. Majd egy másik ifju-török lépett hozzá és kissé megverte. Egy harmadik pedig szó nélkül letépte róla a köpönyeget és elvitte az uj szultánnak. És a világ nem dűlt össze. Az uj szultán fölvette a köpönyeget, mialatt az ifjú törökök kórusban ezt énekelték: — Most már te vagy sérthetetlen, most már te vagy sérthetetlen. Az uj szultán pedig boldoggn nézegette magát a tükörben és kevélyen sétált fel-alá a teremben, nyakában a zöld köpenynyel s e percekben határozottan egy zöld öreg zsidó pávához hasonlított. Majd mikor az ifju törökök távoztak, előhivatta a hodzsát és igy szólt hozzá: —Hodzsa, te vidám és bölcs férfiú vagy. Mondd meg nekem, mit ér ez a zöld köpeny. Hiszen a’nép is tudja, hogy nem ér semmit, én is tudom, hogy nem ér semmit, te is tudod, hogy nem ér semmit, mert hiszen én is úgy kaptam, hogy letépték valakiről. El fog jönni a nap, hogy rólam is letépik. Minek akkor az egész komédia? A hodzsa így felelt: — Bölcs szultán, jól teszed, hogy tépelődöl. A tépelődés a drukk szülőapja, s aki drukkol, az bölcs. A köpenynyel azonban nincs igazad. Mert valóban úgy van, hogy amíg a köpeny rajtad van, addig sérthetetlen vagy. — De a köpeny csak addig van rajtam — mondá Mohamed szultán — amíg le nem húzzák rólam. Mi hát ez a köpeny és kinek szól? — A köpeny a tisztelet — felelt a hodzsa — s ereje nem zöld színében, nem önmagában van, hanem mibennünk. És amig tisztelünk téged,, addig sérthetetlen vagy. A szultán mosolygott: — De hát akkor minek a köpeny? Nem tisztelhettek engem köpeny nélkül is? — Dehogy nem. — Hát akkor mire való? — Arra — mondá némi habozás után félénken a hodzsa — hogy aztán a kellő pillanatban legyen mit lehúzni rólad. Most csönd lett, csak a targilék távoli ugatása hallatszott. Aztán megszólalt a szultán: — Gondolod, hodzsa, hogy mindennel a világon igy vagyunk, mindennel, amit tisztelünk? — Gondolom — felelt a hodzsa és nagynénjének egy jóforgalmú trafikot kérve, távozott. Uj hármas szövetség. Irta: Dr. Pröhle Vilmos. Budapest, április 30. Nyolc esztendővel ezelőtt, mikor Kitschener volt a délafrikai angol hadsereg főparancsnoka s a burok az orszlánvadászoknagymesterének, a fiatal Botka Lajosnak vezetése alatt vívták fényes szabadságharcuk utolsó csatáit: a „Budilscsik“ című orosz élclap egyik száma egy igazán sikerült képpel kedveskedett keselyhaju, felgyújtotta olvasóinak. A kép egy hegyet ábrázolt, mely alatt egy barlang volt, a barlangban pedig egész ormótlan tetemével meghúzta magát egy oroszlán, úgy hogy csak a farka látszott ki a rákötött brit lobogóval. Az oroszlánnak a barlang homályából kitetsző hátsó felére az volt írva, hogy „Lord Kitschener“, a hegy tetején pedig egy marcona alak guggolt, pofoncsapott kalappal, szuronyos puskával. Ez volt Botka Lajos. A brit oroszlán nyilván ez elöl az alak elől bújt a barlangba. Orosz kávéházakban kézről-kézre járt az újság. Mindenki jóízűen kacagott a piktor elmés ötletén. Ugyanakkor adta ki II. Miklós cár azt a híres ukázát, melylyel a finn szabadság utolsó biztosítékait is darabokra tépte, elrendelvén, hogy a Finnországban rekrutált katonaság ezután nem önálló csapattestekben és otthon, az ezer tó országában fog szolgálni, hanem szétosztva az orosz ezredekben, mint orosz alattvalók. A „Novoje Vremja“ és társai nagy lelkesedéssel kommentálták az ukázt ilyenformán: „Míg a híres Anglia, mely mindig a jog és civilizáció őrének szerepében pózol, irtó hadjáratot visel egy derék, szabadságszerető, keresztény nép ellen, addig az oroszok cárja, a világbéke félként apostola határtalan emberszeretettől és atyai jóindulattól áthatva, nem akar különbséget tenni orosz és nem orosz között s azért sorozza az orosz ezredekbe a finneket is épp úgy, mintha oroszok volnának". Azóta nagyot fordult a világ kereke. Angliának kitört egy pár foga Dél- Afrikában s Albion büszke fiai ideges rángatózásba esnek, valahányszor egy új német hadihajó száll ki az Északi-tengerre. Oroszországnak egész fogsora hullott ki messze keleten, meg a belső forradalomban s nem ok nélkül izgatja a porosz Pickelhaube, meg a balti tartományok sorsa. A két megviselt nagyhatalom nem tehet mást, mint hogy barátkozik s tekintélyét egyetértéssel próbálja fentartani. Úgy látszik, sok tekintetben össze is illenek. A „Times“ ma már úgy ír,mintha csak a „Novoje Vremja“ régi cenzorától tanulta volna a logikát. Szerinte Németország védnöksége alatt ezután nyugodtan lehet nemzetközi szerződéseket megszegni és apró népek szabadságát elvenni. A Thames mel