Pesti Napló, 1909. május (60. évfolyam, 103-127. szám)

1909-05-01 / 103. szám

2 Budapest, szombat in'ST!­ll.APUD 1909. május 1. 103. szám. Nékü­nk drága mártiriumok emlékei, va­lóságban azonban mégis a világtörténe­lem tyúkpörei. Martinovicsék tulajdon­képpen világboldogitó eszmékről elmél­kedő klubnál egyebet nem csináltak és egészen hiányzott a művükből a tudat, hogy hatalom ellen hatalmat, erő ellen erőt, szervezet ellen szervezetet, had­sereg ellen hadsereget kell szegezni. Az eszme szűztiszta áldozatai lettek ők, földönjáró gondolat nem sározta be ideális magasban csattogó szárnyaikat, de­ vállalatuknak, a nemzetnek és a nagy boszú gondolatának semmi haszna sem volt légies idealizmusukból. A zsarnok­ság kacagva fejezte le őket, és az egész­nél­ egyetlen eredménye az volt, hogy Német, az ügyész vagyont zsarolt össze a vizsgálat alatt. Még az sem vált igaz­sággá, amit a halálba indulók utolsó vigasz gyanánt a börtön falába véstek: laetius e trunco florebit! Rákóci szabadságharca az agyonsa­nyargatott parasztság fölkelésével kezdő­dött. Esze Tamás népe és az Eszter­­házyak közös zászló alatt vonultak a közös ellenség ellen. Nem tudtuk azon­ban végigcsinálni, amit az új törökök minden ingadozás és tévedés ellenére is, végül rátérve az egyetlen helyes és le­hető útra, végigcsináltak, félretéve az osztályellentéteket kéz a kézben rontani a közös, legnagyobb ellenségre. Az osztrák császárnak csak a mágnás kuruc­­tábornokokat kellett megközelíteni és azok Rákóci győzelmes lovas-brigádjait, libertásos lobogóit, jó drágán eladták Bécsnek. Negyvennyolcban nekünk is volt előbb vértelenül győztes újtörök forradal­munk. A mi szultánunk is alkotmányt esküdt és nálunk is részeg volt az or­szág a túláradó boldogságtól. Aztán jött nálunk is a reakció, az ó-török ál­lamcsíny — és diadalmas maradt máig. Nek­ünk is jöttek szalonikas csapataink, a szabadság fanatikus hősei; nem is a földből bújtak ki, hanem a Kárpátok­­üvegkemény falaiból jöttek elő; nem volt az az emberi és természeti hata­lom, amely visszatarthatta volna őket. És győzelemről-győzelemre hágtak, meg nem álltak az­­ osztrák határig. Itt aztán az egymásnak ütköző mértéktelen ambíciók, a keserűségek és versengések megállították a győztes sereget. Görgei hartot vezényelt az osztrák határon és megfordult. Amikor a haldokló Hentzit, Buda piacán elvitték Görgei és vezér­kara előtt, már megérkeztek az első táviratok, hogy muszka van az ország­ban. A szultáni államcsíny diadalmas­kodott. A detronizációig mi is eljutot­tunk, de milyen véres gúny, ha a török trónfosztással összehasonlítjuk. A brünni Jildit nem rendült meg szavaktól: Debre­cen messze van, tán nem is létezik ... Persze, ha hírvivőküt merész tettek, had­seregek szolgáltak volna! De azok meg­fordultak a vakmerő cselekvésnél, az osztrák határnál. Sohasem volt szívünk, erőnk és ké­pességünk kockáztatni és végigcsele­kedni. Élünk tehát, de nem győztünk soha; nem éltük át soha azt a Jildiz előtti pillanatot, amely száz halállal felér! T — Kérlek, értesítsétek kíméletesen Vám­­s­éry Ármint. Erre elhurcolták. 3. A padisah szakálla. A jókedvű hodzsa hanyagul dőlt hátra auto­mobiljában és a legfrissebb ifjú-török revolver­lap külön kiadását olvasta, amelyben a zsaroló álhírlapíró éppen azt a különös körülményt írta le, hogy Abdul Hamid a nagy napon, a „supréme adieu“ napján nem festette a szakállát, amely ebből kifolyólag aznap ősz volt. — Haha! — kiáltott a hodzsa, — ennek utána járok. Azzal elsietett a Jildizbe és megfogta a sejk­­ül-izlámot. — Mondd, ah sejk — szólt hozzá — miért nem festette meg a padisah a szakállát a nagy­­napon ? — Bölcsességből — felelt a sejk. — Hogy értsem ezt? — Egyszerűen — felelt az ül. — De mégis... — Egyszerűen bölcsességből — felelt az iz­­lám — mert a padisah okos ember és elhatározta, hogy a nagy napon, mikor berohannak hozzá a lázadók, nemzetiszinü szakállal fog megjelenni előttük s ezzel úgy fog rájuk hatni, hogy mind­nyájan leborulnak előtte. De a lázadók okosak voltak és nem tettek úgy, mint a franciák 1789- ben, nem választottak új nemzeti szint, így te­h­át — mondá magában a padisah — ez a trük­­köm a vízbe esett, megjelenek hát előttük fehér szakállal, békeszakállal. És úgy is­tőn. Fehéret lengetett feléjük, mikor berohantak hozzá. — Nagyszerű — mondá erre a hodzsa — a kirúgottban volt politikai éleslátás és tapintat. Kár érte. Más uralkodók ezt szakáll nélkül csi­nálják így. Másutt ezt alkotmányos érzésnek hív­ják és tisztelik, itt pedig kinevetik érte az öreg szultánt. Mégis csak elmaradt ország va­gyunk mi. Eként bölcselkedve távozott. 1. A zöld köpönyeg. Volt a szultánnak egy szép zöld köpönyege, amely arról volt nevezetes, hogy az a hit fűző­dött hozzá: amíg ez a köpönyeg rajta van, addig nem szabad hozzányúlni. Mikor aztán a szultán­­i­a került, szó nélkül nyakába kerítette a bű­vös köpenyt és kajánul vigyorgott az ifju-törö­­kökre, akik berohantak hozzá. Erre egy ifju-török odaugrott az öreg úr­­hoz, orrba vágta, majd szó nélkül megcibálta előbb a fülét, aztán a szakállát. Majd egy másik ifju-török lépett hozzá és kissé megverte. Egy harmadik pedig szó nélkül letépte róla a köpö­nyeget és elvitte az uj szultánnak. És a világ nem dűlt össze. Az uj szultán fölvette a köpönyeget, mialatt az ifjú­ törökök kórusban ezt énekelték: — Most már te vagy sérthetetlen, most már te vagy sérthetetlen. Az uj szultán pedig boldoggn nézegette ma­gát a tükörben és kevélyen sétált fel-alá a te­remben, nyakában a zöld köpenynyel s e per­cekben határozottan egy zöld öreg zsidó pává­hoz hasonlított. Majd mikor az ifju­ törökök távoztak, előhi­vatta a hodzsát és igy szólt hozzá: —Hodzsa, te vidám és bölcs férfiú vagy. Mondd meg nekem, mit ér ez a zöld köpeny. Hi­szen a’nép is tudja, hogy nem ér semmit, én is tudom, hogy nem ér semmit, te is tudod, hogy nem ér semmit, mert hiszen én is úgy kaptam, hogy letépték valakiről. El fog jönni a nap, hogy rólam is letépik. Minek akkor az egész komédia? A hodzsa így felelt: — Bölcs szultán, jól teszed, hogy tépelődöl. A tépelődés a drukk szülőapja, s aki drukkol, az bölcs. A köpenynyel azonban nincs igazad. Mert valóban úgy van, hogy amíg a köpeny rajtad van, addig sérthetetlen vagy. — De a köpeny csak addig van rajtam — mondá Mohamed szultán — amíg le nem húzzák rólam. Mi hát ez a köpeny és kinek szól? — A köpeny a tisztelet — felelt a hodzsa — s ereje nem zöld színében, nem önmagában van, hanem mibennünk. És amig tisztelünk téged,, ad­dig sérthetetlen vagy. A szultán mosolygott: — De hát akkor minek a köpeny? Nem tisz­telhettek engem köpeny nélkül is? — Dehogy nem. — Hát akkor mire való? — Arra — mondá némi habozás után félén­ken a hodzsa — hogy aztán a kellő pillanatban legyen mit lehúzni rólad. Most csönd lett, csak a t­argilék távoli uga­tása hallatszott. Aztán megszólalt a szultán: — Gondolod, hodzsa, hogy mindennel a vi­lágon igy vagyunk, mindennel, amit tisztelünk? — Gondolom — felelt a hodzsa és nagynén­jének egy jóforgalmú trafikot kérve, távozott. Uj hármas­ szövetség. Irta: Dr. Pröhle Vilmos. Budapest, április 30. Nyolc esztendővel ezelőtt, mikor Kitsche­­ner volt a délafrikai angol hadsereg főpa­rancsnoka s a burok az orszlánvadászok­­nagymesterének, a fiatal Botka Lajosnak vezetése alatt vívták fényes szabadsághar­cuk utolsó csatáit: a „Budilscsik“ című orosz élclap egyik száma egy igazán sike­rült képpel kedveskedett keselyhaj­u, fel­­gyújtotta olvasóinak. A kép egy hegyet áb­rázolt, mely alatt egy barlang volt, a bar­langban pedig egész ormótlan tetemével meghúzta magát egy oroszlán, úgy hogy csak a farka látszott ki a rákötött brit lo­bogóval. Az oroszlánnak a barlang homá­lyából kitetsző hátsó felére az volt írva, hogy „Lord Kitschener“, a hegy tetején pe­dig egy marcona alak guggolt, pofoncsapott kalappal, szuronyos puskával. Ez volt Botka Lajos. A brit oroszlán nyilván ez elöl az alak elől bújt a barlangba. Orosz kávéhá­zakban kézről-kézre járt az újság. Min­denki jóízűen kacagott a piktor elmés öt­letén.­­ Ugyanakkor adta ki II. Miklós cár azt a híres ukázát, melylyel a finn szabadság utolsó biztosítékait is darabokra tépte, el­rendelvén, hogy a Finnországban rekrutált katonaság ezután nem önálló csapattestek­ben és otthon, az ezer­ tó országában fog szolgálni, hanem szétosztva az orosz ezre­­dekben, mint orosz alattvalók. A „Novoje Vremja“ és társai nagy lel­kesedéssel kommentálták az ukázt ilyenfor­mán: „Míg a híres Anglia, mely mindig a jog és civilizáció őrének szerepében pózol, irtó hadjáratot visel egy derék, szabadság­szerető, keresztény nép ellen, addig az oroszok cárja, a világbéke félként apostola határtalan emberszeretettől és atyai jóindu­lattól áthatva, nem akar különbséget tenni orosz és nem orosz között s azért sorozza az orosz ezredekbe a finneket is épp úgy, mintha oroszok volnának". Azóta nagyot fordult a világ kereke. Angliának kitört egy pár foga Dél- Afrikában s Albion büszke fiai ideges rán­gatózásba esnek, valahányszor egy­ új né­met hadihajó száll ki az Északi-tengerre. Oroszországnak egész fogsora hullott ki messze keleten, meg a belső forradalom­ban s nem ok nélkül izgatja a porosz Pickel­haube, meg a balti tartományok sorsa. A két megviselt nagyhatalom nem te­het mást, mint hogy barátkozik s tekintélyét egyetértéssel próbálja fentartani. Úgy lát­szik, sok tekintetben össze is illenek. A „Times“ ma már úgy ír,­­mintha csak a „Novoje Vremja“ régi cenzorától tanulta volna a logikát. Szerinte Németország véd­nöksége alatt ezután nyugodtan lehet nem­zetközi szerződéseket megszegni és apró népek szabadságát elvenni. A Thames mel­

Next