Pesti Napló, 1909. augusztus (60. évfolyam, 181-205. szám)
1909-08-01 / 181. szám
A haladás csodái, Budapest, július 31. Ismét végigrezgett Európán a közel jövő óriás hajói gépének a dübörgése, amely az angol kormány készülődéseiből és terveiből félelmesen hangzik. A Dreadnought vakmerően nagyra nemzett és még embryo-korukban szinte hónapról-hónapra egyre növekedő, apjukat szégyenbe hagyó fiai rugdalóznak a mai nagyszerű kor koncepciójának anyatestében. Ki tudja, milyen csodaszörny lesz belőlük, mire megszületnek! Ezek a Dreadnought-fiak talán nem csúcsai, de mindenesetre pompás szimbólumai a mai termelés és gondolkozás kékes horizontba vesző kereteinek. Jelen és jövő talán sohasem követték egymást ilyen kézzelfogható gyorsasággal, mint most, amikor szinte minden fölkelő nap az emberi fejlődésre döntő fontosságú változásokra világít rá. Mintha nem is volna jelenünk, hanem benne élnénk a száguldó jövőben! Mintha az emberiséget teremtő ihlet ragadta volna el, amely minden képességet, minden lehetőséget hirtelen felfokozott, a lehetetlenségnek pedig, amelyről Napóleon azt mondta, hogy nem francia szó, a fogalmát is kitörölte volna az emberi agyakból . . . Metzben léghajós kikötő állt világcsodájára; néhány hónap múltán, ma már múzeumi tárgy lett belőle, elavult. Nálunk tízezrek élnek, akik Magyarország fő közlekedései vonalain még szekéren jártak, és ma már minden tengeri hajóról, a nagy vizek kellős közepéről telegrafálni lehet a világ bármely részébe. Még szinte a tegnaphoz tartozik, amikor a londoni Rothschild milliókat nyerhetett, mert a versaillesi békekötést huszonnégy órákkal előbb tudta, mint a világ; a portsmouthi béketárgyalásoknak minden lényeges szavát már az előszobában a táviródróttal összekötött írógépek vették föl. Pedig hol van már a portsmouthi béke is ! Ma minden kimondott fontos szó a világnak szól, abban a pillanatban tudja, akinek tudnia kell. Ezt a kort, amelyben élünk, nem lehet a tizenöt évvel ezelőtti időhöz fogni többé. Új, a régitől külsejében, lélektanában és szervezési formáiban lényegesen különböző kort értünk; a gyermekek, akik most születtek, szinte Mars-lakók az itt maradt öregekhez képest. Ha Berlin utcáin hosszú, csúszó árnyék vetődik végig és az égen megjelenik az orsóalakú kormányozható, üzletükből hazatérő kereskedők már csak azon vitatkoznak, Zeppelin, Gross, vagy Parseval kísérletezik-e, Santos- Dumont, Blériot és Latham denevértestű monoplánjai, Wrighték szitakötőrepülésű gépei benépesítik Páris környékén a levegőt, ahol a repülőgép már éppen olyan előkelő sport, mint az automobilozás volt még néhány éve. És a nevezetesebb fölszállást egy hét múlva, néhány hatosért bárki megcsodálhatja itt Budapesten is, a mozgófényképen. Nem is éppen nagy üzletemberek, ügynökök, úgy élnek Párisban, Londonban és Newyorkban egyszerre, mintha csak egy más városrészbe mennének át, üzletfelet meglátogatni. A pénznek mintha föltalálták volna a zöldből való termesztését, szinte elveszett az értéke. Országok, amelyek még két évtizede húsz-harmincmilliós kiadástöbbletet erősen megfontoltak, ma többmilliárdos büdzsével dolgoznak és több százmilliót érő hajókat sajnálkozás nélkül soroznak az ócskavas közé, míg egy világrészt átszelő vasutat, stratégiai okokból, nagyobb emóció nélkül építenek újra. Perzsiában vér folyik a parlamentarizmusért, nálunk is forradalmi jelentőségű tettel, az általános választójoggal akarják fölfrissíteni a parlamentarizmust, ugyanakkor, amikor már nálunk is dereng, amit Franciaországban már egészen világosan éreznek, hogy az intézmény saját bűneinek iposványában haldokolva fulladozik. És míg a Kelet a parlamentarizmusért vív forradalmakat, ugyanakkor az emberi haladás zászlaját vivő Franciaországban szintén forradalom van, hogy ezt az elavult formát a foglalkozások szerint szindikalizált dolgozó nép, valami új formával helyettesítse. Századot éltünk át évtized alatt. Csak azért nem mondhatjuk, hogy csodák korát éljük, mert nem csodálkozunk már semmin sem. A legmeglepőbb esetnél A sárgaszemü két felesége. Irta: Molnár Ferenc. (Utánnyomás tilos.) Fenn a hegyen, lila éggel a háttérben, feketén állott a vár a nyári éjben. A völgyben részeg kis szellő tántorgott, a csalogányok busán vonítottak a bokorban és fenn a várban pofozta, pofozta, pofozta a sárgaszeműt a felesége. A sárgaszemű volt a várnak és az egész környéknek ura. Szép nagy, kövér ember volt. Két fejjel magasabb, mint a legmagasabb gránátosa. A mellkasa széles, domború, a hasa domború és széles volt. Fess ember volt, rettenetes nagy, kövér disznó volt. Hátul is volt tokája. Az arca akkora, mint egy football-lapda. Piros, egészséges, jókedvű, tömpeorrú arca, pofonarca volt. Ezt a szép terebélyes arcot pofozta a szomorú kisasszony. Ez volt a felesége. Pici, vékony, lenszőke, szótlan, ábrándos, törékeny, bánatos virágszálasszony. Vékonyabb és átlátszóbb, mint egy tizennégyéves szűzleány, halkabb életű, mint egy japáni nő, egyszóval olyan, mint egy nagyon szelid cseresznyevirág. Naphosszat a szavát se lehetett hallani. Egész nap a kertben sóhajtozott, pici virágait öntözte, álmodozó verseket olvasott, csöpp madárkáit etette, elbolyongott a nagy gyepen és olyan könnyű, olyan légies volt, hogy lépte nyomán meg se hajoltak a fikzálak. Délután hatkor mindig bement az urához, felemelte rá szomorú szép szemét és pofozta háromnegyed tízig. Akkor lefeküdt ágyacskájába és elaludt. Kis rózsaszínű angyalokkal álmodott, akik hegedűhangon énekeltek. Hogy miért pofozta? Kérdezd a virágot, miért nyílik. Kérdezd a patakot, miért csobog. Hogy miért pofozta? Lelkében, szép tiszta fehér lelkében élt egy úgynevezett ábránd. Dalosajku apródról, mint apáink mondták. Szép szőke vattahajú, karminszáju, kéktrikós apródról — s ehelyett a férje a férje volt, száznyolcvan kilót nyomott hétköznapon és vasárnap pihent. Este hatig ábrándozott a madárlelkű kis liliom és akkor meglátván férjét, a valóságot, amint rávigyorgott izzadt sárga szemével, liliomlelkéből kitört az elkeseredés és pofozta őt szívből, szeretettel, ragaszkodással, hálával. A sárgaszemű nem bánta. Néha ugyan feldagadt a fél arca akkorára, mint egy hordó, néha ugyan kirepedt a szája széle egy-egy csattogóbb ütéstől, néha ugyan tükörtojássá meredt a félszeme egy-egy rúgásától a piciny cipellőnek, de tűrte, tűrte, mert méla kedély volt, bölcs és gyáva, s felette tisztelte a nőket. Háromnegyed tízkor, amikor már egész angolosra volt pofozva és jól táplált piros füle rongyokban lógott le róla, bágyadt mosolylyal kezet csókolt a törékeny, szótlan, szomorú kis nőnek és aludni tért, így teltek napjaik a legpéldásabb házaséletben éveken keresztül. Néha, mikor együtt mentek a templomba, a nép tiszteletteljes sorfalat állott az utón. S a nők így szóltak: — A brutális gazember össze van karmolva és verdesve. Úgy látszik, a szegény kis mártirasszony vissza is üti néha. Mennyit szenvedhet szegényke! És sajnálták a kis nőt, aki ily brutális vadsertés karmai közé került, s elképzelték, menynyire kínozhatja a sárgaszemü ezt a törékeny virágszálat, ha már az kénytelen felszántani az ő arcát. No hiszen, utálták is a sárgaszemüt nyolcadnyolc országban. Minden nő, ha a nevét hallotta, tiszteletteljesen köpött, mondván: — Isten, ments meg az ordináre férfitól! A kis ke lenszőke feje köré pedig a mártír, legenda illatos koszorúját fonták a költők, főként a híres Mosatlan Nyakú, aki egész regekört költött az ártatlanul szenvedő asszony feje tetejére. És közben a sárgaszemű egyre mosolygott, egyre tűrt, sőt az utóbbi években már a német estilapot olvasta, mialatt a szőke mártit szorgalmasan, mintha finom kézimunkán dolgoznék, pofozta, csípte és rúgta. A férfi olvasgatott, a nő régi gyermekdalokat dúdolt, mialatt csattogtak a pofok, püffentek a hátbavágások kongottak a fejbevágások. Csak akkor volt csönd, mikor a kis nő térdét az ura oldalának támasztva két kézre markolta a fülét és félméternyire kihúzta, hirtelen visszaeresztette, min a gyerekek a gummit. Ilyenkor a férj abbahagyta az olvasást és biztató mosolylyal nézett neje szomorú szemébe. Aztán ismét csattogás jött és a férj belemerült a német estilapba. Utóbb a nemes várúr feje egészen eléktelenedett. A természet szimmetrikusnak teremtette az emberi arcot, de a kis nő ernyedetlen szorgalma lassanként átpofozta a férje arcának baloldalát a jobboldalra. Húsz évi boldog házasság után a sárgaszemű balarcának összes díszei a jobboldalon kerestek menedéket Jobbra csúszott a két szeme, orra, a szája. A bal arc* 60-dik évfolyam 181 ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre____38 köt. — fill. Félévre _ _ _ 14 . — , Negyedévre — _ 7 . — , Hirdetések milliméter némítás* tál, díjszabás szerint. Megjelenik hétfő kivételével naponkint, ünnep étvita. Egyes szám_____ _ 10 fill. Budapest, 1909. Szerkesztőség és kiadóhivatal: n.,Andrássy-út 27. Vasárnap, HitülSSZtus 1 ■■íiiüiüi: .1 iTiiT-Tn 1 1 ÜT- r'Ti' 1 ii i-TiTTT—n r—--------iriirmBBgBmg.«-—'----íiir-ju IIÍ ~-r rí—n7T—i— i.i Mai számunk 40 oldal.