Pesti Napló, 1909. augusztus (60. évfolyam, 181-205. szám)

1909-08-01 / 181. szám

2 Budapest, vasárnap PESTI NAPLÓ 1909. augusztus 1. 181. szám. nyék hajszolják egymást és mi, a tömeg, annyira elfáradtunk alkalmazkodási képességünk folytonos megfeszítésében, hogy az újból és újból ránk zuhanó eseményeket szinte idegenül nézzük, mint egy káprázatos színjátékot, mint egy lehetetlen álmot. Ez egy új, egy más kor és öntudatunkat erősen megfeszítve, arra kell törekednünk, hogy jelentőségét teljesen méltányolhassuk. Ez a szédületesen gyors haladás, amely szemünk előtt termett világbirodalmakat, amely a tengerből acélkemény hatalommal kiemelkedő japánt revelálta, amely talán fel fogja húzni még szemünk előtt a függönyt egy olyan helyzetben, amikor Németország vette át a leszoríthatatlannak látszott Anglia szerepét. Ezek a fölös erőgazdagsággal nyilvánuló képesség-megfeszítések a fejlődés hullámát kivetették olyan vidékeire a földnek, ahol az emberiség posványos lomhaságban rothadó holtvizei terültek el eddig. És élet indult meg csaknem mindenütt, a világ és az emberiség ama túlnyomóan nagyobb területein, ahol eddig csak tétlen, félhalott álom uralkodott. Ha majd, ezek az élet vérkeringésébe most belépő vidékek is tevő részt vesznek a haladásban , akkor a fejlődés mai ritmusa még megnövekedik és meggyorsul! A mai fejlődés, a mai tempó, amelyet káprázó szemeink, csengő füleink már alig tudnak követni, csak kezdete, első lendülete a szédületes igazi jövőnek. Ez a fejlődés azonban nemcsak teremt, hanem pusztít is. A dolgozó emberiségnek mind nagyobb része szorul le a rabszolgasorba; napról-napra szintea földből nőnek ki a proletársereg ezrei. Mind nagyobb tömegek számára és mind nagyobb mértékben lesz lehetetlenné, a termelő függetlenség megszerzése. De ez a pusztítás is csak látszólagos. Ha a proletárok serege növekedik, viszont minimális életfeltételeik egyre javulnak, a folyton növekedő emberi haladás és emberi élvezés egész mennyiségéhez képest ugyan nem változik a helyzetük, de általában egyre növekedik az a legkevesebb, amit a proletártól nem lehet megtagadni. Ez is csak a további fejlődést szolgálja. Ez is trágyája a haladásnak, az emberi képességek haladást termő talajának olyan tömegekben, ahol eddig minden valamennyire is értékes termelés, a primitív szükségletek ki nem elégített volta miatt lehetetlen volt. ... Minden a haladás felé, a száguldás egyre gyorsulására mutat; napról-napra nagyobb a sebességünk és a jövőben elképzelhetetlen méretekben egyre növekvő, amivel ismeretlen cél felé sivítva röpül a föld, ez a kilőtt ágyúgolyó üres volt. Azt hitted volna, ha láttad volna, hogy folyton jobbra fordítva tartja a fejét. A jobbágyok közül sokan ezt is hitték. És a nők virágot küldtek a szegény asszonykának és esténként összegyűltek a várfal tövében, sírva, imádkozva hallgatták a csattogást, puffenést, kongást, amely felülről hallatszott és igy szóltak: — Szegény kis mártirasszony, még csak nem is kiabál. Még csak nem is sir. A mártirasszonyka pedig így lassan boldoggá tette életét. Ábrándjait, amelyeket naphosszat a déli apródról, virágszagú szerelemről, piros csókokról szőtt, élvezte. Este pedig boszút állt férjén, aki megrabolta őt emez ábránd teljesülésétől, így nyugodt volt a kis nő, mert nem csalta meg az urát, s mégis kielégítette vágyait. És egyensúly honolt lelkében. Húsz évi boldog Házasság után egy szomorú őszi napon meghalt a kis fehér nő. — Nem bírta tovább — mondta a nép. Eltemették, megsiratták és sírját fehér liliommal borították. Arcképét minden asszony a keblén hordta medaillonban. A haza nagy költője, Mosatlan Nyakú a következő szép sírverset írta fehér sírkövére. Szenvedése hosszú. Ámde jön a bosszú. Szegény sárgaszemű szomorúan ballagott haza a temetőből. Unsz év mégis csak nagy idő. És csudálatos, hogy mi mindent nem szokik meg az ember. Ahányszor a kezébe vette a német estrlapot, sírva fakadt. Nem kellett neki se étel, se ital. Aludni se tudott. Csak éppen arca ékítményei örültek. Lassan, óvatosan elkezdtek viszszafelé csúszni az árván maradt bal orcára. Érezték, hogy nincs többé baj, olyanok voltak, mint az egerek, mikor a macska elment hazulról. Lassanként fölvette normális képét az özvegy ritter feje. És akkor arra gondolt, hogy asszonyt kellene hozni a házhoz. Társaságba kezdett járni, vendégeket hívott és nagyon nézte a lányokat. Egyszer egy lány megtetszett neki. Igaz, hogy a lány mindent megpróbált, hogy megfessék a várúrnak. Hatalmas, nagycsontú lány volt, majdnem akkora, mint a sárgaszemü, jó lovas, erős szűz. Vad fény csillogott a szemében. A sárgaszemü bevitte a templomba és megesküdött vele. Az esküvő délben volt. Hat órakor jött a német estilap és a fiatal asszony odalépve urához, gyors egymásutánban hetvenegyszer pofonütött?. — Tessék? — kérdezte a sárgaszemü. Igen — felelt a nő és kiment a konyhába főzni, mert praktikus asszony volt. A sárgaszemü letette az estilapot és mélyen elgondolkozott. Aztán kiment a konyhába és igy szólt ifjú nejéhez: — Miért tetted ezt? A hatalmas nő rávillantotta börtönfekete szemét és vadul mondta: — Ez a boszu. Ez a boszu. — A boszu? — Az. Most már bevallom neked, hogy csak azért lettem nőddé, hogy megboszuljam a fehér liliom emlékét. Könyvezgett vad szemében, mikor ezt mondta. Érezhető volt, hogy az egész női társadalom boszuját hozta fel a várba. Érezhető volt, hogy ez most már mindhalálig így lesz, így is lett. Reggel, mikor fölkeltek, meg Petőfi országa. Budapest, július 31. Szépen megbecsüljük mi a prófétákat. Kitetszik ez minden ünnepélyből, mikor a nemzet nevében egyik-másik kultúrahős emlékének adófizetést rendezünk. A tévesztés és megtévedés ekkora tömegével az érdemekben megőszült nyárspolgárokat nem illeti úgy a köztisztelet, mint amekkora goromba sértéseket nyújtunk át az eszmék és ideálok képviselőinek, ha egyszer a kezeinkbe kerültek. Kossuth Lajos negyvenhat szoborral, az aradi tábornokok égig érő szoborral, Petőfi háromszoros szoborral, Széchenyi szintén, Deák nemkülönben s mindenkinek szobor, mauzóleum, díszpalota, vagyis mind olyan dolgok, mikre parvenü miniszterek, uzsorára, hatalomra, diszelgésre és kövéredésre éhes stréberek áhítoznak, holott tudvalevő, hogy Deáknak királyi medália sem kellett, Széchenyi beleőrült a maga vízióiba, Kossuth itthagyta a megalkuvó országot, Petőfi pedig egyenesen a halált kereste, hogy eszményeiért hitet tegyen. Egyik sem azért vállalt hivatást, hogy holtuk után piaci diszelgésül odaállítsák szobrukat, ellenben eszméikből, amit komolyan vettek, semmit se valósítsanak meg. Akinek becsületbevágó és lélekben** ügy, hogy földi léte alatt használjon valamit az emberiség ügyének, a meggyalázás micsoda rettenetes tudata lehet annak látni, hogy iskolák, kórházak, nevelőintézetek, szabad alkotmány helyett gyalog- és lovasszobrok készülnek százával, hogy a frázisok szakadatlanul hemperegnek és a hon nevében való bőgősek milyen vigasztalan képek látására kényszeritik a szemeket. Mi szükség van a nagy emberekre, ha a kötelezettséget, melylyel irányukba a további nemzedékek tartoznak, szobrokra és díszházakra való átváltoztatáson kívül nem akarják egyébre vállalni. Petőfinek a sorsa legszomorubb ezek között, mert lélekben ő volt az új Magyarország, harcba induló táborának legkiválóbbja. És hatvan év óta folytonosan fizetjük őt szobrokkal, díszművekkel, házakkal és egyletekkel, mikor ő versben és prózában rég kinyilatkoztatta, hogy nincs más érték és cél az emberek számára a világon, mint a közös jólét ideáljának szolgálata. Petőfi neve és jelszavai ma cégérek a hatalmon levők kezében mindennek az igazolására, ami ellenkezésben van a haladással. A jézusi tanokból is igy alkották meg a rabszolgaság leghatalmasabb vallási intézményét, Petőfi eszméiből is igy hamisították meg a hazafias kötelességek gyönyörű erkölcstanát. Akinek az volt legvégső vágya, hogy tomboló paripák patái alatt vértanúhalált szenvedjen a „szent világszabadság“ért, mágnásasszonyok avatják „hazafias“ , költővé és százféle reakciósságban leledző egyesületek rendeznek számára riadásos tüntetéseket. Szobra elé odaáll mindenki és szaval olyan dolgokról, melyek nincsenek; sajtószabadság, közös teherviselés, szabad alkotmányról s mind őt idézik tanuul e nem létező dolgok igazolására. Hatvan év előtt a tizenkét pontot el kellett fogadnia az országgyűlésnek, mert az a hir járta, hogy Petőfi nyolcvanezer kaszás paraszttal tanyáz Rákos alatt s megy az országgyűlés verte a nő a sárgaszemüt. Feketekávéra ismét megverte. Az estilapnál is. Lefekvés előtt is ájtatosan pofonra kulcsolta kezét. Szegény sárgaszemű ezt mondta magában: — Tűröm, tűröm, mert úgy látszik, az ő pártján van az igazság. És tűrte is, mert borzasztóan tisztelte az igazságot, a közvéleményt, a népakaratot, az általános nézetet, a világ száját. A sárgaszemü volt abban az időben Európában a legalkotmányosabb sárgaszemü. És csöndes nyári éjszakákon ismét fölmentek a hegyre, a várfal tövébe a völgyből az asszonyok és most vígan, boldogan, elégedetten, örömmel hallgatták az ablakból lecsattogó pofok méla robaját. — Hála Istennek — mondták — ez a derék asszony most visszaadja neki azt, amit ő szegény liliommal elkövetett. És mikor a templomba ment délceg, vad uj nejével, csupa mosolygó arc világított rá a sorfalból. Ezt suttogta a nép: — Úgy kell neki! És éljenezték az uj feleséget. Minden aszszony még egy medaillont csináltatott arra a láncra, amelyen a fehér liliom képét hordta, ebbe a medaillonba a vad nő képét tette. A bűj és bűnhődés jelképe volt ez. És a két nő arcképe ott függött minden család lakásán. — Van igazság! — mondta a nép. Szegény sárgaszemű, mit tehetett, ő is az mondta, hogy van igazság. És bölcsen, csöndesen, egyre mosolyogva élt még húsz évig egy az új nővel. Nem is tehet másként egy komoly és nemes keblű férfi, aki tiszteli a hölgyeket. Közben pedig addig éltek, amíg meg nem haltak.