Pesti Napló, 1910. január (61. évfolyam, 1–25. szám)

1910-01-01 / 1. szám

Kérjük azokat a tisztelt vidéki előfizetőinket, kiknek előfizetése december vé­­gén lejár, hogy előfizetésüket az illető postahivatalnál szívesked­jenek minél előbb megújítani, hogy a lap szétküldésében fennakadás ne legyen. Új esztendő. Budapest, december 31. Az elmúlt év szomorúság éve volt, a ránk virradó esztendő a kétségbe­esésé. A letűnt év csupa csalódással járt, a beköszöntő esztendő merő vi­gasztalanság. Nagyon elszegényedetten érkezett el a nemzet ehez az évforduló­hoz, temérdek politikai értéke veszett el a hosszú válságban s abban a korszak­ban, amelynek ez a válság a természe­tes folyománya volt. Olyan kincsei ér­téktelenedtek el, amelyekről úgy lát­szott, hogy a nemzet megélhetésének föltételei. Pedig nagyon is erős érték­tartalékra van szüksége a nemzetnek, amikor most a válság belesodorja az alkotmányonkívüliségbe, s elszánt küz­delemre kényszeríít. Ám tekintsen szerte a nemzet s vizsgálja meg, hogy, melyek is az ő megmaradt értékei ? És álla­podjék meg benne, hogy melyek azok az erők, amelyeket a ránk virradó évben a küzdelemben érvényesíthet, s melyek azok az energiák, amelyekkel szemben minden elszántságát mozgósítania kell. Ez a vizsgálódás az, ami vigasztalan­ságba bontja az országot. Íme ott látja a királyt, akit dinasz­tikus hatalmi politikája arra bír, hogy megtagadja a hatvanhetes kiegyezést, amelyről pedig azt akarja, hogy a nem­zet alaptörvénynek tartja. Olyannak, amely az ő és az ország megegyezésé­nek, a dinasztia és a magyar állam bé­kéjének alapja. Ennek a törvénynek ren­delkezéseit a függetlenségi párt támadta, alkotmányos megváltoztatásukat kívánta, de ezt a­ törvényt éppen mert az alkot­mánynak része, az egész magyar nem­zet megtartotta. Most pedig megtagadja, semmibe se veszi a király. Mikor Justh Gyulának a tegnapi kihallgatáson kije­lentette, hogy a bankönállóságba, az ország gazdasági függetlenítésébe soha­sem fog beleegyezni, egyenesen fölbo­rította a kiegyezési törvényt, s a nem­zetnek azt demonstrálta, hogy a hatvan­hetes kiegyezés elértéktelenedett. Az a „soha“, amelyet a király tegnap Justh Gyula utján a nemzetnek megüzent, a nemzetet arra tanítja, hogy a törvények csak arra valók, hogy a hatalmi érde­ket szolgálják, s csakis addig érvénye­sek, amíg azokat az érdekeket kielégítik. Ezzel a kétségbeejtő tanulsággal me­gyünk át az új évbe és járunk tovább a válság útvesztőjében. Miféle kibontakozást várhatunk ak­kor, amikor a kínálkozó alkotmányos, parlamentáris kibontakozást a korona azzal utasítja vissza, hogy neki a tör­vény nem szab irányt? Vigasztalanul gon­dolunk a bekövetkező megoldásra, ame­lyet már előre is megbélyegzett az a „soha“, amelyet a korona a nemzeti követelményekre feleletül adott. Hol van a többi szilárd, biztos pont, amikor a korona a legszilárdabbnak tartott alapot is fölborítja? A küzdelemben, amely a nemzetre várakozik, minden fogalom meghamisított. A hatvanhetes alap ér­telmetlenséggé, a kiegyezés értéktelenné lett, a korona azt az alapot, amelyre építeni akar, földúlja. S a nemzetnek a koronával szemben meg kell védenie azt a törvényt, amelyet a korona egyre a nemzeti követelmények ellen szegez. Ez az esztelenül zavaros állapot a vál­ság bonyodalmát kegyetlenül tetézi, s az egészséges, becsületes megoldást szinte lehetetlenné teszi. A nemzetnek védekezésre kell ké­szülődnie, s kétségbeesetten reklamálja a védekezés irányítóit. Az embereket és a gondolatokat. A vezéreket és az esz­méket. De amazokat is l­emezeket is elnyelte, vagy átformálta a válság. Nem­csak ez a tízhónapos, hanem az a hosszú politikai és erkölcsi válság, amelynek koalíciós uralom volt a neve. Ebben a néhány esztendőben minden politikai fogalmat meghamisítottak, min­den gondolatot mivoltából kiforgattak. Ebben a néhány évben a megadás és megalázkodás vívmányképp szerepelt, a politikusok az elvek megtagadásával hi­valkodtak, csak éppen elodázásnak nevez­ték el. Ebben a rövid időben a jel­szavak hangoztatásáról kiderült, hogy Princezászy. Irta: Molnár Ferenc. (Utánnyomás tilos.) Princezászy édesen aludt délelőtt féltizen­egykor a besötétített hónapos szobában, az Er­­zsébet­ körúton, harm­incnyolcadik szám, jajd a­­magas emelet, tizennegyedik ajtó. Egyszerre megjelent neki álmában egy tizcentiméteres zsidó, a paplanára állt és igy szólt: ——­ön egy marha. — Igen — felelt neki álmában Princezászy — magának igaza van. Tudom, hogy miért mondja, azt is tudom, hogy maga kicsoda. Maga az a pénzember, akit húsz év óta hiába várok, hogy ötvenezer forintot adjon az én új vállala­tomhoz. És most, amilyen pechem van, álmom­ban jelenik meg és olyan kicsi, mint egy kávés­kanál. Mit kezdek én magával, mondja, mondja? A kis­ember megsimogatta hosszú, fényes­­fekete szakállát, amely valóságban olyan volt, mint egy vízfestéshez való kis ecset, de amely nála határozottan tekintélyes és komoly volt, sőt impozáns. — Ostobán beszél — mondta a fiúnak — nagyon ostobán beszél. Ne mérjen engem em­beri mértékkel. Én egy kis tündér vagyok, én nem vagyok pénzember. Princezászy mosolygott. — Tudom mért mosolyog — szólt a kis ember. -- Nos? — Mert én izraelita vagyok. A maga ro­mantikus fejébe nem fér egy izraelita külsejű tündér. De én mégis az vagyok. S miután most mint vállalkozó, mint bankár, szóval mint üz­letember jelentem meg, ezt az alakot kellett ma­gamra öltenem. Jó. És mit akar? — Azt is megmondom. Maga egy híres ter­vező, kedves Princezászy. Egész délután és egész éjjel a kávéházban ül, tervez, alapít, vál­lalkozik és egyik princezász-cigarettát a má­sik után szívja, úgy van. — Szép, hogy beismeri. A múlt hónapban egy nagy napilapot tervezett, amelynek nem lesz hirdetése, nem lesz pausáléja, nem lesz­nek előkelő összeköttetései, s amely abból fog megélni, hogy mindenről megírja az igazat.­­— Úgy van. — De aztán mikor már hosszú éjszakákon rekedtre kiabálta magát aközt a tíz-húsz bolond újságiró közt, aki égő szemmel, lelkesen hall­gatta és helyeselte az ön tervét, szépen abba­hagyta a dolgot. Áttért egy színház alapítására. — Ez is igaz. Egy kis, finom, előkelő, művészi szín­házat tervezett, amely közös tulajdona volna a legjobb tíz magyar írónak, amelyben a leg­szebb és legelegánsabb darabokat játszaná amelynek nézőtere csupa selyem és bársony volna, amelynek helyárai magasak volnának, szóval... — Tudom, tudom. Nos? — Nos, ezt is hallgatták égő szemmel, lel­kesen színészek és írók, s ön aztán ismét elszi­vott tizenkét princezászt és abbahagyta az egé­szét. — Igen. — Aztán tervezett egy gyönyörű klubot, amelynek csak száz tagja lett volna, amelynek helyiségei oly csodásan lettek volna berendezve, mint semmi más klubnak a helyiségei ezen az egész világon, amely... — Igen, igen. — Aztán tervezett egy nagy ligát, amely­nek az lett volna a célja, hogy a magyar dalmat, művészetet még anyagi áldozatok ^ is, szinte titokban, egy vallási szekta fanatik^­­sával terjeszsze külföldön, ezt is abbahagyt, elcigarettázta. — Bevallom, úgy van. De mit akar? A kis izraelita a fejébe csapta kemény ka­lapját, amely akkora volt, mint egy mogyoró héjjának a fele és jelentősen pislantott Prince­zászy felé. Majd halkan szólt: — Jöjjön. — Hová?,­­ Mai számunk 54 oldal. / 1 1­ 61-dik évfolyam. 1. szám. EX.ÖSZZETE8I Egész évre _ Kétévr. _ _ Negyedévre _ Sff­bóra _ 41»aOHmi­ETSBEK Reil: Egyes szó 4 Elite, vastagabb bétával 8 fillér. Hirdetések milliméter ■ simítás­­■ab .U.Í szalon­ szerint feljelenik hétf* Uvételévől napeokint­­ilanep után la. Egyes szám_____ _ 10 fill. Budapest, 1910. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VI­, Andrássy-út 27. Szombat, január 1.

Next