Pesti Napló, 1910. január (61. évfolyam, 1–25. szám)
1910-01-01 / 1. szám
s politikai szélhámosság volt, s a politikai üzérkedés jelszavakkal ámítgatott. Ebben a korszakban semmivé lett avezérletben való hit, s ebben a rövid korszakban a hazugság uralkodott a politikában s a közéletben. Olyan nagyon, hogy a hazudozás ellen való küzdelem már nem is szélmalom - harc, hanem a lázadásszámba ment. Azokat, akik a jelszavakat kiforgatók és a jelszavakkal handabandázók ellen síkra szálltak, azokat, akik a politikai szélhámosságot ostorozták, azokat, akik a mocsárerkölcsnek uralkodóvá tétele ellen lázadtak, a nemzeti szellem ellenségeivé bélyegezték a rendszer üzleti gyümölcsöztetői. De a közvéleményt ez a hazudozás, ez az erkölcstelenség nem tudta sokáig megtéveszteni: kijózanodott és kétségbeesett. És elvesztette minden hitét és bizalmát, így megy bele a nemzet az ij esztendőbe, s “ így kell a küzdelemre készülődnie. Vezérekben nem bízván, jelszavakban csalódván, minden lelkességéből kifosztatva. Mindent a maga mivoltából kiforgatva lát: a koronát, mint a kiegyezés megtagadóját, a pártokat, mint tehetetlen, mint eszme és lelkiismeret nélkül maradt csoportokat, a vezéreket mint hitelüket vesztett, letört politikai vállalkozókat látja. A válság pedig ránehezedik az állami életre és fojtogatja. A magyar államot s a magyar állameszmét a katasztrofális politika fenyegeti. És senki sem erős, csakis az ellenség. Pedig erősnek kellene lennie a bizakodásnak is. Ha valahogy előre tudna szert tenni a becsületesség, s ha meg tudná akadályozni azt, hogy a bekövetkező küzdelmes időkben hamis jelszavak és hazug politikusok a nemzet erejét megrontsák, úgy a nemzet a küzdelemnek nyugodtan eléje állhatna! S akkor a vílságból való kibontakozásban, noha semmi lehetőségét sem sejti, vakon megbízhatna. De hiszen éppen az a kétségbeejtő, hogy annak a nagy, szent becsületességnek minden fölé való kerekedésében nem bízhatunk... És mégis: várjuk a csudát. A boldog új esztendőt, 2dapest, szombat PEST? NAPLÓ_______ — Jöjjön csak velem. Princezászy fölkelt és elment vele. Egyszerre csak valami furcsa világban találták magukat. Minden gyönyörű volt ebben a világban,, de mindennek valami színházi díszlet-jellege volt. Szóval Tündérországban voltak, mint a kis gyerekcsaló könyvecskékben írják öreg üzletember-írók húsz forintért. A kis emberke megállott egy téren is megszólalt : — Nézzen szét. — Igen — monda meghatottan a kávéházi alkotó. Szétnézett. A tér egyik sarkán hatalmas újságpalota állott. Fenn villamos fényketűk jelezték a lap címét. Alatta égő betűkből az volt írva, hogy a lap nem vesz fel sem pausálét, sem hirdetést. Búgtak a rotációs gépek a pincében, elegáns és finom munkatársak drága szivarokat szívtak gyönyörűen berendezett „magyar fródon“ című szobákban. *■ Majd másfelé nézett. A téren egy pici színház állott ezzel a felírással: „Magyar írók színháza.“ A pénztárnál tolongott a jegyvásárló publikum, holott egy tábla azt hirdette, hogy két hétre előre el van adva minden hely, s hátul a színészbejáraton jöttek kifelé kövérre hízott, jómódú fiatal színészek és írók, a hónuk alatt bankjegycsarnokkal, konflisokba ültek és harsányan ezt kiáltották a kocsisnak: „A Kereskedelmi Bankhoz hajtson!“ Aztán a tér másik oldalára pillantott. Ott . Csak úgy, hogy ha mindezt meg is csinálta volna, kedves Princezászy és nemcsak tervezte volna a kávéházban, akkor mindez szó Politikai morál. Irta: Radó Sámuel. Budapest, december 31. Ha teszem Kovács János érdemes honpolgár és adófizető, aki a múlt választáson a hatpárti jelöltre szavazott, most a kormánypártira adná a voksot, akkor ez az elvtagadás nagy felháborodást keltene, sőt a helybeli pártközlöny nem fog a köpönyegforgatótól egy jó kemény dorgatóriumot sajnálni. Ellenben ha a fent említett Kovács János, aki fényes jómódban él, elszegényedett édes testvérének a legnagyobb nyomorban való tengődését közönyös szemmel nézi, anélkül, hogy neki néhány fillér segítséget adna, ezt az erkölcsileg sokkal inkább kifogásolható cselekedetet, mint a magánéletnek tényét a nyilvános bírálattól megkímélik és a tagadhatatlanul nagyobb bűn sokkal enyhébb következményekkel fog járni. Ezzel a két triviális esettel csak a politikai és egyéni morálnak egymáshoz való viszonyát akartam megvilágítani. A politikáról széltében azt terjesztik, hogy a morálhoz semmi köze. A politikában úgyszólván megszűnik az etikai törvény joghatósága, egyszóval a politikát joggal úri huncutságnak nevezik. Viszont, amiként azt az előbbi példával illusztráltuk, az ellenőrzés politikai dolgokban sokkal szigorúbb és az erkölcsbíróság ezen az erkölcsi törvényen túl levő talajon állandóan működik és statáriálisan jár el. Ebben kétségtelenül bizonyos ellentmondás rejlik. Hogy ezt megfejthessük, nem mellőzállt a magyar liga palotája, amelyből épp akkor jött ki rongyosan Anatole France és a kapu előtt álló hordároknak panaszolta, hogy nem tud megélni, mert a francia lapok csupa magyar novellákat közölnek. Szemben ezzel a tornyos palotával állott a százak klubjának finom kis épülete, amelyből magyar márkik és őrgrófok jöttek ki kövér lírai költőkkel karonfogva és olyan automobilokba szállottak, amelyeknek lóereje minden képzeletet felülmúlt. — Na? — mondta a kis tündér — mi? na? Princezászy dadogni kezdett. — Igen ... igen ... — mondta csöndesen — ... ez mind csupa megvalósulás... ezek itt mind az én alkotásaim ... — Szépek? — Gyönyörűek. Boldogan jártatta szemét alkotásain, nézte a kövér magyar művészeket, adott egy krajcárt az öreg gróf Tolsztojnak, aki épp arrafelé koldult, vett egy példáig az igazságos lapból, aztán nagyot sóhajtott. — Milyen kár, hogy mindez csak álom! — Nem is kár — mondta a kis pénzügyi kapacitás. -t- Miért? — Mert ez mind csak így szép. — Hogy-hogy?hetjük annak a kérdésnek boncolgatását, hogy mi tulajdonképpen az erkölcsiség és igaz-e, hogy az erkölcsi szabály a politikai cselekményekre nem vonatkozik? Az előbbi kérdéssel röviden végezhetünk az erkölcsiség definíciója által. Erkölcsiség alatt azokat a szabályokat értjük, amelyek az egyéntől bizonyos önmegtagadást követelnek, hogy a társadalmi együttlét biztosíttassák és megkönnyíttessék. E definíció helyességét egynéhány példa igazolja. A vitézséget például erkölcsösnek mondják, mert az a társadalom védelmére szükséges, ámbár az egyénre nézve veszélyes cselekedet. Viszont a hazugságot erkölcstelennek mondják, mert a társadalmi érintkezést és összetartást megbontja. Megállapítottuk tehát, hogy az erkölcsiség célja a társadalom biztosítása és fejlesztése. De hátha az erkölcsi szabály betartása romlásba viszi az egész társadalmat és az erény okozója lesz a bukásnak? Az egyénre nézve a dolog világos. Az egyénnek semmi körülmények között sem szabad magát az erkölcsi törvény alól kivonnia. Kant azt mondta, hogy ha az üldöző gyilkos menekülő barátodnak hollétét tudakolja tőled, akkor a rejtekhelyet fel kell fedezned előtte, mert még ebben az esetben sem szabad az erkölcsi szabály ellen cselekedni és nem szabad hazudni. Az erkölcsi törvénynek tehát fel kell áldozni az egyént. De vájjon szabad-e az egész társadalmat, az államot, a nemzetet a morál nagy fantom- jának prédául odadobni? Vájjon az állam biztonsága, vagy az igazság iránti kötelezettség előbbre való-e? Nyilvánvalóan az állam pártjára kell állatnunk. Mert hiszen az igazság csak azért erkölcsi kötelezettség, mert az a társadalmi és állami együttlétet mozdítja elő. Ha azonban ezt nyilvánvalóan rontja, akkor az igazság eltéveszti a célját és létalapja megszűnik. Fényesebb, csúnyább, utálatos lett volna. Az igazságos lap végül mégis megdicsérte volna az ön nagymamáját, ha fellépett volna a Nebántsvirág címszerepében, a kis művész-színházba nem ment volna be a kutya sem, a százas klubba mégis csak benyomakodott volna harminc frakkos csirkefogó, a magyar liga pedig mégis csak exportálta volna külföldre a rossz írók novelláit is, azon a címen, hogy demokraták vagyunk és mindekinek egyenlő jogai vannak. Ez csak egy szép, édes öregem, Tündérországban, ahogy a gyerekcsaló öreg urak írják a kis képeskönyvekben, önnek van igaza, kedves Princezászy, igaza van abban, hogy a nagy és szép dolgokat csak megtervezi, de nem csinálja meg, így szép ez, csakis így, és ez az igazi, művészhez méltó alkotás. Nem megcsinálni és elromlani hagyni a dolgokat. Ez a kis kieftelők dolga. E pillanatban a kis izraelita másfél méter magasra nőtt, elvesztette faji karakterét és csodaszép leány lett belőle. _ jaj, jaj! — mondta Princezászy, mert már megint az ágyában volt, az Erzsébet-kör utón, a jajde magas emeleten, a sötét hónaposszobában. A tündér rámosolygott és kifelé ment. — Hopp! — kiáltott utána a fia. — Még csak azt mondja meg, miért nevezett marhának,’ mikor bejött? — Azért, édesem — monda a tündér*» 1910. január 1. 1. sz.