Pesti Napló, 1910. január (61. évfolyam, 1–25. szám)

1910-01-01 / 1. szám

­­s politikai szélhámosság volt, s a politi­­­kai üzérkedés jelszavakkal ámítgatott.­­ Ebben a korszakban semmivé lett a­­vezérletben való hit, s ebben a rövid korszakban a hazugság uralkodott a politikában s a közéletben. Olyan nagyon, hogy a hazudozás ellen való küzdelem már nem is szélmalom - harc­, hanem a lázadásszámba ment. Azokat, akik a jelszavakat kiforgatók és a jelszavakkal handabandázók ellen síkra szálltak, azokat, akik a politikai szélhá­mosságot ostorozták, azokat, akik a mocsárerkölcsnek uralkodóvá tétele el­len lázadtak, a nemzeti szellem ellen­ségeivé bélyegezték a rendszer üzleti gyü­mölcsöztetői. De a közvéleményt ez a h­azudozás, ez az erkölcstelenség nem tudta sokáig megtéveszteni: kijózano­dott és­­ kétségbeesett. És elvesztette minden hitét és bizalmát, így megy bele a nemzet az i­j esz­tendőbe, s “ így kell a küzdelemre ké­szülődnie. Vezérekben nem bízván, jel­szavakban csalódván, minden lelkessé­géből kifosztatva. Mindent a maga mi­voltából kiforgatva lát: a koronát, mint a kiegyezés megtagadóját, a párto­kat, mint tehetetlen, mint eszme és lelkiismeret nélkül maradt csoporto­kat, a vezéreket mint hitelüket vesz­tett, letört politikai vállalkozókat látja. A válság pedig ránehezedik az ál­lami életre és fojtogatja. A magyar államot s a magyar állameszmét a ka­tasztrofális politika fenyegeti. És senki sem erős, csakis az ellenség. Pedig erősnek kellene lennie a bizakodásnak is. Ha valahogy előre tudna szert tenni a becsületesség, s ha meg tudná aka­dályozni azt, hogy a bekövetkező küz­delmes időkben hamis jelszavak és ha­zug politikusok a nemzet erejét meg­rontsák, úgy a nemzet a küzdelemnek nyugodtan eléje állhatna! S akkor a vílságból való kibontakozásban, noha semmi lehetőségét sem sejti, vakon meg­bízhatna. De hiszen éppen az a két­ségbeejtő, hogy annak a nagy, szent becsületességnek minden fölé való kere­­kedésében nem bízhatunk... És mégis: várjuk a csudát. A boldog új esztendőt, 2­dapest, szombat PEST? NAPLÓ­­_______ — Jöjjön csak velem. Princezászy fölkelt és elment vele. Egy­szerre csak valami furcsa világban találták ma­gukat. Minden gyönyörű volt ebben a világban,, de mindennek valami színházi díszlet-jellege volt. Szóval Tündérországban voltak, mint a kis gyerekcsaló könyvecskékben írják öreg üz­letember-írók húsz forintért. A kis emberke megállott egy téren is meg­szólalt : — Nézzen szét. — Igen — monda meghatottan a kávéházi alkotó. Szétnézett. A tér egyik sarkán hatalmas újságpalota állott. Fenn villamos fényketűk je­lezték a lap címét. Alatta égő betűkből az volt írva, hogy a lap nem vesz fel sem pausálét, sem hirdetést. Búgtak a rotációs gépek a pincében, elegáns és finom munkatársak drága szivarokat szívtak gyönyörűen berendezett „magyar fró­don“ című szobákban. *■ Majd másfelé nézett. A téren egy pici szín­ház állott ezzel a felírással: „Magyar írók szín­háza.“ A pénztárnál tolongott a jegyvásárló publikum, holott egy tábla azt hirdette, hogy két hétre előre el van adva minden hely, s há­tul a színészbejáraton jöttek kifelé kövérre hí­zott, jómódú fiatal színészek és írók, a hónuk alatt bankjegycsarnokkal, konflisokba ültek és harsányan ezt kiáltották a kocsisnak: „A Ke­reskedelmi Bankhoz hajtson!“ Aztán a tér másik oldalára pillantott. Ott . Csak úgy, hogy ha mindezt meg is csi­nálta volna, kedves Princezászy és nemcsak tervezte volna a kávéházban, akkor mindez szó­ Politikai morál. Irta: Radó Sámuel. Budapest, december 31. Ha teszem Kovács János érdemes hon­polgár és adófizető, aki a múlt választáson a hatpárti jelöltre szavazott, most a kor­mánypártira adná a voksot, akkor ez az elvtagadás nagy felháborodást keltene, sőt a helybeli pártközlöny nem fog a köpö­nyegforgatótól egy jó kemény dorgató­­riumot sajnálni. Ellenben ha a fent említett Kovács Já­nos, aki fényes jómódban él, elszegénye­dett édes testvérének a legnagyobb nyo­morban való tengődését közönyös szem­mel nézi, anélkül, hogy neki néhány fillér segítséget adna, ezt az erkölcsileg sokkal inkább kifogásolható cselekedetet, mint a magánéletnek tényét a nyilvános bírálattól megkímélik és a tagadhatatlanul nagyobb bűn sokkal enyhébb következményekkel fog járni. Ezzel a két triviális esettel csak a po­litikai és egyéni morálnak egymáshoz való viszonyát akartam megvilágítani. A politikáról széltében azt terjesztik, hogy a morálhoz semmi köze. A politiká­ban úgyszólván megszűnik az etikai tör­vény joghatósága, egyszóval a politikát jog­gal úri huncutságnak nevezik. Viszont, amiként azt az előbbi példával illusztráltuk, az ellenőrzés politikai dolgok­ban sokkal szigorúbb és az erkölcsbíróság ezen az erkölcsi törvényen túl levő talajon állandóan működik és statáriálisan jár el. Ebben kétségtelenül bizonyos ellentmondás rejlik. Hogy ezt megfejthessük, nem mellőz­állt a magyar liga palotája, amelyből épp akkor jött ki rongyosan Anatole France és a kapu előtt álló hordároknak panaszolta, hogy nem tud meg­élni, mert a francia lapok csupa magyar novel­lákat közölnek. Szemben ezzel a tornyos palo­tával állott a százak klubjának finom kis épü­lete, amelyből magyar márkik és őrgrófok jöt­tek ki kövér lírai költőkkel karonfogva és olyan automobilokba szállottak, amelyeknek lóereje minden képzeletet felülmúlt. — Na? — mondta a kis tündér — mi? na? Princezászy dadogni kezdett. — Igen ... igen ... — mondta csöndesen — ... ez mind csupa megvalósulás... ezek itt mind az én alkotásaim ... — Szépek? — Gyönyörűek. Boldogan jártatta szemét alkotásain, nézte a kövér magyar művészeket, adott egy kraj­cárt az öreg gróf Tolsztojnak, aki épp arrafelé koldult, vett egy példáig az igazságos lapból, aztán nagyot sóhajtott. — Milyen kár, hogy mindez csak álom! — Nem is kár — mondta a kis pénzügyi kapacitás. -t- Miért? — Mert ez mind csak így szép. — Hogy-hogy?­hetjü­k annak a kérdésnek boncolgatását, hogy mi tulajdonképpen az erkölcsiség és igaz-e, hogy az erkölcsi szabály a politikai cselekményekre nem vonatkozik? Az előbbi kérdéssel röviden végezhe­tünk az erkölcsiség definíciója által. Erköl­csiség alatt azokat a szabályokat értjük, amelyek az egyéntől bizonyos önm­egtaga­­dást követelnek, hogy a társadalmi együtt­­lét biztosíttassák és m­egkönnyíttessék. E definíció helyességét egynéhány példa iga­zolja. A vitézséget például erkölcsösnek mondják, mert az a társadalom védelmére szükséges, ámbár az egyénre nézve veszé­lyes cselekedet. Viszont a hazugságot er­kölcstelennek mondják, mert a társadalmi érintkezést és összetartást megbontja. Megállapítottuk tehát, hogy az erköl­csiség célja a társadalom biztosítása és fej­lesztése. De hátha az erkölcsi szabály betartása romlásba viszi az egész társadalmat és az erény okozója lesz a bukásnak? Az egyénre nézve a dolog világos. Az egyénnek semmi körülmények között sem szabad magát az erkölcsi törvény alól kivonnia. Kant azt mondta, hogy ha az üldöző gyilkos mene­külő barátodnak hollétét tudakolja tőled, akkor a rejtekhelyet fel kell fedezned előtte, mert még ebben az esetben sem sza­bad az erkölcsi szabály ellen cselekedni és nem szabad hazudni. Az erkölcsi törvény­nek tehát fel kell áldozni az egyént. De vájjon szabad-e az egész társadalmat, az államot, a nemzetet a morál nagy fantom-­ jának prédául odadobni? Vájjon az állam biztonsága, vagy az igazság iránti kötele­zettség előbbre való-e? Nyilvánvalóan az állam pártjára kell állatnunk. Mert hiszen az igazság csak azért erkölcsi kötelezettség, mert az a társadalmi és állami együ­ttlétet mozdítja elő. Ha azonban ezt nyilvánvalóan rontja, akkor az igazság eltéveszti a célját és létalapja megszűnik. Fényesebb, csúnyább, utálatos lett volna. Az igazságos lap végül mégis megdicsérte volna az ön nagymamáját, ha fellépett volna a Nebánts­­virág címszerepében, a kis művész-színházba nem ment volna be a kutya sem, a százas klubba mégis csak benyomakodott volna har­minc frakkos csirkefogó, a magyar liga pedig mégis csak exportálta volna külföldre a rossz írók novelláit is, azon a címen, hogy demokra­ták vagyunk és mindekinek egyenlő jogai van­nak. Ez csak egy szép, édes öregem, Tündér­országban, ahogy a gyerekcsaló öreg urak írják a kis képeskönyvekben, önnek van igaza, ked­ves Princezászy, igaza van abban, hogy a nagy­ és szép dolgokat csak megtervezi, de nem csi­nálja meg, így szép ez, csakis így, és ez az igazi, művészhez méltó alkotás. Nem megcsinálni és elromlani hagyni a dolgokat. Ez a kis kieftelők dolga. E pillanatban a kis izraelita másfél méter magasra nőtt, elvesztette faji karakterét és csodaszép leány lett belőle. _ jaj, jaj! — mondta Princezászy, mert már megint az ágyában volt, az Erzsébet-kör­ utón, a jajde magas emeleten, a sötét hónapos­szobában. A tündér rámosolygott és kifelé ment. — Hopp! — kiáltott utána a fia. — Még csak azt mondja meg, miért nevezett marhának,’ mikor bejött? — Azért, édesem — monda a tündér­­*» 1910. január 1. 1. sz.

Next