Pesti Napló, 1910. február (61. évfolyam, 26–49. szám)
1910-02-01 / 26. szám
2 Budapest, kedd PESTI NAPIÓ 1910 február T. 26. szánt ország melléje álljon. Harc lesz tehát megint, sőt bizonyára gyötrelmekkel tele és eredmény nélküli harc. És mégse lesz senki, aki e küzdelem elől ki tudna térni. Az ország borzasztó végzete ez, amely elől, úgy látszik, nincs menekülés. A porosz király katonái. * Budapest, január 31. Németországnak Poroszország az ura, Poroszországnak pedig a junkerek az urai. Néhány száz nagyúr és néhány ezer feudális kisúr elhatalmasodott a gondolkozók híres népén. Megszabják a politika irányát, az ő lelkükből fakad a trónon és a trón körül uralkodó szellem, s a nagy, dolgos, a kultúra minden terén elöljáró németséget adófizetőjükké alacsonyították le. A német birodalomnak ki kell tartania a porosz junkereket, s adó-, vám- s egész gazdasági politikáját úgy kell intéznie, hogy ennek a kötelességének eleget tehessen. A junkerek pedig telhetetlenek, nem érik be a nép gazdasági megnyomorításával, hanem mindenképpen arra igyekeznek, hogy a népnek lehetőleg kevés jusson a közjogokból s közszabadságokból. A porosz junker tette világszerte gyűlöletessé a németséget, s a németségben a poroszokat, pedig a német szellem az emberiség egyik legnemesebb nyilvánítása. De a porosz junkerek hatalma alatt a reakció őrségévé lett. A feudalizmus, az oligarchia, a népellenesség, az egész reakció vakmerőségét a porosz junkerek éltetik. És mindenütt, ahol a gondolkozás nagy fölszabadítását a német szellereinek köszönik, tehát világszerte, gyűlölettel kell a porosz junkerek hatalma alatt nyilvánuló német szellemre gondolni. A német szellem a junkergőg, a junkerönzés, a junker embertelenség szolgája, s a maga hatalma és ereje brutalitásával Európaszerte a reakciót erőszakolja rá a népekre. Hiszen csak a legutóbb láthattuk, hogy a mi feudális uraink, a mi junkereink hogyan szállnak síkra a nép ellen. Évek óta egyre azt hallik a mi feudális köreinktől, hogy a porosz fiktócerek módjára a nemzet legjobbjainak, legnemesebbjeinek vallják magukat. Ezt a vallomásukat gőgösen nekizuditják a nép jogaiért küzdő magyar demokráciának. A főrendiház minapi flé. ........ .rézisében gróf Tiszi István a maga nagy műveltségének finomabb formái közt magyar viszonyokra alkalmazta a junker-evangéliumot. S ha beszéde szellemét beszédének formái közül kihámozzuk, ugyanolyannak látjuk, amilyen az, amely a német birodalmi gyűlésben tegnapelőtt Oldenburg konzervatív-agrárius képviselőt megszólaltatta. A magyar feudál-konzervativizmus vezére is azt hirdette, hogy minden a király. Hogy nem lehet s nem szabad mást akarni, csak azt, amit a király akar. Kivéve, ha a király az általános választói jogot akarja. A királynak ez ellen az akarata ellen a feudális junkerség föllázad, mint ahogy a porosz junkerek is föllázadtak mindenható királyuk ellen, amikor olyan politikát támogatott, amely a junkerek osztályérdekeit és gazdasági érdekeit megkárosítja. Oldenburg tegnapelőtt beszéde a junkerlelkület valóságos megtestesítése. Olyan nagyon beszédesen jelentkezik bernne a junkergőg és a közjogi reakció imádata, hogy izgatott megdöbbenést keltett még a junkerség által lenyűgözött német polgári lelkűidben is. A német kultúrszellem egyszerre csak elszégyelte magát, amiért annyira alárendeltje az alacsonyfertőű, de nagyhatalmú jimkerségnek. S most NémetországSzerte nagy a felháborodás a porosz szellem ellen. Mert nem egy párt, nem egy frakció kirohanásának veszik Oldenburg beszédét s azt a tapsot, amelylyel a konzervatív párt jutalmazta, hanem a német lelket lenyűgöző porosz hatalom garázdálkodásának. Poroszországban is annak tartják a milliók s annak azok az ezrek, akik gondolkozásuk, lelkességük, emberségük és demokratizmusuk révén németek s nem poroszok. Oldenburg kirohanása a birodalmi gyűlésen a hadügyi költségvetés tárgyalása közben történt. A máskülönben komolyan nem vehető junker a porosz nemességet, a porosz katonatiszteket dicsőítette, s a porosz király hadseregét, mint a német csapatok szine-,savát példaadóját, nevelőjét ünnepelte. Majd a katonai fegyelemről szólván, azt találta mondani, hogy: „kell, hogy a porosz királynak minden percben módjában legyen az, Hogy minden hadnagyához így szólhasson: fogjon tíz katonát, s oszlassa föl velük a birodalmi gyűlést.“ A német parlamentben a reakció már sok Budeusz János is észrevette a dolgot és kérdőre vonta a leányokat. A leányok szokatlan bátorsággal tárták fel szándékukat. A kézsmárki diákbálra akarnak menni. Az öreg Budeusz — nem dőlt össze a barátok tornya — dörrdsögve vállat vont. — Hát menjetek! — mondta nagylelkűen. — A leányok mind egyformák .De még legalább híreket hoztok a kézsmárki gyerekeinkről. Van ott legalább egy tucat. A kisasszonykák erre nyomban kijegyezték a bőrnoteszből a kézsmárki gyerekek névsorát. — Lesz elég táncosunk, — súgta Anna. — Ne félj. Reggelig fogunk mulatni, — válaszolt Janka. És megindultak a nagyszerű készülődések. A szán út Podolintól Kézsmárkig félnapig tart. Az útra meg a bálba valami kísérőt kell keresni. Hisz farkasok is jöhetnek a hegyek között. Budeusz János ekkor rám mutatott: — A fiunk majd elkísér! És erre készülődtünk csak igazában a kézsmárki mulatságra! Azóta se hallottam varrógépet olyan fürgén peregni és azóta se láttam boldogabb leányokat, mint a Budeusz-kisasszonyokat! Elmentünk a podolini kisasszonyok nagy irigységére. Farkas-bundák alatt, cukorhegyek között, a befagyott Poprád partjain röpült, vakmerő inzultust intézett az alkotmányosság ellen, de olyanra, amilyen az Oldenburg mondása, még a junkerek sem vetemednek. S a német parlamentben, fölháborodás sem nyilvánult meg még olyan izgalmasan, mint tegnapelőtt a junkergőg eszelős kitörése után. A balpártiak s a centrumbeliek, akik ugyan klerikálisok, de a népben gyökereznek, izgatottan ugrottak föl helyükről s a karzatok is heveskedtek. A képviselők Oldenburg megrendszabályozását követelték, amire a konzervatívok, a junkerek képviselői, a nemzet legnemesebbjei, az ő szószólójukat tüntetve megtapsolták. A baloldalon nekitámadtak az elnöknek, s elsőnek Singer, a szocialista párt vezére aposztrofálta Hohenlohe herceget, aki mint alelnök a tárgyalást vezette, hogy mért nem utasította rendre Oldenburgot, amikor a császárt s a hadsereget árulásra biztatta s az alkotmányt inzultálta. Az elnök feszengett, s kimagyarázni igyekezett Oldenburg szavait. Csak azt értette ki belőlük, hogy Oldenburg a katonai fegyelem legvégső eseteit példázta. A jobboldal a nyakatokért magyarázatnak tapsolt s Oldenburg magáévá tette. Az izgalmat fokozta az, hogy az elnök, akinek Oldenburg vakmerő nyilatkozatához nem volt megrovó szava, sorra rendreutasított olyan képviselőket, akik őt kötelessége teljesítésére figyelmeztették. Az egyik ilyen képviselő, Ledebur, írásban óvást tett jogtalan rendreutasíttatása ellen, s a birodalmi gyűlés kedden szavazni fog az óvás dolgában. Bármilyen is lesz e szavazás eredménye, Oldenburg beszéde Németországszerte izgalmat, fölháborodást kelt. Igazuk van azoknak, akik azt tartják, hogy a porosz junkergőg, a porosz reakció ilyen kirohanásai nagyon alkalmasak rá, hogy birodalomszerte a porosz vezetést gyűlöletessé tegyék s a szövetséges országok népeit a porosz hatalom ellen lázitsák. A reakció ellen küzdő német lelkihet éppen ezért szívesen fogadhatja azt, hogy a feudalizmus a maga vakmerő kirohanásaival fölrázza a tengődő néplelkiismeretet Minden radikalizmusnál jobban agitálnak a porosz reakció mindenhatósága ellen az Oldenburgok népgyűlöletének pökhendi kitörései. asszonyi rokonoknak Anna kisasszonyka írogatott. Mennyi minden volt ezekben a levelekben’ A szilvás-gombóctól a lyukas cipőig minden benne volt. Még ma is nagy rejtély előttem, hogy honnan tudta Budeusz János a karosszékében azt, hogy Bélán a Gábrieleknél kosztban lévő Fekete Jancsi csizmácskája enni kér? Amikor sohase ment Bélára? Azon a télen, azon a gyönyörű télen nevezetes dolog történt a Szepességben. A kézsmárki diákok bálát rendeztek és a lyceumi nyomda ékes meghívókban tudatta ezt a körülményt a lengyel határszélig terjedő országrészszel. Valamelyik kézsmárki diáknak, — bizonyosan egy Budeusz-féle gyereknek, — eszébe jutott a két Budeusz-kisasszonyka Podolinban és az ékes meghívókból egyet elküldött a kisasszonyok címére. Janka és Anna — mai eszemmel kissé elvirultaknak gondolom néha őket — Ilis és engedelmes gyermekei voltak atyjuknak. Édesanyjuk nem lévén, korán megszokták az engedelmességet és csendességet öreg apjuk körül. Anna szívesen tűrte kamasz diákok neveletlenségeit, midőn Poprád Felkára őszi időben elébük utazott és Janka se akart sohase férjhezmenni, mert az üzlet érdekében szüksége volt reá atyjának. A kézsmárki meghívó azonban egyszerre megzavarta a leányok békés nyugalmát. Napodig súgtak-búgtak, izgatottan szaladoztak l lpcsökön és esténkint sirdogáltak. Amíg végre Franyó fuvaros velünk. Falvak, városok tornyai messziről integettek, majd a hátunk mögé kerültek. Alkonyodott, mire Kézsmárkra beértünk. De gyönyörű bál is volt az! A lámpások hogy ragyogtak! A cigányok pedig mindigmindig muzsikáltak. Egy sarokban meghúzódva a két kisasszonyka között mozdulatlanul, káprázó szemmel néztük a gyönyörű bált. A nagy diákok emelt fővel jártak, amíg a kisebbek csak a sarkokban táncoltak. Szebb bál tán a világon se volt. A kisasszonyok egymás kezét szorongatták és még a lélekzetüket is visszafojtották. Reggel útra keltünk hazafelé. A kisasszonykák álmosak voltak, de egész után a bál nagyszerűségéről beszélgettek. A kapuban Budeusz bácsi várt. — Nos, mit csinálnak a kézsmárki gyerekeink? — kiáltotta már messziről! A leányok már a szánról feleltek, egyszerre mind a ketten. És körülbelül egy hétig beszéltek egyszerre mind a ketten ezután még a Budensz bácsi kézsmárki gyerekeiről. S nekem csak ma jut eszembe az a körülmény, hogy a kisasszonykák Kézsmárkon senkivel sem beszéltek egy árva szót sem, mert hisz nem is táncoltak senkivel. Vájjon vannak-e még ilyen derék kisaszszonyok ?