Pesti Napló, 1910. február (61. évfolyam, 26–49. szám)

1910-02-01 / 26. szám

2 Budapest, kedd PESTI NAPIÓ 1910 február T. 26. szánt ország melléje álljon. Harc lesz tehát megint, sőt bizonyára gyötrelmekkel tele és eredmény nélküli harc. És mégse lesz senki, aki e küzdelem elől ki tudna térni. Az ország borzasztó végzete ez, amely elől, úgy látszik, nincs menekülés. A porosz király katonái. * Budapest, január 31. Németországnak Poroszország az ura, Po­roszországnak pedig a junkerek az urai. Né­hány száz nagyúr és néhány ezer feudális kisúr elhatalmasodott a gondolkozók híres népén. Megszabják a politika irányát, az ő lelkükből fakad a trónon és a trón körül uralkodó szellem, s a nagy, dolgos, a kultúra minden terén elöljáró németséget adófizetőjükké alacsonyították le. A német birodalomnak ki kell tartania a porosz junkereket, s adó-, vám- s egész gazdasági poli­tikáját úgy kell intéznie, hogy ennek a köteles­ségének eleget tehessen. A junkerek pedig tel­hetetlenek, nem érik be a nép gazdasági meg­­nyomorításával, hanem mindenképpen arra igye­keznek, hogy a népnek lehetőleg kevés jusson a közjogokból s közszabadságokból. A porosz junker tette világszerte gyűlöle­tessé a németséget, s a németségben a poroszo­kat, pedig a német szellem az emberiség egyik legnemesebb nyilvánítása. De a porosz junkerek hatalma alatt a reakció őrségévé lett. A feuda­lizmus, az oligarchia, a népellenesség, a­z egész reakció vakmerőségét a porosz junkerek éltetik. És mindenütt, ahol a gondolkozás nagy fölsza­badítását a német szellereinek köszönik, tehát világszerte, gyűlölettel kell a porosz junkerek hatalma alatt nyilvánuló német szellemre gon­dolni. A német szellem a junkergőg, a junker­önzés, a junker embertelenség szolgája, s a maga hatalma és ereje brutalitásával Európa­­szerte a reakciót erőszakolja rá a népekre. Hiszen csak a legutóbb láthattuk, hogy a mi feudális uraink, a mi junkereink hogyan száll­nak síkra a nép ellen. Évek óta egyre azt hall­­ik a mi feudális köreinktől, hogy a porosz fik­t­­ócerek módjára a nemzet legjobbjainak, legneme­sebbjeinek vallják magukat. Ezt a vallomásukat gőgösen nekizuditják a nép jogaiért küzdő ma­gyar demokráciának. A főrendiház minapi f­lé­. ........ .rézi­sében gróf T­i­s­z­i István a maga nagy művelt­ségének finomabb formái közt magyar viszo­nyokra alkalmazta a junker-evangéliumot. S ha beszéde szellemét beszédének formái közül ki­hámozzuk, ugyanolyannak látjuk, amilyen az, amely a német birodalmi gyűlésben tegnapelőtt Oldenburg konzervatív-agrárius képviselőt megszólaltatta. A magyar feudál-konzervativizmus vezére is azt hirdette, hogy minden a király. Hogy nem lehet s nem szabad mást akarni, csak azt, amit a király akar. Kivéve, ha a király az­­ általá­nos választói jogot akarja. A királynak ez ellen az akarata ellen a feudális junkerség föllázad, mint ahogy a porosz junkerek is föllázadtak mindenható királyuk ellen, amikor olyan poli­tikát­­ támogatott, amely a junkerek osztályér­dekeit és gazdasági érdekeit megkárosítja. Oldenburg tegnapelőtt­ beszéde a junker­­lelkület valóságos megtestesítése. Olyan na­gyon beszédesen jelentkezik bernne a junkergőg és a közjogi reakció imádata, hogy izgatott megdöbbenést keltett még a junkerség által le­nyűgözött német polgári lelkűidben is. A német kultúrszellem egyszerre csak elszégyelte magát, amiért annyira alárendeltje az alacsonyfertőű, de nagyhatalmú jimkerségnek. S most Ném­­et­­országSzerte nagy a felháborodás a porosz szel­lem ellen. Mert nem egy párt, nem egy frakció kirohanásának veszik Oldenburg beszédét s azt a tapsot, amelylyel a konzervatív párt jutal­mazta, hanem a német lelket lenyűgöző porosz hatalom garázdálkodásának. Poroszországban is annak tartják a milliók s annak azok az ezrek, akik gondolkozásuk, lelkességük, emberségük és demokratizmusuk révén németek s nem po­roszok. Oldenburg kirohanása a birodalmi gyűlésen a hadügyi költségvetés tárgyalása közben tör­tént. A máskülönben komolyan nem vehető jun­ker a porosz nemességet, a porosz katonatiszte­ket dicsőítette, s a porosz király hadseregét, mint a német csapatok szine-,savát példaadóját, nevelőjét ünnepelte. Majd a katonai fegyelemről szólván, azt találta mondani, hogy: „kell, hogy a porosz királynak minden percben módjában legyen az, Hogy minden hadnagyához így szól­hasson: fogjon tíz katonát, s oszlassa föl velük a birodalmi gyűlést.“ A német parlamentben a reakció már sok Budeusz János is észrevette a dolgot és kér­dőre vonta a leányokat. A leányok szokatlan bátorsággal tárták fel szándékukat. A kézsmárki diák­bálra akarnak menni. Az öreg Budeusz — nem dőlt össze a ba­rátok tornya — dörrdsögve vállat vont. — Hát menjetek! — mondta nagylelkűen. — A leányok mind egyformák .De még legalább híreket hoztok a kézsmárki gyerekeinkről. Van ott legalább egy tucat. A kisasszonykák erre nyomban kijegyez­ték a bőrnoteszből a kézsmárki gyerekek név­sorát. — Lesz elég táncosunk, — súgta Anna. — Ne félj. Reggelig fogunk mulatni, — vá­laszolt Janka. És megindultak a nagyszerű készülődések. A szán­ út Podolintól Kézsmárkig félnapig tart. Az útra meg a bálba valami kísérőt kell keresni. Hisz farkasok is jöhetnek a hegyek között. Budeusz János ekkor rám mutatott: — A fiunk majd elkísér! És erre készülődtünk csak igazában a kézs­márki mulatságra! Azóta se hallottam varrógé­pet olyan fürgén peregni és azóta se láttam bol­dogabb leányokat, mint a Budeusz-kisasszo­­nyokat! Elmentünk a podolini kisasszonyok nagy irigységére. Farkas-bundák alatt, cukorhegyek között, a befagyott Poprád partjain röpült, vakmerő inzultust intézett az alkotmányosság ellen, de olyanra, amilyen az Oldenburg mon­dása, még a junkerek sem vetemednek. S a né­met parlamentben, fölháborodás sem nyilvánult meg még olyan izgalmasan, mint tegnapelőtt a junkergőg eszelős kitörése után. A balpártiak s a centrumbeliek, akik ugyan klerikálisok, de a népben gyökereznek, izgatottan ugrottak föl he­lyükről s a karzatok is heveskedtek. A képvise­lők Oldenburg megrendszabályozását követelték, amire a konzervatívok, a junkerek képviselői, a nemzet legnemesebbjei, az ő szószólójukat tüntetve megtapsolták. A baloldalon nekitámad­tak az­ elnöknek, s elsőnek Singer, a szocia­lista párt vezére aposztrofálta Hohenlohe herceget, aki mint alelnök a tárgyalást vezette, hogy mért nem utasította rendre Oldenburgot, amikor a császárt s a hadsereget árulásra biz­tatta s az alkotmányt inzultálta. Az elnök feszengett, s kimagyarázni igyeke­zett Oldenburg szavait. Csak azt értette ki be­lőlük, hogy Oldenburg a katonai fegyelem leg­végső eseteit példázta. A jobboldal a nyaka­tokért magyarázatnak tapsolt s Oldenburg ma­gáévá tette. Az izgalmat fokozta az, hogy az el­nök, akinek Oldenburg vakmerő nyilatkozatához nem volt megrovó szava, sorra rendreutasított olyan képviselőket, akik őt kötelessége teljesí­tésére figyelmeztették. Az egyik ilyen képviselő, Ledebur, írásban óvást tett jogtalan rendreuta­­síttatása ellen, s a birodalmi gyűlés kedden sza­vazni fog az óvás dolgában. Bármilyen is lesz e szavazás eredménye, Oldenburg beszéde Németországszerte izgalmat, fölháborodást kelt. Igazuk van azoknak, akik azt tartják, hogy a porosz junkergőg, a porosz reakció ilyen kirohanásai nagyon alkalmasak rá, hogy birodalomszerte a porosz vezetést gyű­löletessé tegyék s a szövetséges országok né­peit a porosz hatalom ellen lázitsák. A reakció ellen küzdő német lelkihet éppen ezért szívesen fogadhatja azt, hogy a feudalizmus a maga vak­merő kirohanásaival fölrázza a tengődő nép­­lelkiism­eretet Minden radikalizmusnál jobban agitálnak a porosz reakció mindenhatósága el­len az Olden­burgok népgyűlöletének pökhendi kitörései. asszonyi rokonoknak Anna kisasszonyka íroga­tott. Mennyi minden volt ezekben a levelekben­’ A szilvás-gombóctól a lyukas cipőig minden benne volt. Még ma is nagy rejtély előttem, hogy honnan tudta Budeusz János a karosszéké­ben azt, hogy Bélán a Gábrieleknél kosztban lévő Fekete Jancsi csizmácskája enni kér? Ami­kor sohase ment Bélára? Azon a télen, azon a gyönyörű télen neve­zetes dolog történt a Szepességben. A kézs­­márki diákok bálát rendeztek és a lyceumi nyomda ékes meghívókban tudatta ezt a körül­ményt a lengyel határszélig terjedő országrész­szel. Valamelyik kézsmárki diáknak, — bizo­nyosan egy Budeusz-féle gyereknek, — eszébe jutott a két Budeusz-kisasszonyka Podolinban és az ékes meghívókból egyet elküldött a kis­asszonyok címére. Janka és Anna — mai eszemmel kissé el­­virultaknak gondolom néha őket — Ilis és enge­delmes gyermekei voltak atyjuknak. Édesany­juk nem lévén, korán megszokták az engedel­mességet és csendességet öreg apjuk körül. Anna szívesen tűrte kamasz diákok neveletlen­ségeit, midőn Poprád­ Felkára őszi időben elé­­bük utazott és Janka se akart sohase férjhez­­menni, mert az üzlet érdekében szüksége volt reá atyjának. A kézsmárki meghívó azonban egyszerre megzavarta a leányok békés nyugalmát. Napo­dig súgtak-búgtak, izgatottan szaladoztak l lpcsökön és esténkint sirdogáltak. Amíg végre Franyó fuvaros velünk. Falvak, városok tor­nyai messziről integettek, majd a hátunk mögé kerültek. Alkonyodott, mire Kézsmárkra be­értünk. De gyönyörű bál is volt az! A lámpások hogy ragyogtak! A cigányok pedig mindig­­mindig muzsikáltak. Egy sarokban meghúzódva a két kisasszonyka között mozdulatlanul, káp­­rázó szemmel néztük a gyönyörű bált. A nagy diákok emelt fővel jártak, amíg a kisebbek csak a sarkokban táncoltak. Szebb bál tán a világon se volt. A kisasszonyok egymás kezét szoron­gatták és még a lélekzetüket is visszafojtották. Reggel útra keltünk hazafelé. A kisasszonykák álmosak voltak, de egész után a bál nagyszerűségéről beszélgettek. A kapuban Budeusz bácsi várt. — Nos, mit csinálnak a kézsmárki gyere­keink? — kiáltotta már messziről! A leányok már a szánról feleltek, egyszerre m­ind a ketten. És körülbelül egy hétig beszéltek egyszerre mind a ketten ezután még a Budensz bácsi kézsmárki gyerekeiről. S nekem csak ma jut eszembe az a körül­mény, hogy a kisasszonykák Kézsm­árkon sen­kivel sem beszéltek egy árva szót sem, mert hisz nem is táncoltak senkivel. Vájjon vannak-e még ilyen derék kisasz­­szonyok ?

Next