Pesti Napló, 1910. március (61. évfolyam, 50–76. szám)
1910-03-01 / 50. szám
Bizonytalanság az igazságszolgáltatásban. Budapest, február 28. Az ügyvédi kamara vasárnapi mozgalmas közgyűlése egy pillanatra legalább megint ráirányítja a közfigyelmet igazságszolgáltatásunk sok következetlenségére és sok visszásságára. Nemcsak azok az általános sérelmek, amelyeket a kamarában szóvá tettek, hanem főleg az utóbbi napok előterében álló bűnesetek kívánják meg, hogy a közfigyelem tényleg megálljon az igazságszolgáltatás nagy problémái mellett és keresse az azokból levonható tanulságokat. A kamarában kifogásolták a közigazgatás bírói funkcióját. Ősi baja jogszolgáltatásunknak. Kifogásolták az izgatási, tehát politikai pörökben kiszabott büntetések túlságos magasságát. Ez is helyes kifogás. A politika, sajnos, mindig éreztette befolyását az igazságszolgáltatásban. Ezek a kifogások és megjegyzések azonban valósággal eltörpülnek ama tanulságok mellett, amelyek három jellegzetes bűnügy lefolyásából vonhatók le. A Haverda-ügyből, a Hirna-ügyből és a Wohl-ügyből. Mindegyik eléggé ismeretes. Az érdekelt ügyvédek gondoskodtak róla, hogy a közvélemény bőven tájékozódjék róluk és a sajtó eléggé gyönge, vagy eléggé ügyetlen volt, hogy hírtudósítói kötelességén túlmenve, bizonyos mértékben hozzá is járult ahoz, hogy az igazságszolgáltatás következetlensége kínzó kellemetlenséggé váljék. A Wohl-ügyben jön egy szakértő és hamisnak mond egy végrendeletet olyan körülmények alapján, amelyek legenyhébb kifejezéssel élve, megtévesztésnek tekintendők. Ugyanez a szakértő jön és aztán valódinak mondja a hamisnak tartott végrendeletet. Amíg pedig egy homlokellenest megváltoztatja véleményét, azalatt a letartóztatás veszedelme fenyeget egy embert, akit meghurcol a sajtó, gyanúba vesz a közvélemény. Kit terhel ezért a felelősség? Hol itt a baj? Az ügyvédben-e, aki nagy sietve közli feljelentését és a szakértői véleményt a sajtóval; a sajtóban-e, amely ugyanilyen buzgalommal siet a nagy szenzációt világgá röpíteni; a bíróságban-e, amely a maga közbenjárása nélkül létrejött véleményre oly nagy horderejű végzést hozott; avagy végül a törvényben, a perrendben-e, amely lehetővé teszi, hogy egy ember becsülete, élete ilyen könnyű módon, ilyen gyors eszközökkel kockára tétessék? A Hima-ügyben a közvélemény zajos tiltakozására bűnügyi eljárás indul meg a detektívek ellen és egyszerre csak zárt tárgyaláson, a közvélemény ellenőrzésétől elvontan megszűnik az eljárás. A detektívek ártatlanoknak bizonyulnak. Kétségtelen, hogy tárgyilagos bírói meggyőződés találta őket ártatlanoknak. De nem hiba, nem baj-e, nem rontja-e a bírói tekintélyt, hogy ez a szerecsenmosdatás zárt ajtók mögött történt? A közvélemény természete a gyanakvás és joga a nyilvánosság. Az igazságszolgáltatás érdeke nem teszi-e szükségessé, hogy a perrend kibővítse a nyilvánosságot, nagyobb ellenőrzéshez juttassa a közvéleményt? Százan azt fogják mondani, hogy a Hima detektívjei bizonyára ártatlanok, ha a bíróság ezt állapította meg róluk. De nem mondja-e majd ugyanennyi ember, hogy Hima kínzói nem ártatlanok és nem fogja-e egy másik csomó ember a szemét hunyorgatva a zárt tárgyalás rejtelmeit feszegetni. A Haverda-ügy izgalmának hullámai ma is kisértenek. Az ítéletről pro és kontra ma is vitatkoznak. Sőt az egyik ügyvédi kamara konkrét indítvány alapján már legközelebb azzal a kérdéssel fog foglalkozni, hogy nem kellene-e a Haverda-ügyben kimondott esküdtszéki verdikt miatt az egész esküdtszéki intézményt eltörölni vagy legalább is megszorítani. Hogyan nyugodjék meg a közvélemény a polgári verdiktek tekintélye előtt, mikor ime, még hozzáértő részről is elegendő alapnak tartják ezt a verdiktet az esküdtszéki intézmény eltörlésére? És hogyan állhat meg sikerrel egy bírói intézmény, mikor egy Amik elmúlnak, s ifc. Irta: Tömörkény István. (Utánnyomás tilos.) Minden fa kidől valamikor s minden öreg háznak az a sorsa, hogy lebontsák. Az újfajta embereknek egészen más fogalmuk van az úri módról, mint ahogy az ezeknek előtte volt. Azelőtt az élet kényelmes és csendes átéléséhez hozzátartozott az a földszintes ház is, amelyben maga lakott az ember. De az észjárások változnak, ma az az úri élet, ha egymás feje tetején lakik az ember, ennélfogva a régi házakra kimondják a szentenciát, hogy pusztulj. Megkérdik tőle, hogy hogyan hívták a Duver bácsi kutyáját. A Duver bácsi kutyáját pedig úgy hívták, hogy Mozogj! Az öreg ház ebből megérti, hogy neki most már menni kell. Az emberek is csak igy vannak. Elmennek, hogy helyet adjanak az újaknak. Az öreg ház szótalan tűri, hogy leszedjék a tetejét s a kövér öreg denevérek vénségükre keressenek máshol kvártélyt. Azután lebontják a falait, s leásnak a földbe a fundamentuma után. Ilyenkor látható, hogy az elpusztított ház is volt valaha it s ő is úgy keletkezett, hogy az ő kedvvért egy még régebbi házat kellett elbontani. A földből az ásók munkája nyomán ma ismeretlen formájú nehéz és kemény téglák kerülnek elő, amikhez fogható most már nincsen. A mostani ringy-rongy téglákhoz úgy viszonylanak, mint a mastodon az elefánthoz. Az ember tűnődve nézegeti: ugyan hogy hívták azt a részvénytársaságot, amely ezeket ilyen tartósra szerkesztette össze? Ez voltaképpen nem tudatik, de annyi bizonyosnak látszik, hogy jobbmódú világ volt akkor, mert másképp ilyen értékeket nem hagytak volna heverni a föld alatt. Pedig mily sok van ott lent. Néhány év előtt rákötöttem magamat, hogy tulipánokat nevelek az udvarban. Nagyobb igazság kedvéért Telkamptól hozattam a hagymákat Haarlemből. Kellő szakértelemmel meg miegyébbel el is ültettük valamennyit s rövidesen ki is pusztult valamennyi. Kívántam akkor Telkampnak, hogy bár a szél verné össze a bokáját (az ilyesmi csak akasztott emberrel szokott megtörténni ugyanis), de azután rájöttem, hogy nem a hollandusban van a hiba, hanem a földben. Ki kell azt innen hordatni végtől-végig, azután az igy támadt gödröt telerakni szintén megfelelő szakértelemmel és miegyébbel tiszai iszappal, marosi homokkal, falevélből származott avarral, fűrészporral, tűzhely alól kikerült bükkfahamuval, hogy melyikből mennyivel, azt mértékkel kiszámítani nem lehet (mert az úgy megmutatja magamagát magától is. Mert olyan ez, akár csak a valódi szappanfőzés). Az ilyesmi azután mikor jól összeelegyedik, lesz belőle olyan föld, amilyent különben félóra járásnyival odább ingyen is ad az isten. Különben elég ebből a beszédből anynyi, hogy a rossz földet ki kell hordatni innen. Szót értettem tehát ez irányban egy igen alkalmatos koplalós emberrel. Ezen férfiúnak a hivatala abban van, hogy valamely piactérre kiáll egy kocsival meg egy féllóval s várja a fuvart. Ha nincsen fuvar, akkor a félló koplal a kocsi előtt, a félló kormányzója pedig időt mutat a kocsmában krétára. Egy ilyen férfin tehát megtekintvén a tulipánvetemény elhagyatott és szomorú helyét, kézügybe vette az ásót és némi áskálásokba kezdett. Azután azt mondja, mint őszinte, szervezett magyar: — Azután ezért én majd mit fizetek? — Már miért? — Hát hogy kihordom — mondja a szervezett. — Hát — mondom — én azt hittem, hogy én fizetek. A szervezett féllovas rám mosolyog: — Magának képzelete sincsen arról, hogy mi van ebben a fődben. — Hát mi van benne? Azt mondja: — Hát mi vana benne? Hát olyan téglák vannak benne, hogy az ritkaság. Csakugyan úgy is volt. Kocsiszámra kerültek elő a régi, vastag, nehéz téglák, a koplalás valahol a külső részen bizonyosan kikövezte, velük a háza elejét. Talált a földben egy üreget is, olyanformát, mint a méhkas, de nagy volt, létrán le lehetett bele menni, téglából volt kiépítve, nem tudtam kinézni belőle, hogy mi volt ez valaha, miért csinálhatták? A régi világ különös rejtélyei közé tartozik, amikből sok van a föld alatt. Talán háborús időben kincseket rejtettek el bele. Talán sütőkemence volt. A múltkor meg, hogy egy régi, rozoga házat bontottak széjjel s ásták ki az alapjából a téglákat, csontvázat találtak a mélyben. Odahívnak, hogy nézzem. Odamegyek és nézem. Az emberek kérdik: hát mi lehetett itt? Egy munkás azt mondja: — Bizonyosan kocsma volt itt valamikor. — Az ám — mondják mások is. — Az lehetséges. Ezt a véleményt nem ekkor hallottam először. Ha csontvázat találnak valahol, leginkább elhívnak oda, hogy nézzem meg s álljak bele a találgatók sorába, hogy mi lehetett ott valaha? A tanakodásnak ilyen helyeken nagyon szabad útja van. Az ásó már olyan csontvázról 61-dik évfolyam. 50. szám APROEISSETSSEK ÁRA.' Egres szó 4 fllér, vastagabb betűvel 8 fillér« Urdeték milliméter Miatti* utU díjszabás szériát. ■«(jelenik hétfd kszélénl lap.nkiBt, ünnep nul la Budapest, 1910. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VI. Andrássy-út 27. Kedd, IllurCiUS 1. Mai számunk 32 oldal. ,14- 11.