Pesti Napló, 1910. március (61. évfolyam, 50–76. szám)

1910-03-01 / 50. szám

Bizonytalanság az igazság­szolgáltatásban. Budapest, február 28. Az ügyvédi kamara vasárnapi moz­galmas közgyűlése egy pillanatra leg­alább megint ráirányítja a közfigyelmet igazságszolgáltatásunk sok következet­lenségére és sok visszásságára. Nem­csak azok az általános sérelmek, ame­lyeket a kamarában szóvá tettek, hanem főleg az utóbbi napok előterében álló bűnesetek kívánják meg, hogy a köz­figyelem tényleg megálljon az igazság­szolgáltatás nagy problémái mellett és keresse az azokból levonható tanulsá­gokat. A kamarában kifogásolták a köz­­igazgatás bírói funkcióját. Ősi baja jog­szolgáltatásunknak. Kifogásolták az iz­­gatási, tehát politikai pörökben kisza­bott büntetések túlságos magasságát. Ez is helyes kifogás. A politika, sajnos, mindig éreztette befolyását az igazság­szolgáltatásban. Ezek a kifogások és megjegyzések azonban valósággal eltörpülnek ama ta­nulságok mellett, amelyek három jelleg­zetes bűnügy lefolyásából vonhatók le. A Haverda-ügyből, a Hirna-ügyből és a Wohl-ügyből. Mindegyik eléggé isme­retes. Az érdekelt ügyvédek gondoskod­tak róla, hogy a közvélemény bőven tájékozódjék róluk és a sajtó eléggé gyönge, vagy eléggé ügyetlen volt, hogy hírtudósítói kötelességén túlmenve, bi­zonyos mértékben hozzá is járult ahoz, hogy­ az igazságszolgáltatás következet­lensége kínzó kellemetlenséggé váljék. A Wohl-ügyben jön egy szakértő és hamisnak mond egy végrendeletet olyan körülmények alapján, amelyek legeny­hébb kifejezéssel élve, megtévesztésnek tekintendők. Ugyanez a szakértő jön és aztán valódinak mondja a hamisnak tartott végrendeletet. Amíg pedig egy homlokellenest megváltoztatja véleményét, azalatt a letartóztatás veszedelme fenye­get egy embert, akit meghurcol a sajtó, gyanúba vesz a közvélemény. Kit terhel ezért a felelősség? Hol itt a baj? Az ügyvédben-e, aki nagy sietve közli fel­jelentését és a szakértői véleményt a sajtóval; a sajtóban-e, amely ugyan­ilyen buzgalommal siet a nagy szenzá­ciót világgá röpíteni; a bíróságban-e, amely a maga közbenjárása nélkül létre­jött véleményre oly nagy horderejű vég­zést hozott; avagy végül a törvényben, a perrendben-e, amely lehetővé teszi, hogy egy ember becsülete, élete ilyen könnyű módon, ilyen gyors eszközökkel kockára tétessék? A Hima-ügyben a közvélemény zajos tiltakozására bűnügyi eljárás indul meg a detektívek ellen és egyszerre csak zárt tárgyaláson, a közvélemény ellenőrzésé­től elvontan megszűnik az eljárás. A detektívek ártatlanoknak bizonyulnak. Kétségtelen, hogy tárgyilagos bírói meg­győződés találta őket ártatlanoknak. De nem hiba, nem baj-e, nem rontja-e a bírói tekintélyt, hogy ez a szerecsen­­mosdatás zárt ajtók mögött történt? A közvélemény természete a gyanakvás és joga a nyilvánosság. Az igazságszolgál­tatás érdeke nem teszi-e szükségessé, hogy a perrend kibővítse a nyilvánossá­got, nagyobb ellenőrzéshez juttassa a közvéleményt? Százan azt fogják mon­dani, hogy a Hima detektívjei bizonyára ártatlanok, ha a bíróság ezt állapította meg róluk. De nem mondja-e majd ugyanennyi ember, hogy Hima kínzói nem ártatlanok és nem fogja-e egy má­sik csomó ember a szemét hunyorgatva a zárt tárgyalás rejtelmeit feszegetni. A Haverda-ügy izgalmának hullámai ma is kisértenek. Az ítéletről pro és kontra ma is vitatkoznak. Sőt az egyik ügyvédi kamara konkrét indítvány alap­ján már legközelebb azzal a kérdéssel fog foglalkozni, hogy nem kellene-e a Haverda-ügyben kimondott esküdtszéki verdikt miatt az egész esküdtszéki in­tézményt eltörölni vagy legalább is megszorítani. Hogyan nyugodjék meg a közvélemény a polgári verdiktek tekin­télye előtt, mikor ime, még hozzáértő részről is elegendő alapnak tartják ezt a verdiktet az esküdtszéki intézmény eltörlésére? És hogyan állhat meg si­kerrel egy bírói intézmény, mikor egy Amik elmúlnak, s ifc. Irta: Tömörkény István. (Utánnyomás tilos.) Minden fa kidől valamikor s minden öreg háznak az a sorsa, hogy lebontsák. Az újfajta embereknek egészen más fogalmuk van az úri módról, mint ahogy az ezeknek előtte volt. Azelőtt az élet kényelmes és csendes átélésé­hez hozzátartozott az a földszintes ház is, amelyben maga lakott az ember. De az ész­járások változnak, ma az az úri élet, ha egymás feje tetején lakik az ember, ennélfogva a régi házakra kimondják a szentenciát, hogy pusz­tulj. Megkérdik tőle, hogy hogyan hívták a Du­­ver bácsi kutyáját. A Duver bácsi kutyáját pedig úgy hívták, hogy Mozogj! Az öreg ház ebből megérti, hogy neki most már menni kell. Az emberek is csak igy vannak. Elmennek, hogy helyet adjanak az újaknak. Az öreg ház szótalan tűri, hogy leszedjék a tetejét s a kövér öreg denevérek vénségükre keressenek más­hol kvártélyt. Azután lebontják a falait, s le­ásnak a földbe a fundamentuma után. Ilyenkor látható, hogy az elpusztított ház is volt valaha it s ő is úgy keletkezett, hogy az ő kedvvért egy még régebbi házat kellett elbontani. A földből az ásók munkája nyomán ma ismeretlen formájú nehéz és kemény tég­lák kerülnek elő, amikhez fogható most már nincsen. A mostani ringy-rongy téglákhoz úgy viszonylanak, mint a mastodon az elefánthoz. Az ember tűnődve nézegeti: ugyan hogy hív­ták azt a részvénytársaságot, amely ezeket ilyen tartósra szerkesztette össze? Ez volta­képpen nem tudatik, de annyi bizonyosnak lát­szik, hogy jobbmódú világ volt akkor, mert másképp ilyen értékeket nem hagytak volna heverni a föld alatt. Pedig mily sok van ott lent. Néhány év előtt rákötöttem magamat, hogy tulipánokat nevelek az udvarban. Na­gyobb igazság kedvéért Telkamptól hozattam a hagymákat Haarlemből. Kellő szakértelemmel meg miegyébbel el is ültettük valamennyit s rövidesen ki is pusztult valamennyi. Kívántam akkor Telkampnak, hogy bár a szél verné össze a bokáját (az ilyesmi csak akasztott em­berrel szokott megtörténni ugyanis), de azután rájöttem, hogy nem a hollandusban van a hiba, hanem a földben. Ki kell azt innen hordatni végtől-végig, azután az igy támadt gödröt tele­rakni szintén megfelelő szakértelemmel és mi­egyébbel tiszai iszappal, marosi homokkal, fa­levélből származott avarral, fűrészporral, tűz­hely alól kikerült bükkfahamuval, hogy melyik­ből mennyivel, azt mértékkel kiszámítani nem lehet (mert az úgy megmutatja magamagát ma­gától is. Mert olyan ez, akár csak a valódi szappanfőzés). Az ilyesmi azután mikor jól összeelegyedik, lesz belőle olyan föld, amilyent különben félóra járásnyival odább ingyen is ad az isten. Különben elég ebből a beszédből any­­nyi, hogy a rossz földet ki kell hordatni innen. Szót értettem tehát ez irányban egy igen alkal­matos koplalós­ emberrel. Ezen férfiúnak a hi­vatala abban van, hogy valamely piac­térre kiáll egy kocsival meg egy féllóval s várja a fuvart. Ha nincsen fuvar, akkor a félló koplal a kocsi előtt, a félló kormányzója pedig időt mutat a kocsmában krétára. Egy ilyen férfin tehát megtekintvén a tulipánvetemény elhagya­tott és szomorú helyét, kézügybe vette az ásót és némi áskálásokba kezdett. Azután azt mondja, mint őszinte, szervezett magyar: — Azután ezért én majd mit fizetek? — Már miért? — Hát hogy kihordom — mondja a szer­vezett. — Hát — mondom — én azt hittem, hogy én fizetek. A szervezett féllovas rám mosolyog: — Magának képzelete sincsen arról, hogy mi van ebben a fődben. — Hát mi van benne? Azt mondja: — Hát mi vana benne? Hát olyan téglák vannak benne, hogy az ritkaság. Csakugyan úgy is volt. Kocsiszámra kerül­tek elő a régi, vastag, nehéz téglák, a koplalás valahol a külső részen bizonyosan kikövezte, velük a háza elejét. Talált a földben egy üre­get is, olyanformát, mint a méhkas, de nagy volt, létrán le lehetett bele menni, téglából volt kiépítve, nem tudtam kinézni belőle, hogy mi volt ez valaha, miért csinálhatták? A régi világ különös rejtélyei közé tartozik, amikből sok van a föld alatt. Talán háborús időben kincse­ket rejtettek el bele. Talán sütőkemence volt. A múltkor meg, hogy egy régi, rozoga há­zat bontottak széjjel s ásták ki az alapjából a téglákat, csontvázat találtak a mélyben. Oda­hívnak, hogy nézzem. Odamegyek és nézem. Az emberek kérdik: hát mi lehetett itt? Egy munkás azt mondja: — Bizonyosan kocsma volt itt valamikor. — Az ám — mondják mások is. — Az lehetséges. Ezt a véleményt nem ekkor hallottam elő­ször. Ha csontvázat találnak valahol, leginkább elhívnak oda, hogy nézzem meg s álljak bele a találgatók sorába, hogy mi lehetett ott va­laha? A tanakodásnak ilyen helyeken nagyon szabad útja van. Az ásó már olyan csontvázról 61-dik évfolyam. 50. szám APROEISSETSSEK ÁRA.' Egres szó 4 fllér, vastagabb betűvel 8 fillér« Urdeté­k milliméter Miatti* utU díjszabás szériát. ■«(jelenik hétfd kszé­lénl lap.nkiBt, ünnep nu­l la Budapest, 1910. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VI. Andrássy-út 27. Kedd, IllurCiUS 1. Mai számunk 32 oldal. ,14- 11­.

Next