Pesti Napló, 1910. május (61. évfolyam, 103–128. szám)
1910-05-01 / 103. szám
z Akadémia nagy napján. Irta: Balogh Pál. Budapest, április 30. Székháza dísztermében a magyar szellemi areopag holnap ünnepélyes közgyűlést tart. Ezzel szokta zárni évi munkásságát, ekkor végződik egy tudomány-esztendő. Mert az akadémikusoknak külön időszámításuk van. Eltér a polgáritól, miként az egyházaké, s a katonáké, vagy a parlamenti, pénzügyi, a földmivelő s az iskolai év. A tudós kronológia ez utóbbihoz hajol legközelebb: őszszel kezdi a munkát, mikor a tanítás már megindult, s tavaszszal végzi, még iskolák zárta előtt. A magyar akadémia ilyenkor teljes hornátusba öltözve lép csukott szentélyéből a nemzet elé, megjelenteni, amit esztendőn át dolgozott. A komoly reprezentációra aztán — ősi szittyaszokás szerint — vig magnum áldomás következik, de csak kivül a székházon, profán árpilog gyanánt. E gyűlésnek holnap mélyebb tartamat s nagyobb kenetet az a kultusz ad, melylyel az Akadémia Széchenyi emlékének hódol, most, hogy betelt az első félszáz év, amióta a legnagyobb magyar meghalt. Beszédek és ódák fogják invokálni a dicsőült géniuszt, kinek teremtő szellemétől a magyar tudományos kultúra eleven szervezetet, hazafias irányt s nemzeti hagyományokat kapott. De minden ékes szónál vagy szárnyaló költeménynél többet mondhatnának a történeti tények, hogy az Akadémia e félszáz év alatt valóban betörté a miszsziót, amit neki alapítója szánt, s hosszú fejlődés után azzá lett, aminek hajdan Széchenyi István álmodó. Sajnos, a tényeknek meg kell húzódniuk szerényen a rétor és poéta szóvirágai mögött. Akadémiánk bizonynyal nőtt is, gyarapodott is Széchenyi kora óta. Az ötven esztendő nem múlt el fölötte nyomtalanul. Tudós volontérek szegény társaságából fényes intézménynyé lett, palotája van, tekintéllyel bir, jelentékeny eszközök fölött rendelkezik, diszt ád annak, aki tagjává lehet, s amire pecsétjét ráüti. Amiatt sincs panasz, hogy ne dolgoznék: kiadványai tanúskodnak róla, hányféle munkát végez s mennyit áldoz rájuk. De nőttek az igények, fölfokozódtak a várakozások is, változott az ország szükséglete, a nemzeti berendezkedés sztruktúrája s a kor ízlése. Az Akadémia pedig ezekkel nem bír lépést tartani. Vezérszerep illetné meg, de a gyeplők folyvást kihullanak kezéből. Előttünk járhatna világzó, úttörő példával, mögöttünk is hol fékező, hol serkentő vagy kergető erővel. Csakhogy ilyen energiák hiányoznak belőle, ezért kapcsolata az élethez gyakorta megszakad : kikapcsolódik belőle; kénytelen a saját külön útján járni, mintha elszigetelt állapotában nem is tartoznék nemzeti közösségünkhöz. Bizony Széchenyi másnak képzelte a magyar Akadémiát. Más is volt az ő idejében, bár az akkori kezdetleges viszonyok közt könynyű volt másnak lennie. Fejletlen társadalmi, elmaradt kulturális s elnyomott politikai közéletünk legnagyobb erősségének az Akadémia emelkedett ki. Magyar élet, nemzeti kultúra és szellemi szabadság csak ott létezik. Az Akadémia szavára figyelt az egész ország, tekintélye előtt minden meghódolt, s amit ott tettek, a legjobban volt téve. Mert az élet kevéssel beérte, s annak híján semmink sem lett volna. Az egykori szűk keretek és gyarló eszközök dacára az Akadémia viszonylag nagy hivatást tudott betölteni, s érdeme nem csökken a kényuralom s az egymást követő provizóriumok szomorú korszakában. Akkor minden értekezésnek meg volt a jelentősége, minden új kiadvány irodalmi eseménynek vált be, mert a nemzeti szellemet tartották ébren. De a politikai nyomás megszűnte után az Akadémia közszellemünk vezetőjének s korábbi népszerűségében csakúgy maradhatott volna meg, ha az uj viszonyok közé be tud illeszkedni és nagystílű működést képes azokban kifejteni. De ő megszokta régi módszerét, apró eszközeit, avult sablonjait, s azok tökéletlen voltáról hatástalanságuk csak évtizedek múlva győzte meg. Ragaszkodott hozzájuk, s merev konzerv.Ön Anekdota. . . Irta: Nagy Endre. (Utánnyomás tilos.) Két megfontoltan trappoló, nagy fekete paripa, egy fekete hintó, amelynek kerekei előkelő feledékenységgel őrizték meg a vasabroncsokat, mintha csak XIV. Lajos idejében zötyögnek a kövezeten, két kerekgalléros, fekete , penyeges, apaszinész-szerű férfi a bajbon, ez volt az özvegy grófné fogata, amelyen reggeltől estig rótta az utcákat a nemes matróna. Ott lakott a szürke palotában, amely övig csiszolt gránitba volt öltöztetve. Puha szőnyegek, nehéz csillárok, mély tónusú antik képek között az emberszeretet magasztos érzelmeitek élt az özvegy grófné. Barkosné, a veterán festő felesége jelentkezett nála kihallgatásra és miután egy kis zoogással erőt vett magán, panaszos hangon vöszörögte: — Kegyelmes asszonyom, nagyon ránk nelezedett a sors. Szegény uram dolgozott, amig elirta, de most már nem bírja tovább. Beteg a ideje, az orvos délre küldi, de hogy menjen? Már-már betevő falatja is alig akad az egész caládjának. »• A grófné jóságos szeme azonnal könyberebegte: _________ — Édesem, majd megpróbáljuk, hogy segítsünk rajta és bízom az én jó istenemben, hogy sikerülni fog. Egy jótékony nőegyletnek az elnöknője vagyok; talán annak az egyesü,letnek van még alapja az ilyen rendkívüli segélyek számára. — Nem, nem, kegyelmes asszonyom! Az uram azt el nem fogadná, ő büszke lélek és még ha éhen halna, akkor is visszautasítaná az alamizsnát. — Lássa, ezt rosszul teszi. A büszkeség csúnya bűn. Urunknak egész földi élete nemes példa ez ellen. — De ő mégis büszke. Egyébként hivő, jámbor ember, az egyház hű fia, de nagyon büszke. Talán ez összefüggésben van a foglalkozásával, de tény, hogy nagyon büszke. Sokszor eladhatta volna egyik-másik képét, nagyobb megrendeléseket kaphatott volna, csak egy kicsit utána kellett volna járnia, de ő mindig nagyon büszke volt. Ó kegyelmes asszonyom, ha hallaná, hogy köhög egész éjszaka! Már alig vánszorog, a melle egészen besüppedt ... de nagyon büszke. A nemes grófné elővette fekete szegélyes zsebkendőjét és belesírta a részlét könyeit, a legdrágább gyöngyöket, amint azt valami költő valamikor mondotta. — De hát hogyan segítsünk rajta? Mert segítenünk kell. — Van rá egy mód. Meg kell csalnunk a büszkeségét. Ott van a műtermében egy nagy oltárképe, a legnagyobb festménye, a büszkesége. Ezt kellene megvenni tőle. Most olcsón odaadná, az is jól járna, aki megvenné és ő elmehetne az árán délre, gyógyulni. A grófné felegyenesedett és jóságos elhatározással mondotta: — Jöjjön el édesem egy hét múlva. Addig talán rendbe hozom a dolgot az én jó istenem segedelmével. A nemes grófné nem is hozta-vonta a dolgot egy pillanatra sem, mert amikor az emberszeretet magasztos ügyéről volt szó, akkor csodálatos energia gyuladt ki a szívében. Mindenekelőtt is elővett egy nagy iv papirost és ráirta: „Sorsolási iv, egy számára száz korona.11 Aztán kiadta a rendeletet, hogy álljon elő a hintó, fejére tette feketegyöngyös kalapját és kifelé indult. Az előszobában az ügyészével találkozott, aki alázatosan mondotta: — Kegyelmes asszonyom, a mályi uradalom zárszámadását bátorkodtam elhozni Most nem érek rá, édesem. Tegye csak az íróasztalomra, édesem, a vércsi uradalom zárszámadása mellé, majd a kettőt egyszerre fogom átnézni. Most nem érek rá. Sürgős dolgom akadt. 61-dik évfolyam, 103. szám. APRÓHIRDETÉSEK A.RAI Egye. eze 4 fillér, .utagabb betűre! a fillér. hirdetétek milliméter nénit* uL dljnebéi szerinti ■eljelenik hétre klréUlérel naponkint. ünnep útin la. E.ensETEu Arjuk t 4«i én* _ _ 38 kW. — flU. ■lén.______ 14 . — . 5gyenléTi*_ _ У . — . ГТ bút»------------• 144 .** Kin — — — — 10 IIIL Budapest, 1910. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Andrássy út 27. Vasárnap, május 1. Mai számunk 62 oldal. -AI