Pesti Napló, 1910. május (61. évfolyam, 103–128. szám)

1910-05-01 / 103. szám

­z Akadémia nagy napján. Irta: Balogh Pál. Budapest, április 30. Székháza dísztermében a magyar szellemi areopag holnap ünnepélyes közgyűlést tart. Ezzel szokta zárni évi munkásságát, ekkor végződik egy tudo­mány-esztendő. Mert az akadémikusoknak külön idő­számításuk van. Eltér a polgáritól, mi­ként az egyházaké, s a katonáké, vagy a parlamenti, pénzügyi, a földmivelő s az iskolai év. A tudós kronológia ez utóbbihoz hajol legközelebb: őszszel kezdi a munkát, mikor a tanítás már megindult, s tavaszszal végzi, még isko­lák zárta előtt. A magyar akadémia ilyenkor teljes hornátusba öltözve lép csukott szentélyé­ből a nemzet elé, megjelenteni, amit esztendőn át dolgozott. A komoly repre­zentációra aztán — ősi szittyaszokás szerint — vig magnum áldomás követ­kezik, de csak kivül a székházon, profán árpilog gyanánt. E gyűlésnek holnap mélyebb tartam­­­at s nagyobb kenetet az a kultusz ad, melylyel az Akadémia Széchenyi emléké­nek hódol, most, hogy betelt az első félszáz év, amióta a legnagyobb magyar meg­halt. Beszédek és ódák fogják invokálni a dicsőült géniuszt, kinek teremtő szel­lemétől a magyar tudományos kultúra eleven szervezetet, hazafias irányt s nemzeti hagyományokat kapott. De min­den ékes szónál vagy szárnyaló költe­ménynél többet mondhatnának a törté­neti tények, hogy az Akadémia e fél­száz év alatt valóban betörté a misz­­sziót, amit neki alapítója szánt, s hosszú fejlődés után azzá lett, aminek hajdan Széchenyi István álmodó. Sajnos, a té­nyeknek meg kell húzódniuk szerényen a rétor és poéta szóvirágai mögött. Akadémiánk bizonynyal nőtt is, gya­rapodott is Széchenyi kora óta. Az öt­ven esztendő nem múlt el fölötte nyom­talanul. Tudós volontérek szegény tár­saságából fényes intézménynyé lett, pa­lotája van, tekintéllyel bir, jelentékeny eszközök fölött rendelkezik, diszt ád annak, aki tagjává lehet, s amire pe­csétjét ráüti. Amiatt sincs panasz, hogy ne dolgoznék: kiadványai tanúskodnak róla, hányféle munkát végez s mennyit áldoz rájuk. De nőttek az igények, fölfokozódtak a várakozások is, változott az ország szükséglete, a nemzeti berendezkedés sztruktúrája s a kor ízlése. Az Akadé­mia pedig ezekkel nem bír lépést tartani. Vezérszerep illetné meg, de a gyep­lők folyvást kihullanak kezéből. Előt­­­tünk járhatna világ­zó, úttörő példával, mögöttünk is hol fékező, hol serkentő vagy kergető erővel. Csakhogy ilyen energiák hiányoznak belőle, ezért kap­csolata az élethez gyakorta megsza­kad : kikapcsolódik belőle; kénytelen a saját külön útján járni, mintha elszige­telt állapotában nem is tartoznék nem­zeti közösségünkhöz. Bizony Széchenyi másnak képzelte a magyar Akadémiát. Más is volt az ő idejében, bár az akkori kezdetleges viszonyok közt köny­­nyű volt másnak lennie. Fejletlen tár­sadalmi, elmaradt kulturális s elnyo­mott politikai közéletünk legnagyobb erősségének az Akadémia emelkedett ki. Magyar élet, nemzeti kultúra és szel­lemi szabadság csak ott létezik. Az Akadémia szavára figyelt az egész or­szág, tekintélye előtt minden meghódolt, s amit ott tettek, a legjobban volt téve. Mert az élet kevéssel beérte, s annak híján semmink sem lett volna. Az egykori szűk keretek és gyarló eszközök dacára az Akadémia viszony­lag nagy hivatást tudott betölteni, s ér­deme nem csökken a kényuralom s az egymást követő provizóriumok szomorú korszakában. Akkor minden értekezésnek meg volt a jelentősége, minden új kiad­vány irodalmi eseménynek vált be, mert a nemzeti szellemet tartották ébren. De a politikai nyomás megszűnte után az Akadémia közszellemünk veze­tőjének s korábbi népszerűségében csak­­úgy maradhatott volna meg, ha az uj viszonyok közé be tud illeszkedni és nagystílű működést képes azokban ki­fejteni. De ő megszokta régi módsze­rét, apró eszközeit, avult sablonjait, s azok tökéletlen voltáról hatástalanságuk csak évtizedek múlva győzte meg. Ra­gaszkodott hozzájuk, s merev konzerv.Ön Anekdota. . . Irta: Nagy Endre. (Utánnyomás tilos.) Két megfontoltan trappoló, nagy fekete pa­ripa, egy fekete hintó, amelynek kerekei elő­kelő feledékenységgel őrizték meg a vasabron­­csokat, mintha csak XIV. Lajos idejében zö­­työgn­­ek a kövezeten, két kerekgalléros, fe­kete , penyeges, apaszinész-szerű férfi a ba­­j­bon, ez volt az özvegy grófné fogata, amelyen reggeltől estig rótta az utcákat a nemes matróna. Ott lakott a szürke palotában, amely övig csiszolt gránitba volt öltöztetve. Puha szőnye­gek, nehéz csillárok, mély tónusú antik képek­ között az emberszeretet magasztos érzelmei­tek élt az özvegy grófné. Barkosné, a veterán festő felesége jelent­k­­ezett nála kihallgatásra és miután egy kis zo­­ogással erőt vett magán, panaszos hangon vöszörögte: — Kegyelmes asszonyom, nagyon ránk ne­­­­lezedett a sors. Szegény uram dolgozott, amig e­lirta, de most már nem bírja tovább. Beteg a ideje, az orvos délre küldi, de hogy menjen? Már-már betevő falatja is alig akad az egész caládjának. »• A grófné jóságos szeme azonnal könybe­­rebegte: _________ — Édesem, majd megpróbáljuk, hogy se­gítsünk rajta és bízom az én jó istenemben, hogy sikerülni fog. Egy jótékony nőegyletnek az elnöknője vagyok; talán annak az egyesü­­,­letnek van még alapja az ilyen rendkívüli segé­lyek számára. — Nem, nem, kegyelmes asszonyom! Az uram azt el nem fogadná, ő büszke lélek és még ha éhen halna, akkor is visszautasítaná az alamizsnát. — Lássa, ezt rosszul teszi. A büszkeség csúnya bűn. Urunknak egész földi élete nemes példa ez ellen. — De ő mégis büszke. Egyébként hivő, jámbor ember, az egyház hű fia, de nagyon büszke. Talán ez összefüggésben van a foglal­kozásával, de tény, hogy nagyon büszke. Sok­szor eladhatta volna egyik-másik képét, na­gyobb megrendeléseket kaphatott volna, csak egy kicsit utána kellett volna járnia, de ő min­dig nag­yon büszke volt. Ó kegyelmes asszo­nyom, ha hallaná, hogy köhög egész éjszaka! Már alig vánszorog, a melle egészen besüp­pedt ... de nagyon büszke. A nemes grófné elővette fekete szegélyes zsebkendőjét és belesírta a részlét könyeit, a legdrágább gyöngyöket, amint azt valami költő valamikor mondotta. — De hát hogyan segítsünk rajta? Mert se­gítenünk kell. — Van rá egy mód. Meg kell csalnunk a büszkeségét. Ott van a műtermében egy nagy oltárképe, a legnagyobb festménye, a büszke­sége. Ezt kellene megvenni tőle. Most olcsón odaadná, az is jól járna, aki megvenné és ő elmehetne az árán délre, gyógyulni. A grófné felegyenesedett és jóságos elhatá­rozással mondotta: — Jöjjön el édesem egy hét múlva. Addig talán rendbe hozom a dolgot az én jó istenem segedelmével. A nemes grófné nem is hozta-vonta a dol­got egy pillanatra sem, mert amikor az ember­szeretet magasztos ügyéről volt szó, akkor cso­dálatos energia gyuladt ki a szívében. Mindenekelőtt is elővett egy nagy iv pa­pirost és ráirta: „Sorsolási iv, egy szám­ára száz korona.11 Aztán kiadta a rendeletet, hogy álljon elő a hintó, fejére tette feketegyöngyös kalapját és kifelé indult. Az előszobában az ügyészével találkozott, aki alázatosan mon­dotta: — Kegyelmes asszonyom, a mályi urada­lom zárszámadását bátorkodtam elhozni Most nem érek rá, édesem. Tegye csak­ az íróasztalomra, édesem, a vércsi uradalom zárszámadása mellé, majd a kettőt egyszerre fogom átnézni. Most nem érek rá. Sürgős dol­gom akadt. 61-dik évfolyam, 103. szám. APRÓHIRDETÉSEK A.RAI Egye. eze 4 fillér, .utagabb betűre! a fillér. hirdetétek milliméter nénit* uL dljnebéi szerinti ■eljelenik hétre klréUlérel naponkint. ünnep útin la. E.ensETEu Arjuk t 4«i én* _ _ 38 kW. — flU. ■lén.______ 14 . — . 5gyenléTi*_ _ У . — . ГТ bút»------------• 1­44 .­­** Kin — — — — 10 IIIL Budapest, 1910. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Andrássy­ út 27. Vasárnap, május 1. Mai számunk 62 oldal. -AI

Next