Pesti Napló, 1910. július (61. évfolyam, 155-181. szám)

1910-07-01 / 155. szám

!/ Az elnök, Budapest, június 30-A képviselőház ma megválasztotta elnökét és két alelnökét. Az elnök el is mondta a szokásos fogadalmat és be­szédében nem hiányzott az a sablon sem, hogy ügyelni fog a házszabályokra, védelmezni fogja a kisebbséget és nem fogja tűrni, hogy a pártszenvedélyek az elnöki emelvény magasságába jussanak. Ezt minden elnök elmondja. Egyik szebben, másik kevésbbé szépen. El­mondta még Perczel Dezső is, aki pe­dig ugyancsak keresztülgázolt a ház­szabályokon, a kisebbségek jogán és mindenen, ami az elnöki méltóságba vetett bizalomhoz fűződik. Elmondta Rakovszky is, aki más formában ugyan,­ de lényegileg véve ugyanazt végezte, amit Perczel Dezső végzett: letiporta a kisebbséget és nem engedte, hogy szó­lásjogát érvényesítse. És elmondta Justh Gyula is, aki meg viszont tornyai birto­kára utazott, hogy azalatt Rakovszky lehóbérolhassa az obstrukciót és igy közvetve ő is csak hozzájárult ahoz, hogy az ellenzék a házszabályok elle­nére kivégeztessék. Az elnöki fogadalmak értéke egy kissé megcsorbult tehát és amikor ma Berzeviczy hitvallását hallottuk, azok a sérelmek jutottak eskünkbe, amelyek a legutóbbi esztendőkben érték az elnöki székből a parlamentarizmust és a ház­szabályokat. Nem tudjuk és vétenénk a tárgyilagosság ellen, ha azt mondanék, hogy ez Berzeviczy alatt se lesz más­ként. Reméljük, hogy nem lesz. De addig, amíg erről be nem bizonyoso­dunk, egyre csak előttünk lebeg a múlt a maga szörnyű garázdálkodásaival és nem tudunk szabadulni azoktól az em­lékektől, amelyek sötét fátyolként bo­rulnak az elnöki méltóság tekinté­lyére. Az elnöki önkény és erőszak típusa­ként Perczelt szokták emlegetni. Hát az igaz, hogy nálánál különbet senki sem produkált még az elnöki székben. De előttünk az elnöki önkény nem enyhül azzal, ha nem olyan brutális, mint a Perczelé, hanem olyan ravasz, mint pél­dául a Rakovszkyé. Lényegében véve egészen mindegy, hogyan ölik meg a kisebbséget, gyorsan ölő méreggel, mint Perczel tette, vagy pedig lassú közve­tett mérgezéssel, mint ahogy ezt Ra­kovszky csinálta. Az ellenzék szempont­jából az a fő, hogy a házszabályok ke­retén belül szabadon élhessen szólás­jogával. Mert enélkül semmiféle ak­cióba se foghat és a többség, vagy az elnökség mindig találhat valami ürügyet, hogy ezt a jogot illuzóriussá tegye. Perczel az egész ellenzéktől egyszerre vonta meg a szót, Rakovszky azon­ban minden ellenzéki szónoktól külön­­külön. Amikor egy nagy többség azt az elvet szentesítette, hogy nem a forma a fő, hanem a lényeg és a többség után, amely ebbe belebukott, ugyanezt az elvet tette uralkodóvá az a kisebb­ség, amely ennek az elvnek a hazug voltát a maga bőrén próbálta ki, akkor valóban sok mindennek kell megváltoz­nia, hogy az elnöki pártatlanság való­ságában újból hinni tudjunk. A mai el­lenzék épp oly kevéssé hányhatja a többség szemére Perczel Dezsőt, mint a többség Rakovszkyt a kisebbség sze­mére. A mai ellenzék némán tűrte, sőt vad szenvedélyességgel követelte, hogy az elnök a fejét vegye annak, aki a nemzet szentjei ellen szólni merészelt. És nemcsak a horvátok úgynevezett nemzetellenes támadása részesült ilyen elbánásban, hanem a kicsiny balpárt is, amely pedig magyar volt és melyre a hazaárulás bélyegét nem lehetett rá­sütni. És mégis micsoda vad üvöltés köszöntötte épp a mai ellenzék akkori soraiból Rakovszky Istvánt, ha a ház­szabályok legbrutálisabb megsértésével leültette a balpárti szónokokat és sorra -----------------------------------­­ ­ 61-dik évfolyam. 155. szám.­­ Budapest, 1910. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Andrássy­ ut 27. &FBÓHXBS8T£8EB ARA: BC7*: írt 4 fillér, vastagabb betűvel • fillér. hirdetéset bIUIbMm Mimit*» ulL­­ö.ll:»bé» «érint. ■eljelenik hétfő kiléteié««­ snvnnklnt. b­ne» otla ín Péntek, julius 1. (Kérjük azokat a tisztelt vidéki előfizetőinket kiknek előfizetése junius vé­gén lejárt, hogy előfizetésüket az illető postahivatalnál szívesked­jenek minél előbb megújítani, hogy a lap szétküldésében fennakadás ne legyen. A lélekbúvár X-sugara. Irta: Hegedűs Sándor (Utánnyomás tilos.) Már éjfél volt, mikor a lélekbúvárral talál­koztam, aki a várostól távoleső villája felé ment Nagyon megörült, hogy találkozott velem és azt mondta, hogy éppen írni akart, hogy ke­ressem fel őt. Tréfásan jegyeztem meg: — Megéreztem, hogy látni kíván és azért forgolódtam errefelé! Hassy szeme élesen megvillant és szűk­szavúan csak ennyit mondott: — Magából, barátom, hiányzik az a képes­ség, hogy megsejtse a másokban életrekelő gondolatot vagy kívánságot! — Miért? Hát van olyan ember is, aki azt megérzi? — Természetesen, hogy van, csakhogy nagyritkán fordul elő az emberek között. Az emberek eme „Übermensche“ rendkívül finom idegrendszerű ember kell, hogy legyen és a földi örömöktől teljesen tartózkodva kell, hogy éljen s amellett az is szükséges, hogy minden erejét, minden gondolatát ennek az egy dolog­nak szentelje! — úgy — válaszoltam — akkor már tudom hogy milyennek kell lennie, sőt már látom is, azt az embert! A lélekbúvár rám nézett: — Nos, hol látja? Mutassa meg! Nyugodtan válaszoltam: — ön az, uram. A lélekbúvár nem szólt semmit és én hall­gatagon kísértem útján. Mikor villájához értünk,­­ kivett zsebéből egy kis aluminium kulcsot, ki­­­­nyitotta a torony kapuját és mi a csigalépcsőn felmentünk a laboratóriumba. Érdekes világítás volt a teremben. Vassy azt mondta, hogy egy új világító készüléket próbál ki, ez kölcsönzi a szobának ezt a szokatlan fényt. Álmélkodva néztem körül, mert sem valami vezetéket, sem semmiféle lámpát nem láttam a teremben, amely erős fényben úszott s amelynek színe kissé vö­röses volt, mintha a lemenő nap vérfutotta ko­rongja sütne állandóan be a terembe. Vassy rágyújtott egy finom havannára az­tán elém ülve, magyarázni kezdett: — Nagy újság van barátocskám! Fürkészően néztem rá, ki akartam találni titkát. A lélekbúvár ügyet sem vetett türelmet­len várakozásomra, hanem egy darabig gondo­latokba merülve ült kis karosszékében, aztán így szólt: — Azért akartam írni magának, hogy jöjjön el, mert azt hiszem, hogy van valami újdonsá­gom, valami olyan találmány­ félém, ami eset­leg érdekelheti. Sebesen szavába vágtam: — Hiszen tudja, hogy mennyire érdekel! A lélekbúvár leintett: — Hagyjuk ezt, mondja inkább, ismeri az X-sugarakat? — Igen, ismerem, a Crooks-féle cső segé­lyével választják szét a fénysugárból. — Helyes! — felelte Qassy. — Ilyenforma­­ készülék, a lényege pedig az, hogy sugara a tes­ten áthatol és látni engedi a test egész bensejét. ] Nagy, korszakalkotó találmány ez, amelynek az orvosi tudomány és a többi tudományok is­­ sok hasznát látták és a jövőben még kiszámít­hatatlan hasznát fogják látni. Azonban ezek a kísérletek mind valamennyien csak a testekkel, a térben mérhető eszközök segélyével megálla­pítható anyaggal foglalkoznak. Száz és száz fel­vételt láttam már, amelyeket ezen sugarak se­gélyével az emberi testről készítettek, de még egyetlenegyet sem láttam, amely arra töreke­dett volna, amely azt tűzte volja ki célul, hogy az emberi test bensejében ré­szködő lelket meglássa, kifürkéssze! Ijedten kérdeztem — A lelket? A lélekbúvár nyugodtan válaszolt: — Igenis, a lelket! Miért csodálkozik ezen? Hát a lélek talán nem él? — De él! — Nos akkor ami van, az meg is határoz­ható, csak a­mi nincs, az nem mérhető. Abban ugyan magának lehet igaza, hogy minden em­bernek van lelke és igaz az is, hogy ezekhez a mérésekhez másmilyen műszerek kellenek, mint a Crooks-féle cső vagy az általa előálló X-sugarak, de ez csak azt bizonyítja, hogy új műszereket kell konstruálni és a kísérleteket pedig oly egyéneken kell végezni, akiknek tény­leg van lelkük. Meg kell itt még jegyeznem azt, hogy az állatoknak és növényeknek is van lelke, azonban ezek más módon állapíthatók meg, mint az ember lelke. A fődolog e kérdés meg­oldásánál az volt, hogy sikerül-e egy oly mű­szert szerkeszteni, amelynek segélyével meg lehet látni, meg lehet figyelni, meg lehet mérni és minősíteni lehet az emberi testben lakó lel­ket! Nos, azt hiszem, hogy ezt a műsze­rt sike­rült megszerkesztenem! Mai számunk 24 oldal

Next