Pesti Napló, 1910. október (61. évfolyam, 233-258. szám)

1910-10-01 / 233. szám

htun­ — 61-dik évfolyam. 233. szám. iRóHossTísn Akai Est*i •*» 4 fillér, n.tefi.bb bfttnl 8 fillér, On­fiotéMk Milliméter «limité ul, dljezabí* azerint. Befjelenk­ bétfS klvételtTel ■up.nkint. finTf.p­otáa U. EXP 6nzZTEU Asaki Egéss évre____28 kor. — HU. Félévr. _ _ _ 14 . — . NaeyedeTrs _ _ » . — . B*T bér» — _ • , 40 . EST es szám _ _ _ 10 (DL Budapest, 1910. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Podmanicky-utca 12. Szombat, október 1. Kérjük azokat a tisztelt vidéki előfizetőinket, kiknek előfizetése szeptember vé­gén lejárt, hogy előfizetésüket az illető postahivatalnál szívesked­jenek^ min^^lőbb_m­^üríti^ hogy a lap szétküldésében fennakadás ne legyen. És Ami nem politika. Budapest, szeptember 30. Végre bizonyosság lett abban az iz­gató kérdésben, mely napok óta foglal­koztatta a bécsi és budapesti sajtót. A Rathauskeller fölött levő előkelően be­rendezett hivatalban egy mosolygó képű öreg úr mert felelni a riporterek kér­désére. — Ma este mégis utazom ! — jelen­tette ki. De a bécsi hírekből kitetszik, hogy ma délig a derék Neumayer polgár­­mester maga se tudta, hogy eljöhet-e Budapestre. Akármennyire is hangoz­tatta, hogy a maga utján jár, sugott­­dugott a háta mögött is, a fülébe is a pártja s végre is azzal az ötlettel vágta ki magát az alsó-ausztriai marsallhelyet­­tes a slamasztikából, hogy siet Buda­pestre, visszaadni Bárczy polgármester vizitjét, mert később nem ér rá: Párisba kell utaznia. — Ebből is látszik, — mondta — hogy nincs az utazásom mögött politikai háttér. Elmegyek Budapestre is, Párisba is, más városokba is. Hol itt a poli­tika? A keresztényszocialista­ párt sajtója pedig még finomabban­­disztingvált. — Nem Magyarországba utazik a polgármester — hangzik az elmés ma­gyarázat — hanem Budapestre. Nem a magyar nemzetnek szól a látogatás, ha­nem a budapesti vízvezetéknek, a vágó­hídnak, a Halászbástyának és Bárczy úrnak, akivel a mi polgármesterünk olyan vígan vacsorázott egyszer. Ez az az út, ami mögött nincs politika. Kicsit hihetetlen ez az iparkodás, melylyel azt bizonyítgatják elkesere­dett dühhel, amit le kellene józan észszel tagadniok. Évszázados antago­­nizmus van Budapest és Bécs kö­zött, pedig éppen osztrák érdek volna, hogy a szövetséges két állam fővárosá­ban legalább látszólag megszólaltassák a közösség érzéseit. Ha a magyar em­ber ökölbe szorítja a markát, mikor a császárvárosról szól, ennek vajmi könnyű a históriai és lélektani magyarázatát megtalálni. Sok jó onnét nem jött ed­dig hozzánk. De mi oka lehet a bé­csieknek haragudni és ijedten tiltakozni a föltevés ellen, hogy a két fővárost valamikor komoly és becsületes barát­ság kötheti össze? Bécs ipara a magyar zsebekből virágzott föl, gazdagságának forrásai a mi földünkben fakadtak, nagy­ságához mi hordoztuk a téglákat. Bécsé a birodalmi központ látszata, a külföld csudálata, az udvar kényeztető szeretete. Miért féltékenyek mégis reánk? Kivált, mikor mi ezüst tálcán hor­doztuk feléjük a lelkesedésünket. A bécsi polgármester-látogatás hírére min­denkinek eszébe jutott, hogy mi va­gyunk a gavallér, a vendégszerető, a lovagias magyar nemzet s egyszerre zászlórúdra tűztük a szivünket. Argen­tínai hús kell ? Eddig a kormány szóba sem merte hozni az agráriusok miatt. A te kedvedért, szép öreg bécsi em­ber, sohase eszünk egyebet fagyasztott pecsenyénél! Meg akarsz ismerni min­ket? Holnaptól kezdve Kossuth Ferenc is Lueger-szakállt visel s a turul­madárnak söröskancsót dugunk a cső­rébe. Hiszen mi úgy tudunk lelkesedni, csak valakiről azt lássuk, hogy örömet okozunk ezzel neki . . . Most aztán kiderült, hogy megint komikus volt ez a neki lelkendezés, amely szépen le is apadt ma estig, amikor megérkezett Budapestre Neu­­meyer polgármester. Bécsből az ural­kodó párt tudomásunkra juttatta, hogy nem tartozik ambíciói közé még a gya­núnak ébrentartása sem, hogy politikát akart csinálni, amikor egyik vezérét Budapestre engedte. Köszönjük a tanul­ságot. De egy kérdést azért még­sem fojthatunk magunkba. Micsoda veszede­lem származhatott volna az osztrák keresztény-szocialista érdekekre, ha ná­lunk az az impresszió támad, hogy ba­ráti kezet akarnak felénk nyújtani? A monarkiának, a trónörökösnek, Bécsnek, Bielohlawek úrnak, az osztrák gyáripar­nak vagy milyen más fontos faktornak az önérzetét sértette a tudat, hogy a mi naivságunk politikai tényezőnek nézheti Bécsnek azt a vezető társaságát, amely a Neumayer utazását kísérő hangzavar­ral megint beigazolta, hogy nem tudatos célokra törekvő, komoly szervezet, ha­ Föld. (Komédia három felvonásban. Irta: Schönherr Károly. Fordította: Faragó Jenő. — A Nemzeti Színház újdonsága 1910. szeptember 30-án.) Schönherr darabja egy öreg paraszt beteg­ségének és meggyógyulásának a története. Az öreg paraszt az első felvonásban megbetegszik­­— mellbe rúgta a lova, — a második felvonást átbetegeskedi, a harmadikban pedig meggyó­gyul. Miféle történet ez? Nos, igen jó vagy legalább: nem is olyan érdektelen történet, mint ahogy az ember gondolná. Mert bár álta­lánosságban eléggé híven jelöltük meg, miről van szó a darabban, tulajdonképpen mégsem arról van szó. A lórágás, a tüdővérzés, a beteg­ség és a meggyógyulás a darab kiemelkedő tényei, hogy úgy mondjuk, tárgyi álladékai; csakhogy, mint minden valamirevaló sró mun­kájában, úgy itt is, nem a tárgyon, hanem a megcsináláson fordul meg a dolog és mint minden színjáték szemügyre vételénél, úgy itt is nem annyira a tényeken van a súly, hanem inkább a jelentésükön. Annál, ami az elmondás anyagát teszi, sokkal fontosabb a mód, ahogy az író elmondja és az, ami az események való­sága, ugyancsak kevés ahoz képest, amit mö­götte és általa megpillantunk. Akik a nézőtéren ülünk, akarva nem akarva, valamennyien szim­bolisták vagyunk, kik nem magukat a dolgokat, hanem az értelmüket figyeljük és miután a tárgy egyszer már kiszélesült az író előadá­sában, másodszor is kiszélesül a mi vonatkoz­tatásainkban. Az író hozzáadja a külső felsze­relést, a néző kivonja az általánosítható jelen­tést. Eképpen közeledve a darabhoz, kétszere­sen is nem az a lényeges benne, ami leginkább szembeszökő. Az öreg paraszt kortörténete elő­ször is csak olyan a dráma megszövéséhez ké­pest, mint az útjelző póznák sora a tájékhoz viszonyítva, melyen keresztül haladunk, — el­igazít, de nem adja a képet; másodszor pedig eseményes mivoltában is csak alkalom valami másnak a kinyilvánítására, — forma, melyben a jelentés teszi a tartalmat. Egy öreg embert látunk, ki nem akar elmúlni és egy csomó fiatal életet, mely emiatt nem juthat kifejlésre. Egy energiának a túltengése tárul fel előttünk, mely­től más energiák csenevész sínylődésre jutnak, noha a természet rendje szerint ezeknek az ér­vényesülésén volna a sor. Sőt ha úgy tetszik, akként is mondhatjuk, hogy egy túlszívós élet­erő rombolja itt az élet törvényeit és egy ké­sőre nyúlt diadalmaskodás teszi még silányabbá a silány életet, így hámozva ki a darab filozó­fiáját, bizonyára kedvezőbb kilátással tehetjük fel a kérdést: mi közünk hozzá? semmint ha igazán csak azt nézzük, ami a ténynek mezte­len valósága. És ha a szerző komédiának ne­vezi a darabot, ezt csak úgy teheti, mint ahogy bizonyos szempontból — a végső haszontalan­­ság színe előtt — minden komédia a világon; nekünk azonban csepp kifogásunk sincs ellene, hogy a Nemzeti Színházban nem hangsúlyoz­ták a komikus stílust. Ha kissé ünnepélyesen hangzik is, inkább tragédia játszódik itt le. Annál is inkább, mert nekünk a darabnak csak a legbensőbb magvával van érintkezésünk. Embereit tekintve épp úgy, mint a cselek­­vényre nézve hiányosak azok a szálak, melyek már a külsőségekkel is kapcsolatba hoznak ben­nünket, holott pedig a mulatságos vonások a felszínen rajzolódnak ki. A dolgok mélyén rej­tőző tragikumnak és a külszínre tapadó komi­kumnak egyetemes törvénye érvényesül itt is, még­pedig úgy, hogy a külsőségek vesztével veszendőbe kerül a rajz hűségében gyökeredző komikai hatás is és előttünk áll, mintegy mez­telenre vetkőződve, komolyan és komoran a belső valóság. A jelmez az oka, melyet mon­danivalója számára a szerző választott. Paraszt­­drámát irt, vagyis különleges embereket mutat, akikben — mert nem tartoznak megszokott is­merőseink közé — csak az általános emberi karaktervonásokat, a belső kifejezést pillantjuk meg és különleges viszonyokról beszél, ame­lyekben — mert nincsenek közel hozzánk — csak az általános életvonatkozásokat, a belső jelentést ragadjuk meg. Alakjai: az öreg Grutz, ki hetvenkét éves korában is zsarnoki egyed­uralommal és a hatalom makacs féltékenységé­vel rendelkezik a tanyán, Hennes, a fia, ki észbe vegyült hajjal és az elnyomásba bele­­gyámoltalanodva nem az utódja vagy társa, hanem csak szolgája az apjának, a két nőcse­léd, aki leplezetlen mohósággal várja a gazda halálát és fia udvarlását, aztán a béresek meg a kocsis, kik a nyers bizalmasság és a dohogó meghunyászkodás különös vegyülékével nyögik az öreg Grätz kezét — mind parasztok és ez Mai számunk 32 oldal.

Next