Pesti Napló, 1910. október (61. évfolyam, 233-258. szám)
1910-10-01 / 233. szám
htun — 61-dik évfolyam. 233. szám. iRóHossTísn Akai Est*i •*» 4 fillér, n.tefi.bb bfttnl 8 fillér, OnfiotéMk Milliméter «limité ul, dljezabí* azerint. Befjelenk bétfS klvételtTel ■up.nkint. finTf.potáa U. EXP 6nzZTEU Asaki Egéss évre____28 kor. — HU. Félévr. _ _ _ 14 . — . NaeyedeTrs _ _ » . — . B*T bér» — _ • , 40 . EST es szám _ _ _ 10 (DL Budapest, 1910. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Podmanicky-utca 12. Szombat, október 1. Kérjük azokat a tisztelt vidéki előfizetőinket, kiknek előfizetése szeptember végén lejárt, hogy előfizetésüket az illető postahivatalnál szíveskedjenek^ min^^lőbb_m^üríti^ hogy a lap szétküldésében fennakadás ne legyen. És Ami nem politika. Budapest, szeptember 30. Végre bizonyosság lett abban az izgató kérdésben, mely napok óta foglalkoztatta a bécsi és budapesti sajtót. A Rathauskeller fölött levő előkelően berendezett hivatalban egy mosolygó képű öreg úr mert felelni a riporterek kérdésére. — Ma este mégis utazom ! — jelentette ki. De a bécsi hírekből kitetszik, hogy ma délig a derék Neumayer polgármester maga se tudta, hogy eljöhet-e Budapestre. Akármennyire is hangoztatta, hogy a maga utján jár, sugottdugott a háta mögött is, a fülébe is a pártja s végre is azzal az ötlettel vágta ki magát az alsó-ausztriai marsallhelyettes a slamasztikából, hogy siet Budapestre, visszaadni Bárczy polgármester vizitjét, mert később nem ér rá: Párisba kell utaznia. — Ebből is látszik, — mondta — hogy nincs az utazásom mögött politikai háttér. Elmegyek Budapestre is, Párisba is, más városokba is. Hol itt a politika? A keresztényszocialista párt sajtója pedig még finomabbandisztingvált. — Nem Magyarországba utazik a polgármester — hangzik az elmés magyarázat — hanem Budapestre. Nem a magyar nemzetnek szól a látogatás, hanem a budapesti vízvezetéknek, a vágóhídnak, a Halászbástyának és Bárczy úrnak, akivel a mi polgármesterünk olyan vígan vacsorázott egyszer. Ez az az út, ami mögött nincs politika. Kicsit hihetetlen ez az iparkodás, melylyel azt bizonyítgatják elkeseredett dühhel, amit le kellene józan észszel tagadniok. Évszázados antagonizmus van Budapest és Bécs között, pedig éppen osztrák érdek volna, hogy a szövetséges két állam fővárosában legalább látszólag megszólaltassák a közösség érzéseit. Ha a magyar ember ökölbe szorítja a markát, mikor a császárvárosról szól, ennek vajmi könnyű a históriai és lélektani magyarázatát megtalálni. Sok jó onnét nem jött eddig hozzánk. De mi oka lehet a bécsieknek haragudni és ijedten tiltakozni a föltevés ellen, hogy a két fővárost valamikor komoly és becsületes barátság kötheti össze? Bécs ipara a magyar zsebekből virágzott föl, gazdagságának forrásai a mi földünkben fakadtak, nagyságához mi hordoztuk a téglákat. Bécsé a birodalmi központ látszata, a külföld csudálata, az udvar kényeztető szeretete. Miért féltékenyek mégis reánk? Kivált, mikor mi ezüst tálcán hordoztuk feléjük a lelkesedésünket. A bécsi polgármester-látogatás hírére mindenkinek eszébe jutott, hogy mi vagyunk a gavallér, a vendégszerető, a lovagias magyar nemzet s egyszerre zászlórúdra tűztük a szivünket. Argentínai hús kell ? Eddig a kormány szóba sem merte hozni az agráriusok miatt. A te kedvedért, szép öreg bécsi ember, sohase eszünk egyebet fagyasztott pecsenyénél! Meg akarsz ismerni minket? Holnaptól kezdve Kossuth Ferenc is Lueger-szakállt visel s a turulmadárnak söröskancsót dugunk a csőrébe. Hiszen mi úgy tudunk lelkesedni, csak valakiről azt lássuk, hogy örömet okozunk ezzel neki . . . Most aztán kiderült, hogy megint komikus volt ez a neki lelkendezés, amely szépen le is apadt ma estig, amikor megérkezett Budapestre Neumeyer polgármester. Bécsből az uralkodó párt tudomásunkra juttatta, hogy nem tartozik ambíciói közé még a gyanúnak ébrentartása sem, hogy politikát akart csinálni, amikor egyik vezérét Budapestre engedte. Köszönjük a tanulságot. De egy kérdést azért mégsem fojthatunk magunkba. Micsoda veszedelem származhatott volna az osztrák keresztény-szocialista érdekekre, ha nálunk az az impresszió támad, hogy baráti kezet akarnak felénk nyújtani? A monarkiának, a trónörökösnek, Bécsnek, Bielohlawek úrnak, az osztrák gyáriparnak vagy milyen más fontos faktornak az önérzetét sértette a tudat, hogy a mi naivságunk politikai tényezőnek nézheti Bécsnek azt a vezető társaságát, amely a Neumayer utazását kísérő hangzavarral megint beigazolta, hogy nem tudatos célokra törekvő, komoly szervezet, ha Föld. (Komédia három felvonásban. Irta: Schönherr Károly. Fordította: Faragó Jenő. — A Nemzeti Színház újdonsága 1910. szeptember 30-án.) Schönherr darabja egy öreg paraszt betegségének és meggyógyulásának a története. Az öreg paraszt az első felvonásban megbetegszik— mellbe rúgta a lova, — a második felvonást átbetegeskedi, a harmadikban pedig meggyógyul. Miféle történet ez? Nos, igen jó vagy legalább: nem is olyan érdektelen történet, mint ahogy az ember gondolná. Mert bár általánosságban eléggé híven jelöltük meg, miről van szó a darabban, tulajdonképpen mégsem arról van szó. A lórágás, a tüdővérzés, a betegség és a meggyógyulás a darab kiemelkedő tényei, hogy úgy mondjuk, tárgyi álladékai; csakhogy, mint minden valamirevaló sró munkájában, úgy itt is, nem a tárgyon, hanem a megcsináláson fordul meg a dolog és mint minden színjáték szemügyre vételénél, úgy itt is nem annyira a tényeken van a súly, hanem inkább a jelentésükön. Annál, ami az elmondás anyagát teszi, sokkal fontosabb a mód, ahogy az író elmondja és az, ami az események valósága, ugyancsak kevés ahoz képest, amit mögötte és általa megpillantunk. Akik a nézőtéren ülünk, akarva nem akarva, valamennyien szimbolisták vagyunk, kik nem magukat a dolgokat, hanem az értelmüket figyeljük és miután a tárgy egyszer már kiszélesült az író előadásában, másodszor is kiszélesül a mi vonatkoztatásainkban. Az író hozzáadja a külső felszerelést, a néző kivonja az általánosítható jelentést. Eképpen közeledve a darabhoz, kétszeresen is nem az a lényeges benne, ami leginkább szembeszökő. Az öreg paraszt kortörténete először is csak olyan a dráma megszövéséhez képest, mint az útjelző póznák sora a tájékhoz viszonyítva, melyen keresztül haladunk, — eligazít, de nem adja a képet; másodszor pedig eseményes mivoltában is csak alkalom valami másnak a kinyilvánítására, — forma, melyben a jelentés teszi a tartalmat. Egy öreg embert látunk, ki nem akar elmúlni és egy csomó fiatal életet, mely emiatt nem juthat kifejlésre. Egy energiának a túltengése tárul fel előttünk, melytől más energiák csenevész sínylődésre jutnak, noha a természet rendje szerint ezeknek az érvényesülésén volna a sor. Sőt ha úgy tetszik, akként is mondhatjuk, hogy egy túlszívós életerő rombolja itt az élet törvényeit és egy későre nyúlt diadalmaskodás teszi még silányabbá a silány életet, így hámozva ki a darab filozófiáját, bizonyára kedvezőbb kilátással tehetjük fel a kérdést: mi közünk hozzá? semmint ha igazán csak azt nézzük, ami a ténynek meztelen valósága. És ha a szerző komédiának nevezi a darabot, ezt csak úgy teheti, mint ahogy bizonyos szempontból — a végső haszontalanság színe előtt — minden komédia a világon; nekünk azonban csepp kifogásunk sincs ellene, hogy a Nemzeti Színházban nem hangsúlyozták a komikus stílust. Ha kissé ünnepélyesen hangzik is, inkább tragédia játszódik itt le. Annál is inkább, mert nekünk a darabnak csak a legbensőbb magvával van érintkezésünk. Embereit tekintve épp úgy, mint a cselekvényre nézve hiányosak azok a szálak, melyek már a külsőségekkel is kapcsolatba hoznak bennünket, holott pedig a mulatságos vonások a felszínen rajzolódnak ki. A dolgok mélyén rejtőző tragikumnak és a külszínre tapadó komikumnak egyetemes törvénye érvényesül itt is, mégpedig úgy, hogy a külsőségek vesztével veszendőbe kerül a rajz hűségében gyökeredző komikai hatás is és előttünk áll, mintegy meztelenre vetkőződve, komolyan és komoran a belső valóság. A jelmez az oka, melyet mondanivalója számára a szerző választott. Parasztdrámát irt, vagyis különleges embereket mutat, akikben — mert nem tartoznak megszokott ismerőseink közé — csak az általános emberi karaktervonásokat, a belső kifejezést pillantjuk meg és különleges viszonyokról beszél, amelyekben — mert nincsenek közel hozzánk — csak az általános életvonatkozásokat, a belső jelentést ragadjuk meg. Alakjai: az öreg Grutz, ki hetvenkét éves korában is zsarnoki egyeduralommal és a hatalom makacs féltékenységével rendelkezik a tanyán, Hennes, a fia, ki észbe vegyült hajjal és az elnyomásba belegyámoltalanodva nem az utódja vagy társa, hanem csak szolgája az apjának, a két nőcseléd, aki leplezetlen mohósággal várja a gazda halálát és fia udvarlását, aztán a béresek meg a kocsis, kik a nyers bizalmasság és a dohogó meghunyászkodás különös vegyülékével nyögik az öreg Grätz kezét — mind parasztok és ez Mai számunk 32 oldal.