Pesti Napló, 1910. november (61. évfolyam, 259–284. szám)

1910-11-01 / 259. szám

udapest, kedd ? ESTI NAPLÓ 1910 november 1. 259. szám. szi­leges alkotmány kendőzésére tér ki a hatalom szolgái a formá­­i. Törvényes kijátszása ez a ter­­vnek s alattomos módja annak, hogy otmányosság nélkül hogyan kell az­kotmányosság látszatával kormányozni az alkotmányt hogyan lehet alkotmá­­nosan megsérteni. Az alkotmánynak­­ a formáját kaptuk mi Ausztriától, rene van az élet és fejlődés joga, de az alkalmazása csak Ausztria előírása szerint mehet végbe. Szervezetünk meg­kapta a véredényeket, de az ütőereken­­ Ausztri tartja a kezét s a vérkeringést ; úgy szabályozza, amint neki tetszik.­­ Élünk, de életünk intenzitása, akaratunk­­ megnyilatkozása nem lehet a saját nem­zeti egyéniségünk tükre. Nem a magunk életét éljük, de azt, amit haszonbérletre engedélyeztek. Az alkotmányunk nem erőn, de engedélyen épült. A formula megjön, egész bizonyos, hogy megjön. Tiz év múlva megint jo­gunk lesz követelni s megint kötelessé­günk lesz lemondani. Több lesz egy t­amulával — ennyi az egész. A kész­fizetések fölvétele azt a látszatot kelt­hetné, hogy e viszony Ausztria és Ma­gyarország közt lazult egy gyönge ka­jcsosai. Gazdasági kérdés ez, de kül­politikának fogják föl. A gazdasági kö­­etkezményeit elviselnék, de mi lenne Né­met­ország­hoz való viszonyunkkal, ha II. Vilmos azt látná, hogy Ausztria és Magyarország nem az a gazdasági egység többé, amely volt. S ha kétségessé vá­lik ez az egység, mi lesz a monarkia másik egységével, az osztrák és magyar haderővel. Ez a kérdés közelről érdekli Németországot s jaj nekünk, hogy poli- ■ fánkba most már nemcsak Bécs, de ezen is beleszól, esztériás Posilipóig. És mindenki előzékeny és barátságos az idegennel szemben. Amihez mi, kivált mi budapestiek teljességgel nem értünk. Budapesten mindenki ideges, zordon, gyilkos pillantással nyársalja föl, ha valaki felvilágosl­­ásért hozzá fordul az utcán. Egész fővárosunk­ban látszik a nehéz, lázas életküzdelem. De hát édes Istenem! Az olasz nép is szegény, — de milyen szegény! És mégis milyen csapongó jó­kedvvel viseli a szegénységét! Megaranyozza a nyomorát, mint Itália napja a homályos, szűk, piszkos sikátorokat. Ezért irigyelhetjük mi, Észak mogorva igavonói. Dél boldog, könnyel­mű, dalos gyermekeit... Velencében megtanul az ember ábrándozni. Nápolyban nevetni, az 'Hétnek, a nehéz, küzdelmes, mégis édes élet­nek örülni... 2. Sorrentóban pedig megtanulunk pihenni. Dolce far m­entére alkalmasabb hely el sem kép­zelhető, mint ez a bűbájos öble Nápoly vidéké­­nek­. Óriás karéjban hatalmas sziklafalak, mintha bástyafalak védnék, hogy semmiféle el­lenség, tengervihar, életharc ide be ne hatoljon. Ez a hely Tasse születésh­elye — nem értem, h­ogy születhetett itt a dalnok, akinek lantján háborúról harsant vascsengésű­ dal? Nem, a ‘M­egszabadított Jeruzsálem költője nem hozzáillő fia Sorrentónak. Csak a csöndes álmodozások poétái illenek ide, az aranyfényes, mozdulatlan légbe, amelyben meg se rezzen a partot szegélyező hatalmas, viruló pálmaliget. E felé a bársonysima tenger fölé, melyben mintha nem is közönséges sósvíz, hanem a Léthe árja folyna, — olyan balzsamosan ideg­nyugosztaló, gondolaltató hatással árad a szi­vünkre Sorrentó, Alkony, Nyugalom. Atom, amelyben nincsen álom. Csönd, béke, ehez fogható , Talán sehol nincs a világon.­­ Tán elfeledte e helyet A zajos, harcos, cudar élet, Hogy ide egy hulláma sem, egy szellő fuvása se téved?­­ Treuga Dei, végy körül, Te álomcsöndes, csillagfényes! Hová az élet el nem ér, Csak ott érzed, hogy élni édes ... Azonban bocsánat! Csak a kiváltságosabb halandónak adatott, hogy Sorrentóban érezze, hogy milyen szép és édes az élet. Tudniillik azoknak, akik egy tengerparti fényes hotelben vehetnek szállást. Mert a tengerparton végig minden talpalatnyi helyet elfoglaltak a pazar fénynyel berendezett s persze megfelelően drága vendéglátó paloták. Aki a városka belse­jében vesz szállást valami szerényebb albergó­­ban­­— amit legfölebb a jó barátomnak ajánla­nék, de nem az ellenségemnek, mert még ádá­zabb ellenségem lenne tőle! — az ugyan nem részesülhet egy-egy séta gyönyöreiben a ra­gyogó tengerparton. Itt nincs Strand. Itt csak a hotelek kertijei terülnek el, amelyek rózsás leander-erdeje az előkelő vendégek számára vi­rul... Vagyis: hiába árad el a lábaink előtt a t­élk­e vize, csak az érezheti itt is, hogy élni mi­lyen édes, akinek egy ilyen fényes hotelre telik. Corpa di bacco! így cáfol rá a poétákra min­­denü­tt az élet !... 3. Amikor a nápolyi kirándulóhajó Capri szi­getéhez ér velünk: szédítő hegyfok mered előt­tünk a kék hullámok fölött a magasba. Ez a Ti­berius hegyfok: figyelmeztetnek rá a ciceronok és elmagyarázzák, hogy erről a fekete orom­ról dobálták a vérivó Caesar áldozatait a ten­­­­gerbe. Előkelő patríciusok, akiknek vagyonára­­ éhezett, vagy akiket összeesküvés gyanújába fogott, vagy bármi okból az élet és halál utá­nnak neheztelő, szemöldökráncolását mágukra . A horvát harc, Budapest, október 31. A horvátországi választásokon Khuen nem aratott olyan fényes diadalt, mint a magyarországiakon. Barátját, Tomasics bánt nagy kudarc érte és az az optimizmus, amelyet a bán a horvát-szerb koalícióval szemben tanúsított magatartásával kifeje­zésre juttatott, nem bizonyult alaposnak. A horvát közvélemény nem sereglett a bán zászlója alá és nem hagyta el annyira a koalíciót, mint a magyar választók több­sége a mi koalíciónkat. A közvélemény ott nem fordult meg olyan hirtelen, mint nálunk és nyilván az új választói törvény, amely úgyszólván megkétszerezte a választók számát, idézte elő, hogy a horvát országos kormány nem tudta oly nagy mértékben befolyásolni a közvéleményt, mint a ma­gyar. A horvát bánnak tehát nincs többsége. Ez a ma befejezett választásoknak a legfon­tosabb eredménye. A bán harcba indult a koalíció ellen, de ebből a harcból nem tu­dott győzelemmel visszatérni. Többséget akart szerezni, de nem tudott. Meg akarta semmisíteni a koalíciót, de ez sem sikerült neki. A magyar kormánytól igen nagy áldo­zatokat csikart ki. Három millió korona kész­pénzt évenként, egy csomó engedményt nyelvi téren, gazdasági beruházást, csupa olyan korteseszközt, amelynek árát Ma­gyarország fizeti. Azonban a nagy áldoza­tok dacára se tudott diadalt szerezni. A másik fontos eredménye a választás­nak, hogy a koalíció elvesztette a többségét, ami a bán kudarcát egyedül enyhítheti. A bán nem kapott többséget, de a koalíció sem. A két ellenfél, amely harcba ment egy­más ellen, többség nélkül került vissza a parlamentbe. Szemben fog állani egymással tehát a két főtábor és nem lesz egyiknek se többsége. A többség ott lesz, ahová az a frakció fog csatlakozni, amely mindkét félnek az ellensége. Ennek sincs többsége és az is csak úgy kaphat többséget, ha a bán, vagy a koalíció hozzája csatlakozik. Kétségtelen tehát, hogy parlamentáris munka az új szoborban csakis a pártok al­kalmi egyesülése útján lesz lehetséges. Egyik pártnak közeledni kell a másikhoz. Vagy a jogpártnak a koalícióhoz, vagy a koalíciónak a bánhoz. Vagy pedig megfor­dítva. Ha azonban a pártok egyike között se jöhetne valami megállapodás létre, akkor a parlament a kisebbségek parlamentje volna és parlamentáris kormányzat semmi­féleképpen se tudna létrejönni. Ez a bán malmára hajthatja a vizet, mert végeredményében a többségi párttal nem rendelkező országgyűlés feloszlatását teheti megindokolná. A bán joggal hivatkozhatik majd arra, hogy a közvélemény a válasz­tásokon nem nyilatkozott meg egész hatá­rozottan felismerhető irányban és így újból meg kell kérdezni, hogy határozottabban fejezhesse ki a pártokkal szemben elfogla­landó álláspontját. Ez lesz a bán politikájá­nak ultima rációja és ez lesz az a fegyver is, amelylyel a koalíciót újabb egyezkedésre szoríthatja. A választás sohasem kellemes megoldás és egy sovány egyezség is többet ér, mint egyszer, vagy kétszer megismételt választás. A bán tehát nyilván tárgyalni fog a koalícióval és a koalíció kétségtelenül örülni fog, ha új választás helyett alkudni kezdenek vele. Ahol pedig alku kezdődik, ott engedmények vannak kilátásban. És ha Horvátországban engedményekről kezde­nek beszélni, akkor itt Magyarországon nyomban megértjük, hogy rólunk van szó. Mert az engedményeket nekünk kell ad­nunk és azt, hogy a bán többséget kaphas­son Horvátországban, Magyarországnak kell megfizetnie. Az tehát, hogy a bán ezúttal nem tudott többséget kapni, nekünk fog el­vonták, hullottak itt a mélybe. Különösen pe­dig lányokat, a gyönyörűnél gyönyörűbb lá­nyokat, akiknek szerelmét már megunta s akik­nek halálsikorában még gyönyörködni akart: százával taszították a halál ormáról Caesar hó­hérjai a színes, mosolygó, rettenetes hullám­­sirba... A kirándulóhajón elhallgat a vidám zaj, az olasz jambósok éneke, az asszonyok csevegése; komor megilletődéssel megyünk el a gyilkos cézári őrület vesztőhelye mellett. Megcsendül a fülünk mintha egy-egy sikolyt még most is hallanánk a néma, megdöbbent légben... A hajó kiköt, íme, ott kapaszkodik fölfelé a hegyoldalban a funikula! A törekvő kis gőz­gép fölliheg velünk a hegytetőn szétszórt vá­roskába. Caprici*: Egy pillantást a várra, amely­nek valamikor sir Lowe, Napoleon lelketlen börtönőre volt a parancsnoka — és eljutunk a csúcson Tiberius villájához. Valamikor ez az egész sziget a világ urának mulatótanyája volt. Egy óriás kert, az Augusztus gyönyörűségére­­ berendezve. Pálmaligetekben Venus és Bacchus templomai és szobrai. Ma itt-ott hever egy-egy kődarab. Magának a Caesarnak nyaralója, ahol a rettentő orgiák folytak, dü­ledék. Azaz nem is düledék. Még a romnak is csak egy csekély maradványa. (Tán az angolok hordták el ap­ránként.) S tagadhatatlan: az ember megilletődve áll meg emellett a néhány márványoszlop mellett. Itt élte hát a világát a földi Isten, aki abban a korban uralkodott, amikor de sokkal jobban tudtak ám még élni, mulatni az emberek — már akiknek módjuk volt hozzá. Akik lakomáikhoz odaparancsolták mulattatójuknak nemcsak a Táncot, a Zenét, a Szerelmet — de magát a Halált is. Mai napság ugyancsak széles mulat­ságnak tartjuk, ha egy-egy tükröt pezsgős üveg­gel bebombáznak , akkor emberfejekkel hajigá­­­­lódzott a lumpoló Cézár. Törvény gátat nem sza. A

Next