Pesti Napló, 1911. március (62. évfolyam, 51-76. szám)

1911-03-01 / 51. szám

A megszervezett nemzet, Budapest, február 28. Akik nálunk folyton azt panaszolják, hogy csonka az alkotmányunk, fejletlen a parlamentarizmusunk és hogy nagyon is túlteng a fejedelmi akarat, elfelejtik, hogy ebben nem egyedül különleges közjogi helyzetünk a hibás, hanem fő­leg az a szomorú körülmény, hogy a fejedelmi akarat túlsúlyának ellensúlyo­zásáról nem gondoskodtunk eléggé. A fejedelemnek van akarata és ha ezt az akaratát végre akarja hajtani, keres ma­gának és nagyon könnyen talál kor­mányt, amely a fejedelmi akarat részére megszerzi a nemzeti jóváhagyást. Ez a nemzeti jóváhagyás pedig jelent két­­háromszázezer szavazatot és minthogy ennyit minden kormány képes magának többé-kevésbbé szelíd módon megsze­rezni, a fejedelmi akarat igazán könnyen jut el a céljához és a hadsereg annyi újoncot és óriáshajót kap a nemzet pén­zéből, amennyinek a szállítására a kor­mány könnyelműsége csak képes.­­ Ezt nem kell bizonyítani. Bizonyí­tani csak azt kell, hogy ez mindaddig így fog maradni, amíg a nemzet néhány százezer emberből fog állani és amíg a fejedelem akaratát képviselő kormány egyetlen szemhunyorgatására ez a né­hány százezer ember meg is adja a fejedelmi akarathoz szükséges jóváha­ -------«----------------------SSSSÜST-Sm gyást. Ez a bizonyítás azonban nagyon könnyű, mert csak arra kell gondolni, hogy a fejedelmi akarattal jelenleg szembe­állítható nemzeti akarat a kormánytól függő elemekből áll és hogy a nemzeti akarat csak akkor érvényesülhet befo­­lyásolás nélkül, ha legalább négy-ötször annyi szavazat egyesül benne, mint je­lenleg. Akik az általános és egyenlő szava­zati jogot tiszteletreméltó lelkesedéssel szolgálják, mindig csak a modernség és a korszellem követelményeiből indulnak ki. Pedig az általános választói jog ná­lunk nemzeti szükséglet is és nálunk a nemzeti jogfejlődés szempontjából, kü­lönösen pedig különleges közjogi hely­zetünk visszásságainak ellensúlyozására szükséges. A hatvanhetediki kiegyezés egyetlen hatékony korrektívuma az álta­lános választói jog, illetve ami ebből folyik: a nemzeti akarat erejének és súlyának a növelése. Eddig a hatvannhete­­diki kiegyezés mindig a fejedelmi jogok ja­vára érvényesült, mert a fejedelmet az erő­hatalom támogatta, a nemzet pedig csak függő elemekkel fejezhette ki akaratát. Akár a gazdasági, akár a katonai kér­dések merültek fel, a fejedelem felfogása érvényesült, mert a gyakorlat arról tett tanúságot, hogy ha azonnal nem is, de egy-két kísérlet után mindig akadt olyan többség, amely hozzájárult a fejedelem felfogásához. A fejedelem tehát magával vagy a hercegné titokzatosan kilebbent a hintó­­ból az esti homályban, félig Sinbad kezét szí­vére szorítva nézett utána, de a hirtelen, vil­lámgyors megállásnak igazán semmi értelme sem volt olyankor, midőn Sinbad nélkül, üresen futott tovább a hintó. A vén kocsis büszke volt tudományára és azon régimódi emberek közé tartozott, akik sokért nem adták, ha a kocsizás végén így szólott hozzájuk az utazó: „Miska, bácsi, a lovak ma jól viselték magukat!“... Semmi értelme sem volt tehát a villámgyors megállásnak, majd a szélvész-sebes továbbhaj­­tásnak, a grófné ugyan felhasználta a másod­percet, a néptelen utcában, vagy az átjáró ház előtt elrebbent, eltűnt, mintha álom lett volna, de a kocsizás végén senki se dicsérte meg a lo­vakat. Igen valószínű az a föltevés, hogy a vén kocsis csak saját lovait bolondította a szokásos hajtással és megtorpanással, hadd higyjék a lo­vak, hogy a hintóból Sinbad­ur bágyadt tekin­tete és halovány arca fordul az eltűnő grófné felé, nem pedig az üres ablakok. Ki tudná, hogy hittek-e a lovak öreg gazdájuknak? Lehetséges, hogy a gyakran üresen futó hintó is okozója volt annak, hogy Sinbadnak kevés szerencséje volt a nőknél, de mégis csak nagyobb baj volt az, hogy Sinbad hamar kihűlt, hamar felejtett és közömbös, hideg tekintete je­ges nyugalommal fordult el sokszor látott női szemek sugározása elől. „Isten veled! Isten ve­led!“ mondogatta magában, midőn az első meg­kívánt, várva-várt csókot lehelték arcára. Haza­menet a szőnyegen nyújtózkodva könyvet vett kezébe, vagy képesalbumban lapozgatott, de a gondolatait még sem tudta megakadályozni ab­ban, hogy nyomról-nyomra kövessék az elmúlt szépséges délután eseményeit.­­Mert hiszen Sin­a nemzettel egészíttette ki a kiegyezési törvény hiányait és ott, ahol kételyek merültek fel, a nemzeti akarat volt az, amely a fejedelemnek kedvező magya­rázatról gondoskodott. A nemzet közjogi érdeke tehát az, hogy az a nemzeti akarat, amely eddig könnyen kezelhető készülék volt a feje­delmek kezében, megnövekedjék, súly­ban és jelentőségében meggyarapodjék, szerkezete bonyodalmasabb legyen, hogy a fejedelem szolgálatkész kormányai, mint aminő a jelenlegi kormány is, nehezebben bírjanak vele és ne csak tőlük függő, hanem tőlük független ele­mek nagy tömegével is kelljen számol­­niuk. Ha nem három- és négyszázezer, hanem három és négy millió szavazat megszerzéséről vagy megfertőzéséről van szó, a kormány hatalma béna lesz és a fejedelem közvetett befolyása is csök­kenni fog. A nemzet ekkora tömege, ha akar, valóban képes lesz szembeszállani a fejedelmi akarattal és olyan törvény­hozási alkotások, amelyekben a nép hozzájárulása vagy a pénz, vagy az erő­hatalom kényszere folytán volt csak megszerezhető, aligha jöhetnek létre. A nemzeti akarat megerősítése tehát a legfőbb nemzeti szükség, mert a nem­zet ereje a fejedelem hatalmával szem­ben csak ezen uton fokozható. Akik tehát közjogi alárendeltségünket, alkot­mányjogi gyöngeségünket teszik a ba­bad — és ez becsületére legyen mondva. — min­dig életre-halálra szerelmes volt abba a nőcs­­kébe, aki a Lánchíd kőoroszlánjai alatt várako­zott. A könnyű, üres kalandokat soha sem ked­­velte és igazán a véletlen mű­ve volt, hogy már több, gyermekes családanyát el nem szöktetett Párisba, „ahol majd ismeretlenül, elvonulva és szeretve élhetnek egymásnak egymásért és a kitűzött óra nem röppenhet el fecskeszárnya­kon.“) Tehát estenden, a puha szőnyegen egy­­egy szépséges délután után Sinbad akarata el­lenére is kénytelen volt összehasonlításokat tenni elmúlt szerelmei és új szerelme között. A csókokban és csókverésben nagy mester volt ő, de leghamarább mégis azokból a nőkből áb­­rándult ki, akik, szegénykék, a bűnbe beleesvén, mintegy önmagukat kívánták elkábítani, álomba mélyeszteni a folytonos csókolózással. Voltak emlékei nőkről, akik húsos, vonag­ó alkukat már az első percben bajusza alá nyomták (puha és finom kis bajusza volt) és el nem vették volna onnan semmi kincsért. E hosszadalmas, lassan­­lassan elbágyadó, ellágyuló, fáradtag csókoknak Sinbad csak nagyon ritkán kedvezett. (Egyszer és először akkor volt divatja a mértföldjáró csóknak, midőn egy szegény kis hajadont éb­resztett föl csöndes álmaiból és az árvácska Sinbad iránt érzett szerelmét még csak annyira sem tudta eltitkolni, mérsékelni, vagy fékezni, hogy egy pillanatra is elvette volna karját nya­­káról, válláról vagy egyéb testrészéről. Midőn aludt Sinbad, akkor is éreznie kellett, hogy sze­relme ébren, félig lehunyt szeméből rajongó, csodálkozó, szinte ijedt tekintettel figyeli alvó arcát, míg karja, keze csüggedetlenül, fáradha­tatlanul öleli, fogja, mintha őrizzte, tartogatná.. Ugyancsak akkor történt, hogy édesen, hosszan Sinbad és a csók. Irta: Krúdy Gyula. (Utánnyomás tilos.) Sinbad karcsú, nyúlánk, de elég izmos férfin volt, már gyermekkorában megtanulta a valcert és a polkát és a nyeregben is megállotta a he­lyét, ha rókát kellett űzni a dércsipte, rőtbarna mezőkön. Mindazonáltal nagyon kevés szeren­cséje volt a nőknél. Sinbad ugyanis hirtelen el­lustult, ha arra került a sor, hogy valamely csip­kés szoknyafodrocska után­ Budáról Pestre men­jen. Valamint nem volt kedvelője a hosszadal­mas ácsorgásoknak sem utcasarkokon, kapumé­lyedésekben, a Halász-bástyán vagy a kis budai cukrászboltban, ahol a nőket várni szokták. Tü­relmetlen volt, ideges volt és csodálkozó ko­molysággal kérdezte a kis kalaposleánytól: „Szívgyönyörűség, most van öt óra?“ Máskor egészen egyszerűen elmellőzte a kitűzött talál­kát és nyújtózkodva, ásítázva hevert a szőnye­gen, amíg valahol messze, egy görbe kis budai utcácskában, midőn már leereszkedőben volt a téli köd, titokzatosan csöndesen állott egy kocsi és a kocsifüggönyök minden percben készen voltak arra, hogy nyomban leereszkedjenek. A lovak türelmetlenül kapálták a fagyos rögöt, az Öreg, pirosképű kocsis durva szőrbundájában nagy érdeklődéssel figyelt a ködben közelgő léptekre, de Sinbad nem jött. ,(Azt hiszem, be­teg ... Hajtson Pestre, kocsis“, — mondta vé­gül egy boszos, sirós, megtört hang a hintó bel­sejéből és a fehérbajuszú, rákvörös képű kocsis sóhajtozva csapott lovai közé. Pestre, pesti ut­cákra érve megállóit kocsijával, ugyan most is egy bizonyos átjáró ház kapujánál, ahol a grófné­i 62-dik évfolyam. 51. szám. nónzsTEsx Ajulk: C­4h itt. _ _ SS km, — fin Kin*______ 14 , — . a^rrwi'TT«--------1 , - , BctMc.-------a . 40 . I­TW utat---------------10 fia. NAPLÓ Budapest, 1911. Szerkesztőség és kiadóhivatal. Po4nid­eky­ntea 12. Szerda, március 1. APBCHXUWTfcJDtX AXAl Boy*, ni • fliii^ mtatabb b.tOT.1 10 StI4. HtadtUmk miHimiUi utadUa ■al, i^jsuháj czorinL Htrtl'cib bit» HrMaléf* naponkint, ünnep után ie. Mai számunk 32 oldal.

Next