Pesti Napló, 1911. július (62. évfolyam, 154-179. szám)

1911-07-01 / 154. szám

62-dfll évfolyam. 154. sz£m. nirniTtii fjlxk-E(«U «m__2S tot - ffil Félévre-------14 . — . Negyedévre« _ f „ — . Egy hőre----» . «0 , Egyet ertm _ _ « « tO fitt Budapest, 1911. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Podmanicky-utca I2L trMBOBITtUEiaife Igyu szó­­ túlér, vutegeM beMvel lO­llig. Hirdetései milliméter uL dllszabá« exertat Megjelenik bét» ttrtteMvd naponkint finnen ntín la. m Szombat, junius 1. rT'i n,,r ,U­rrmnnrni------­ Ülés a kriptában. Budapest, junius 30. Középkori templomstilus modorában épült teremben ülünk és hallgatjuk a magyar országgyűlés felsőházának ta­nácskozását. Az elnök kezdi: Issy les Moulineau-­­ban nagy szerencsétlenség történt, meg­sebesült a miniszterelnök, meghalt a hadügyminiszter. A főrendiház mély részvéttel fordul a francia nemzet felé... Meghalt Hieronymi Károly kereske­delmi miniszter. Kitűnő, dolgos hazafi volt. A főrendiház is osztozik a nemzet gyászában... Meghalt báró Bánffy Dezső. Az ő elhunytat is fájlalja a főrendiház. Az a kormány, amelynek tagjait Issy les Moulineauxban oly nagy katasztrófa érte, már rég megbukott, szegény Hiero­nymi Károly már rég a föld alatt van és Bánffy Dezsőt is rég eltemettük, de a főrendiház még csak ma tart ott, amire már alig emlékeznek az emberek. A méltóságos főrendek névjegyzékét ki kell igazítani. Gróf Festetich Taszilót ő császári és apostoli királyi Felsége hercegi rangra emelte. És az elnök a főméltóságu herceg felé fordulva, kife­jezi a főrendiház szerencsekivánatait. És a főméltóságu herceg tisztelettel meghajtja magát az elnök előtt, tiszte­lettel meghajol az egyházi képviselők előtt és tisztelettel hajtja meg magát a világi főrendek előtt. Olyan családias, olyan etikettszerű és olyan nem tör­­vényhozásszerű az egész... Feláll az egyik törvényhozó. Tör­vényt akar alkottatni. Utasítja a főrendi­ház a kereskedelmi minisztert, hogy nyújtson be törvényjavaslatot a képvi­selőházban a tőzsde megreformálásáról. Egy szó se hallik, levél se rezdül. És az elnök kimondja, hogy majd őszszel, daru távozásakor, levelek hullásakor megindokolhatja a méltóságos főrend a javaslatát és a méltóságos főrendek akkor majd határozhatnak, hogy elfo­­gadják-e. A főrendiház nem siet. Ami a tavaszszal történt, arról nyáron be­szél, amit a nyáron javasolnak, arról őszszel határoz. Az öreg méltóságosak és nagyméltóságosak nem siethetnek. Nagy időre van szükségük, hogy gon­­dolkodhassan­ak. És minden szó és minden megjegy­zés nélkül folyik az ülés tovább. Jön­nek a jelentések, a törvényjavaslatok. Általános és részletes vita. Indemnitás, bankszabadalom, érmeszerződés, gazda­sági jelentés és a többi. Senki sem beszél. Egy érsek és egy püspök, öt­hat „született“ főrend és balról a „ki­nevezettek“, a bankigazgató, a főorvos, a tanár, a gyárigazgató, a bíró, össze­sen vagy nyolcan-tizen némán, szótla­nul ülnek helyükön. Csak egyetlen fő­rend áll fel az indemnitásnál és olvasni kezd. Beszédet olvas. A tárgy mellékes. Szó nem hallik, ember meg nem moz­dul a helyén. Észre sem veszik, hogy a szónok már nem olvas. Csak az elnök tompa hangja hallatszik messziről: — Nem akartam zavarni a méltó­ságos főrendet, de utólag figyelmeztetni bátorkodom, hogy házszabályaink értel­mében a beszédet nem szabad olvasni! Nem szabad olvasni! De erre utó­lag figyelmeztetik a méltóságos főren­det, mert beszéd közben nem akarják megzavarni. Előbb az illem, aztán a házszabály! És csönd, kriptaszerü csönd. Mért­földekre vagyunk az élettől és ennek a fényesen márványozott teremnek minden sarkából az elmúlás szaga árad szét. Érezni, hogy csak negyedévenként egy­szer nyitják ki az ablakokat és jó sze­rencse, hogy a lóversenyek napjait néha­­néha fel lehet használni arra, hogy a termet kissé szellőztessék . . . Sorvasztó szél fút a csontkamrák­ból, mondta egyszer Kossuth Lajos és ennek a sorvasztó szélnek a hideg fu­vallatát éreztük mi is, mikor ma végig­hallgattuk a főrendiház ülését. Hangok a kriptából, emlékek a múltból! Idegen­­szerűek és nevetségesek egyaránt. Kirí­nak a mai világból, amelyben köztársa-kérjük azokat a tisztelt vidéki előfizetőinket, kiknek előfizetése június hó vé­­gén lejár, hogy előfizetésüket az illető postahivatalnál szívesked­jenek minél előbb megújítani hogy a lap szétküldésében fennakadás ne legyen. Glossina palpalis. Irta: Cholnoky Viktor. (Utánnyomás tilos.) Immár deresedő fejű kalandorom, Aman­­chich Trivulzió a minap megint Budapestre ér­kezett. Ámbár tudtam, hogy az igazat úgy sem fogja megmondani, mert üzleti ügyekben na­gyon titkolózó az öreg, azért mégis csak szokásszerűen megkérdeztem tőle, hogy micsoda jó szél hozta ide közénk, mit keres megint Bu­dapesten? Persze, hogy nem mondott igazat. Minden hosszabb lélegzetvételnyi gondolkozás nélkül így felelt: — Hát tudja, ested, ha hazudni akarnék, most azt is mondhatnám, hogy feltaláltam egy újfajta repülőgépet és annak az első bemutatá­sával a magyar aviatika dicsőségét akarom gyarapítani, vagy pedig azt is mondhatnám, hogy Blanc és Marquet urak együttesen bíztak meg, mint tapasztalt embert arra a célra, hogy kössem meg számukra a Margitsziget kibérlé­sére vonatkozó Szerződést. De tudja — és itt a még megmaradt félszeme szögletéből po­kolian imádásra méltó cinizmussal kacsintott rám, — éppen ön tudja a legjobban, hogy semmi olyan távol nem áll tőlem, mint a ha­­zudozás. Azért hát csak megmondom az igazat. Zemplénből rándultam le ide Budapestre, csu­pán csak a barátaim látogatására. Mert éppen most jövök egyenesen Afrikából, Jusszuf Kemál hercegnek, akiről csak mellékesen jegyzem meg, hogy leereszkedő, jóakaratú barátom, a társaságában. Ott fenn ■— és a hüvelykujj­ával a válla fölé bökött — Vettünk egy kis birtokot Ujhely mellett. No, nem nagy az egész, mind­össze vagy ezer holdacska lehet, de gyönyörű vadászó terület és a fenség engemet ott meg­lehetősen jó állással kinált meg. A fővadász­­atestere leszek. Ránéztem. Csak nem mondott utóbb iga­zat? Nem, mert félreértve a pillantásomat, így folytatta: — Nono, azért csak ne kezdjen el hama­rosan itt valar vérmes reményeket táplálni, mert nem nagy eset az egész. Mindössze tizen­kétezer korona az évi fizetésem, azután meg egy Colt és egy Winchester. Mert hiszen azt tudja — vetette oda foghegyről, — hogy én évenkint átlag egy Winchester-puskát, meg egy Colt-karabélyt szoktam pozdorjává lövöl­dözni. — Hogyne. Hát akkor estére együtt va­csorázunk? Bólintott a fejével és este csakugyan együtt vacsoráztunk. Megint csak a ferencvá­rosi kis korcsmában, mert úgy látszik, hogy a fővadászmester még nem kapta meg a fizeté­sére járó előleget. Hogy már nyárra fordult az idő, az em­­berek szívesebben mennek a budai vendégü­lőkbe, azért a mi öreg korcsmárosunknak sem volt valami sok dolga, amint megvacsoráztunk, odaült az asztalunkhoz és szép illemtudóan fel­­tolva a pápaszemét a homlokára, letette az új­ságot, amit olvasott, maga elé. Trivulzio ekkor már elcseppentett egy-két szót az afrikai utazá­sáról és most éppen azt magyarázta, hogy mi­ért ízletesebb a nílusi k­rokodilus vesepecse­nyéje, mint a szenegáli alligátoré. _ Azokról a hitvány kis kongói kajmánok­ról nem is beszélek, — fejezte be a magyará­zatát, — mert azoknak a húsa nem sokkal töb­bet ér, mint a tavaszi, fiatal férce éretlen melle. A korcsmáros nagyot nézett, mind a hár­man nagyot hallgattunk, azután egyszerre csak megszólalt nagy csendesen a gazdánk: — Hm. Hát Afrikában tetszett járni a te­kintetes urnak? De amint hallom, még a Kongó­­vidékén is járt? Akkor hát — és itt végigsimí­­totta az újságpapirost, — bizonyosan meg tudja magyarázni nekem azt is, hogy micsoda rettenetes szörnyeteg lehet ez a ... ez a . . . — itt el­kezdte az újságból kisilabizálni, — glossina pal . . . palisMert, hogy valami ve­szedelmes állat, annyi bizonyos. Trivulzió nagyot csapott a tenyerével a­ térdére és azután diadalmas mosolygással ki­áltott fel, majd meg valami egészen sajátságos csettentést hallatott: — A glossina? Tescs! Hah! A glossina?, Hogy ismerem-e? Meghiszem azt. Abban a pillanatban előtte volt a grogg, mert az öreg korcsmáros is tudta már, hogy Trivulzió anélkül nem képes beszélni, most pe­dig beszélhetnékje van. Csakugyan. Hátradőlt a székén, elkezdte a villával a fogát piszkálni olyan indokul, hogy az egyiptomi herceg bizo­nyosan elcsapta volna a nagyszerű állásából és ezzel a kérdéssel kezdte a történetét: — Hát, ismerte-e maga, padrone, az öreg berhidai korcsmárost, a Ritupert? Hiszen ma­guk korcsmárosok mind ismerni szokták egy­mást. Az öreg eltöprenkedett. — Személye szerint bizony én nem ismer­tem­, de a nevére emlékezem, mert magam Mai számunk 28 oldal.

Next