Pesti Napló, 1911. július (62. évfolyam, 154-179. szám)
1911-07-01 / 154. szám
§ Budapest, szombat PESTI NAPLÓ 1911 Julius X 154. szám ságok születnek és a néprétegek milliónyi tömegei ragadják magukhoz a hatalmat. Vájjon meddig marad még meg ez az élettelen intézmény? Körülöttünk minden változik. Világtörténelmet élünk és minden esztendő egy évszázaddal viszi előbbre a világot. A parlamentek alapjai megváltoznak, a társadalmi rétegek egymáshoz való viszonya átalakul, az általános választói jog felforgatja a népképviseleteket. Uj hangok, új emberek, új célok törnek elő, csak a magyar főrendiház marad a régi és csak itt halljuk még mindig azokat a hangokat, amelyeket másutt már rég elragadott az új idők szele. Üres formaság, értéktelen lényeg mered reánk és amíg idekünn nemzetingató harc folyik a népképviselet újjáalakítása körül, addig ott benn a régi emlékek és kiváltságok dohos kriptájában nem veszik észre, hogy az élet már túl van Issy les Moulineaux-n . . . Ma még néma csöndben ül néhány született úr és a mozdulatlanság egészséges emésztésével hoz törvényt ama világ számára, amelytől egészen elmaradt. Az általános választói jog átalakító szelleme majd talán ezen a területen is teljesíteni fogja nemsokára a történelem parancsait . . . Budapest, június 30. A képviselőház holnap, szombaton, délelőtt tíz órakor ülést tart, melyen folytatja az appropriációs javaslat tárgyalását. A horvát bán Budapesten. Tomasics Miklós horvát bán tegnap reggel Chavrak Levin osztályfőnök kíséretében Zágrábból Budapestre érkezett. Tegnap délelőtt a bán meglátogatta gróf Kéderváry Károly miniszterelnököt, akivel két óra hoszszat tanácskozott. Délután a horvát képviselőknek a Vadászkürt-szálló különtermében értekezletük volt. Ma délelőtt az értekezletet a bán elnöklésével folytatták. Az értekezlet tárgya az appropriációra vonatkozó törvényjavaslat tárgyalása, meg a szomszédságból, Fejér megyéből vetődtem fel ide Budapestre. Azt is hallottam róla, hogy nagyon különös ember volt. De mi köze van Berhidának Afrikához? Nagyon messze lehet az a két hely egymástól. — Akármilyen messze van is, a glossina palpalis történetét, hogy megértse, hogy jól megértse, mégis csak Berhidán kell elkezdenem. Hiszen maga is mondta, hogy a Rituper különös ember volt. Csakugyan az volt. A többi között megvolt az a különössége is, hogy néha szerecsenül beszélt. — Szerecsenül? — hiledezett az öreg korcsmáros. — Az ám. De csak néha, csak akkor — és itt Trivulzio nagyot nyelt a groggjából, — hm ... ha pénzről beszélt. Tudniillik abban az időben csupa papirospénz volt még. Egyforintos, ötös, tizes, de mind papiros, mind bankó. Nohát a Rituper könnyebbség okáért, vagy pedig talán rövidségből az egyforintot úgy hitta, hogy „bankó“. Az ötösre azonban már azt mondta, hogy „babankó“, a tízest pedig úgy tisztelte meg, hogy „bababankó“. Egyszerű? Mi? A mert szerecsenül van. Itt már nem bírtam megállani, hogy közbe ne szóljak és azt kérdeztem: — De mi a fenét csinált volna az a Rituper, ha valaki véletlenül egy ezresbankót mutat neki? Trivulzio zavartalanul felelt: — Ahogyan én ismertem az öreget, bizonyosan dadogóvá lett volna, csakhogy ki tudja mondani az ezres nevét. De most nem a Rituper pénzéhes voltáról van szó, hanem arról, hogy ebben a bankó-ügyben ő szerecsenül beszélt. Mégpedig hamisítatlan becsuán tájszólással. Azaz, hogy — tette hozzá, tűnődően simogatva a bajuszát, — mégis alighanem inkább a hottentotta nyelvjárást használta. De az sem lehetetlen, hogy a zulukafferekét. A padrone itt rémülten csapta össze a kezét: — Becsuán, hottentotta, zulukaffer ... hát annyiféle szerecsen van? Most már azután Trivulzio tökéletesen diadalmaskodott: — Hohó? Annyiféle? Hát hol van még a bantu, a herero, a busman, a törpe nyámnyám? Hogy ezekről az északafrikai korcs suvickos skatulyákról ne is beszéljek. De akárhányféle is a szerecsen, abban mind megegyez, hogy a beszédéből a nagyobbításnak, az öregbítésnek, a tóditásnak mindenféle grammatikai formája hiányzik. Hogy jobban megértessem magamat, példát mondok. A falu vénjét például úgy hívják, hogy mgó. A törzsfő neve már momgó, a király neve meg éppen momomgó. De néha még nem is dupláz, hanem csettint egyet, valami nagyon kemény, nagyon gyors t-betűt hallat. „Vájó“ az a hatalmas, a nagyon hatalmasnak pedig t’vájó a neve. Ezért hívták a nagy zulukirályt, a „legyek hatalmas urát“ is úgy, hogy Csé t’vájó. Trivulzio itt kiitta grogját, kapott újat és igy folytatta: — Úgy igaz, azt elfelejtettem elmondani, hogy a légy nevét meg a szerecsen úgy mondja, hogy csé. — Talán elég volt már a szerecsen filológiából, — szóltam ekkor közbe megint. — Elég — hagyta rám a fordulatokban mindig kész Trivulzio, — mert most már következik nem a légy, hanem az ökör. Tudja-e, tiszteletreméltó keeperje ennek az innek, hogy mi az a sózott ökör? A korcsmáros, aki otthon a falujában nemcsak csapláros, hanem mészáros is volt, megvetően fintorította el az orrát: — Már hogyne tudnám. Bádogban tartják leólmozva és a bakáknak adják. Aki a legtöbb a szökött közöttük, az attól szökik.. — Ejh, az a besózott marhahús és nem Afrikából való, hanem Délamerikából. A sózott ökör, az egészen más valami. A saltedox az az olyan ökör neve Afrikában amelyiket már egyszer megcsípett a csecselégy és nem pusztult bele. Vannak ott sózott lovak is, csakhogy éktelenül drágák. Tízszer annyi az ára egy-egy sózott baromnak, mint az olyannak, amelyiket még nem csípett meg a csecsé. Mert a csecsé az a rettenetesen hatalmas légy, amelyiknek a csípése okozza az álomkórságot. Olyan félelmes, hogy a szerecsen is csak megduplázva meri kimondani a nevét. Az a tizenhat ökör például, amivel én a nagy ékhós szekerembe fogottan elindultam Durbánból, valamerre Szandivána felé, valóságos vagyont ért. Mind salted volt, mindet megcsípte már a csecsé, de mind kiheverte. Hát ez a csecsé-légy az a glossina palpalis ott ni — és Trivulzio fenyegetően mutatott rá az újságra, amire a vendéglős éppen rákönyökölt. A gazda ijedten kapta fel a könyökét és ösztönszerű mozdulattal simogatta végig a kabátja ujját, úgy kérdezte: — Azután megcsíp az a fene légy embert !? Invitálás, Budapest, június 30. A sors fukar kezekkel méri az örömet Magyarországnak s ha néha meg is szállja a jóakarat, hamarosan kikorrigálja magát, nehogy túlságosan elhízzuk magunkat. „Pardon, tévedtem“ mondja ilyenkor s visszaveszi a felét annak, amivel megajándékozott. Most is csak az adomány felét hagyta meg, a másik felét idejében visszaszippantotta. Csak annak szabad örülnünk, hogy Triesztben a „Viribus Unitis“ vízrebocsájtásakor Ferenc Ferdinánd trónörökös a maguk sátrába hivatták a magyar mágnásokat és országgyűlési képviselőket. Ezt a hírt nem cáfolták meg, de annál kíméletlenebbül csaptak le arra a verzióra, hogy Károly Ferenc József főherceg házassága után beköltözik a budai királyi palotába s itt marad további rendelkezésig Magyarország fővárosában. Az örömnek ezt a felét sokalta meg a sors s első örömkiáltásunkra oda korrigálta magát, hogy a főhercegi pár letelepedése dolgában majd csak akkor határoznak, ha a házasságkötés már megtörtént. A bizonyosság így zsugorodott össze puszta lehetőséggé. Lehet, hogy Budapestre költözik, lehet, hogy Bécsben telepszik le, de az sincs kizárva, hogy ott marad mostani állomáshelyén, a morvaországi Brandeisban. Pedig Bécset már jól ismeri, Brandeist nemkülönben s a cáfolat után nekünk mégis úgy remélik, hogy még Brandeis is inkább győzhet a versenyben, mint Budapest. Úgy látszik, a budai palotának az a végzete, hogy csöndes és elhagyatott maradjon, nekünk pedig fátumunk, hogy az utolsó cseh- és morvaországi községekkel sekicsinyittessünk s még azokkal szemben is vesztesek maradjunk. Talán akkorák a hibáink, hogy eltorlaszolják az ország szivéhez vezető utakat? A szeretet előbb látja meg az erényeket s csak azután veszi észre a hibákat. Az elfogulatlanság, az igazi jóakarat nem keresi az árnyoldalakat, sőt szemet huny azok előtt. Nem azt vizsgálja először, hogy mely okok idegeníthetnek el tőlünk, hanem arra veti a fősúlyt, hogy mely erényeink vonhatnák ide közibénk. Aki az elidegenítő körülményeket akarja mindenekelőtt meglátni, az idegenkedni akar tőlünk. S aki idegenkedni akar, az előtt hiába tárjuk fel szívünk és lelkünk minden kincseit. Hiszen igaz, hogy Bécsben és Brandeisban nem sok jót hallhatni rólunk. Itt is, meg ott is megvan a rosszakarat s nekünk igazán angyaloknak kellene lennünk, hogy erényeink és előnyeink sikeresen küzdhessenek a rosszakarattal és előítélettel, melylyel nevünk Ausztriában találkozik. Nagyon fájlalnék, ha Magyarország leendő trónörökösében már kialakult volna valamely vélemény mi rólunk, még mielőtt személyes tapasztalások útján megismertei volna az ország népét. Mert az a hirtelen változás, mely azt az elhatározását követte, hogy Magyarország fővárosában teljesíti a katonai szolgálatot, teret ad annak a feltevésnek, hogy máris illetéktelen befolyások érvényesültek s máris idegen erők tolakodtak Magyarország és leendő trónörököse közé. Bármi történt ama huszonnégy óra alatt, mely az örömhír és cáfolata közt eltelt, Magyarország nemcsak lojalitással, de őszinte örömmel készül a napra, amelyen trónörökösét az ország fővárosában fogadhatja. Az ország szeretete dinasztiájának tagjai iránt elég nagy ahoz, hogy e szeretet tüzénél két főhercegi család is melegedhessék. De ettől eltekintve, az ország elvárja, hogy népével, viszonyaival megismerkedjék az, akit a végzet arra jelölt ki, hogy egykor e nép fölött uralkodjék. A kölcsönös megértésnek egyetlen módja a kölcsönös megismerés. És Magyarország öröme, melylyel leendő trón-, örökösének idejövetelét fogadta, félre nem érthető bizonysága annak, hogy az ország, mily lelkesedéssel néz a találkozás elé. Várja, türelmetlenül lesi az alkalmat, ami megint csak amellett bizonyít, hogy nincs oka félni ettől a találkozástól, mert nem érez magában olyan hibákat, amelyek miatt tartózkodnia kellene a nyilvános megjelenéstől. Reménykedve néz a találkozás elé, mint ------------------------------------------------------------ -