Pesti Napló, 1911. július (62. évfolyam, 154-179. szám)

1911-07-01 / 154. szám

§ Budapest, szombat PESTI NAPLÓ 1911 Julius X 154. szám­ ságok születnek és a néprétegek mil­liónyi tömegei ragadják magukhoz a hatalmat. Vájjon meddig marad még meg ez az élettelen intézmény? Körülöttünk minden változik. Világtörténelmet élünk és minden esztendő egy évszázaddal viszi előbbre a világot. A parlamen­tek alapjai megváltoznak, a társadalmi rétegek egymáshoz való viszonya átala­kul, az általános választói jog felfor­gatja a népképviseleteket. Uj hangok, új emberek, új célok törnek elő, csak a magyar főrendiház marad a régi és csak itt halljuk még mindig azokat a hango­kat, amelyeket másutt már rég elraga­dott az új idők szele. Üres formaság, értéktelen lényeg mered reánk és amíg idekünn nemzetingató harc folyik a nép­képviselet újjáalakítása körül, addig ott benn a régi emlékek és kiváltságok do­hos kriptájában nem veszik észre, hogy az élet már túl van Issy les Mouli­­neaux-n . . . Ma még néma csöndben ül néhány született úr és a mozdulatlanság egész­séges emésztésével hoz törvényt ama világ számára, amelytől egészen elma­radt. Az általános választói jog átala­kító szelleme majd talán ezen a terüle­ten is teljesíteni fogja nemsokára a tör­ténelem parancsait . . . Budapest, június 30. A képviselőház holnap, szombaton, délelőtt tíz órakor ülést tart, melyen folytatja az appro­­priációs javaslat tárgyalását. A horvát bán Budapesten. T­o­m­­a­s­i­c­s Miklós horvát bán tegnap reggel Chavrak Levin osz­tályfőnök kíséretében Zágrábból Budapestre érkezett. Tegnap délelőtt a bán meglátogatta gróf K­­é­d­e­r­­v­á­r­y Károly miniszterelnököt, akivel két óra hosz­­szat tanácskozott. Délután a horvát képviselőknek a Vadászkü­rt-szálló különtermében értekezletük volt. Ma délelőtt az értekezletet a bán elnöklésével foly­tatták. Az értekezlet tárgya az appropriációra vonat­kozó törvényjavaslat tárgyalása, meg a szomszédságból, Fejér megyéből vetőd­tem fel ide Budapestre. Azt is hallottam róla, hogy nagyon különös ember volt. De mi köze van Berhidának Afrikához? Nagyon messze le­het az a két hely egymástól. — Akármilyen messze van is, a glossina palpalis történetét, hogy megértse, hogy jól megértse, mégis csak Berhidán kell elkezde­nem. Hiszen maga is mondta, hogy a Rituper különös ember volt. Csakugyan az volt. A többi között megvolt az a különössége is, hogy néha szerecsenül beszélt. — Szerecsenül? — hi­ledezett az öreg korcsmáros. — Az ám. De csak néha, csak akkor — és itt Trivulzio nagyot nyelt a groggjából, — hm ... ha pénzről beszélt. Tudniillik abban az időben csupa papirospénz volt még. Egyfo­rintos, ötös, tizes, de mind papiros, mind bankó. Nohát a Rituper könnyebbség okáért, vagy pe­dig talán rövidségből az egyforintot úgy hitta, hogy „bankó“. Az ötösre azonban már azt mondta, hogy „babankó“, a tízest pedig úgy tisztelte meg, hogy „bababankó“. Egyszerű? Mi? A mert szerecsenül van. Itt már nem bírtam megállani, hogy közbe ne szóljak és azt kérdeztem: — De mi a fenét csinált volna az a Rituper, ha valaki véletlenül egy ezresbankót mutat neki? Trivulzio zavartalanul felelt: — Ahogyan én ismertem az öreget, bizo­nyosan dadogóvá lett volna, csakhogy ki tudja mondani az ezres nevét. De most nem a Ritu­per pénzéhes voltáról van szó, hanem arról, hogy ebben a bankó-ügyben ő szerecsenül be­szélt. Még­pedig hamisítatlan becsuán tájszólás­­sal. Azaz, hogy — tette hozzá, tűnődően simo­gatva a bajuszát, — mégis alighanem inkább a hottentotta nyelvjárást használta. De az sem lehetetlen, hogy a zulukafferekét. A padrone itt rémülten csapta össze a kezét: — Becsuán, hottentotta, zulukaffer ... hát annyiféle szerecsen van? Most már azután Trivulzio tökéletesen diadalmaskodott: — Hohó? Annyiféle? Hát hol van még a bantu, a herero, a busman, a törpe nyám­­nyám? Hogy ezekről az északafrikai korcs su­­vickos­ skatulyákról ne is beszéljek. De akár­hányféle is a szerecsen, abban mind megegyez, hogy a beszédéből a nagyobbításnak, az öreg­bítésnek, a tóditásnak mindenféle grammatikai formája hiányzik. Hogy jobban megértessem magamat, példát mondok. A falu vénjét például úgy hívják, hogy mgó. A törzsfő neve már momgó, a király neve meg éppen momomgó. De néha még nem is dupláz, hanem csettint egyet, valami nagyon kemény, nagyon gyors t-betűt hallat. „Vájó“ az a hatalmas, a nagyon hatalmasnak pedig t’vájó a neve. Ezért hívták a nagy zulukirályt, a „legyek hatalmas urát“ is úgy, hogy Csé t’vájó. Trivulzio itt kiitta grogját, kapott újat és igy folytatta: — Úgy igaz, azt elfelejtettem elmondani, hogy a légy nevét meg a szerecsen úgy mondja, hogy csé. — Talán elég volt már a szerecsen filo­lógiából, — szóltam ekkor közbe megint. — Elég — hagyta rám a fordulatokban min­dig kész Trivulzio, — mert most már követ­kezik nem a légy, hanem az ökör. Tudja-e, tiszteletreméltó keeperje ennek az innek, hogy mi az a sózott ökör? A korcsmáros, aki otthon a falujában nem­csak csapláros, hanem mészáros is volt, meg­vetően fintorította el az orrát: — Már hogyne tudnám. Bádogban tartják le­ólmozva és a bakáknak adják. Aki a legtöbb a szökött közöttük, az attól szökik.­­. — Ejh, az a besózott marhahús és nem Afrikából való, hanem Délamerikából. A sózott ökör, az egészen más valami. A salted­ox az az olyan ökör neve Afrikában amelyiket már egy­szer megcsípett a csecse­légy és nem pusztult bele. Vannak ott sózott lovak is, csakhogy ék­telenül drágák. Tízszer annyi az ára egy-egy sózott baromnak, mint az olyannak, amelyiket még nem csípett meg a csecsé. Mert a csecsé az a rettenetesen hatalmas légy, amelyiknek a csípése okozza az álomkórságot. Olyan félel­mes, hogy a szerecsen is csak megduplázva meri kimondani a nevét. Az a tizenhat ökör például, amivel én a nagy ékhós szekerembe fogottan elindultam Durbánból, valamerre Szandivána felé, valóságos vagyont ért. Mind salted volt, mindet megcsípte már a csecsé, de mind kiheverte. Hát ez a csecsé-légy az a glossina palpalis ott ni — és Trivulzio fenye­getően mutatott rá az újságra, amire a ven­déglős éppen rákönyökölt. A gazda ijedten kapta fel a könyökét és ösztönszerű mozdulattal simogatta végig a ka­bátja ujját, úgy kérdezte: — Azután megcsíp az a fene légy em­bert !­? Invitálás, Budapest, június 30. A sors fukar kezekkel méri az örömet Magyarországnak s ha néha meg is szállja a jóakarat, hamarosan kikorrigálja magát, nehogy túlságosan elhízzuk magunkat. „Par­don, tévedtem“ mondja ilyenkor s vissza­veszi a felét annak, amivel megajándékozott. Most is csak az adomány felét hagyta meg, a másik felét idejében visszaszippantotta. Csak annak szabad örülnünk, hogy Trieszt­ben a „Viribus Unitis“ vízrebocsájtásakor Ferenc Ferdinánd trónörökös a maguk sát­rába hivatták a magyar mágnásokat és or­szággyűlési képviselőket. Ezt a hírt nem cá­folták meg, de annál kíméletlenebbül csap­tak le arra a verzióra, hogy Károly Ferenc József főherceg házassága után beköltözik a budai királyi palotába s itt marad további rendelkezésig Magyarország fővárosában. Az örömnek ezt a felét sokalta meg a sors s első örömkiáltásunkra oda korrigálta ma­gát, hogy a főhercegi pár letelepedése dol­gában majd csak akkor határoznak, ha a há­zasságkötés már megtörtént. A bizonyosság így zsugorodott össze puszta lehetőséggé. Lehet, hogy Budapestre költözik, lehet, hogy Bécsben telepszik le, de az sincs kizárva, hogy ott marad mostani állomáshelyén, a morvaországi Brandeisban. Pedig Bécset már jól ismeri, Brandeist nem­különben s a cáfolat után nekünk mégis úgy remélik, hogy még Brandeis is inkább győz­het a versenyben, mint Budapest. Úgy lát­szik, a budai palotának az a végzete, hogy csöndes és elhagyatott maradjon, nekünk pedig fátumunk, hogy az utolsó cseh- és morvaországi községekkel sekicsinyittes­­sünk s még azokkal szemben is vesztesek maradjunk. Talán akkorák a hibáink, hogy eltorlaszolják az ország szivéhez vezető utakat? A szeretet előbb látja meg az eré­nyeket s csak azután veszi észre a hibákat. Az elfogulatlanság, az igazi jóakarat nem keresi az árnyoldalakat, sőt szemet huny azok előtt. Nem azt vizsgálja először, hogy mely okok idegeníthetnek el tőlünk, hanem arra veti a fősúlyt, hogy mely erényeink vonhatnák ide közibénk. Aki az elidegenítő körülményeket akarja mindenekelőtt meg­látni, az idegenkedni akar tőlünk. S aki ide­genkedni akar, az előtt hiába tárjuk fel szí­vünk és lelkünk minden kincseit. Hiszen igaz, hogy Bécsben és Brandeisban nem sok jót hallhatni rólunk. Itt is, meg ott is megvan a rosszakarat s nekünk igazán angyaloknak kellene lennünk, hogy erényeink és elő­nyeink sikeresen küzdhessenek a rosszaka­rattal és előítélettel, melylyel nevünk Ausz­triában találkozik. Nagyon fájlalnék, ha Magyarország leendő trónörökösében már kialakult volna valamely vélemény mi rólunk, még mielőtt személyes tapasztalások útján megismertei volna az ország népét. Mert az a hirtelen változás, mely azt az elhatározását követte, hogy Magyarország fővárosában teljesíti a katonai szolgálatot, teret ad annak a felte­vésnek, hogy máris illetéktelen befolyások érvényesültek s máris idegen erők tolakod­tak Magyarország és leendő trónörököse közé. Bármi történt ama huszonnégy óra alatt, mely az örömhír és cáfolata közt el­­­telt, Magyarország nemcsak lojalitással, de őszinte örömmel készül a napra, amelyen trónörökösét az ország fővárosában fogad­hatja. Az ország szeretete dinasztiájának­ tagjai iránt elég nagy ahoz, hogy e szeretet tüzénél két főhercegi család is melegedhes­sék. De ettől eltekintve, az ország elvárja,­ hogy népével, viszonyaival megismerkedjék az, akit a végzet arra jelölt ki, hogy egykor e nép fölött uralkod­jék. A kölcsönös megértésnek egyet­len módja a kölcsönös megismerés. És Magyarország öröme, melylyel leendő trón-, örökösének idejövetelét fogadta, félre nem­ érthető bizonysága annak, hogy az ország, mily lelkesedéssel néz a találkozás elé. Várja, türelmetlenül lesi az alkalmat, ami megint csak amellett bizonyít, hogy nincs oka félni ettől a találkozástól, mert nem érez magában olyan hibákat, amelyek miatt tar­tózkodnia kellene a nyilvános megjelenéstől. Reménykedve néz a találkozás elé, mint ------------------------------------------------------------ -

Next