Pesti Napló, 1911. szeptember (62. évfolyam, 207–232. szám)

1911-09-01 / 207. szám

BX^XTOTÉSK ÁRAK] Égisz évre------28 kar. — A Félévre----------14 . — , NegyedévreTM _ | ( Egy bóra ] . « , 62-dik évfolyam. 207. szám« Egyes szám _ TM _ _ 10 fin.­­ Budapest, 1911. NAPLÓ Egyr­e nő 8 fillér, Tittegabb betűvel 10 fillér Hirdetések milliméter számítás, sál, díjszabás szerint Megjelenik hétfő kivételével naponkint ünnep után is. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Podmanicky­ utca 12. Péntek, Szeptember 1. Egy táborban. Budapest, augusztus 31. A Kossuth-párt napokon át tartó iz­galmak után egyhangúlag kimondotta, hogy folytatja a véderőjavaslatok ellen megindított harcot és minthogy végső szükségben más, alkalmasabb fegyvert nem ismer, az obstrukciót, mint a par­lamenti harcok ultima ratióját alkal­mazza a kormány ellen. Ezen a pon­ton tehát a Kossuth-párt csatlakozott a Justh-párt álláspontjához és örömmel állapíthatjuk meg, hogy a függetlenségi párt két árnyalata abban minden esetre egyetért, hogy a legerélyesebb harcot kell folytatnia a véderőjavaslatok ellen. Sokan voltak, akik az utóbbi hetek folyamán felmerült tünetekből, nem egé­szen alaptalanul, arra következtettek­, hogy a Kossuth-párt kebelében egy csoport szervezkedik, amely más és más ürügy alatt, de egyforma buzgalommal igyekszik a harc erejét gyöngíteni és a kormány helyzetét megerősíteni. Jogos volt-e ez a feltevés, egyelőre egészen mellékes kérdés lett, mert a Kossuth­­párt mai határozatával a nyilvánosság előtt lekötötte magát a véderőjavaslatok ellen indítandó harc számára és így megadta a feleletet a kétkedőknek és a bizalmatlankodóknak egyaránt, állja a harcot és dacára, hogy Antal Géza mai felszólalásával, amelyben Kossuthnak egykori obstrukcióellenes kijelentéseit idézte, el akarta riasztani a független­ségi párt vezérét az obstrukció helyes­lésétől, a párt mai értekezletén Kossuth Ferenc fentartás nélkül vallotta magát az obstrukció hívének. A kocka tehát eldőlt. A Kossuth­­párt igen helyesen a harcias álláspont­hoz csatlakozott és azok mellé állt, akik minden eszközt fel akarnak használni arra, hogy megakadályozzák egy olyan törvényjavaslat elfogadását, amely el­viselhetetlen terheket ró a nemzetre és mérhetetlen áldozatainál fogva igazán romba döntheti az országot. Azok, akik belátnak államháztartásunk rejtett tit­kaiba és jól ismerik költségvetéseink fenyegető romlását, nagyon jól tudják, hogy a véderőjavaslatok terheit már nem fogja elbírni az ország és épp ezért helyeslik, hogy az ellenzék távo­lítsa el az útból azt a rendszert, amely könnyelműségében odáig ment, hogy erre a nemzetpusztító kísérletre is vál­lalkozni merészkedett. Ebben elszánt harcra, egyetértő csapatokra van szük­ség és azért hangoztattuk folyton, hogy inkább hagyják el a csatateret azok, akik ingadoznak, semhogy tétovázó, vagy csillapító magatartásukkal még a harcosok helyzetét is megnehezítsék. A Kossuth-párt nagy huzavona után végre a harc folytatása mellett nyilat­kozott. Ennek mindenesetre örvendünk, mert ezen a ponton lehetővé tette a a függetlenségi pártok együttműködését. Azonban nem áltatjuk magunkat és a dolgokat úgy vesszük, amint elénk ál­lítják őket. A Kossuth-párt kimondta a harcot, azonban gondoskodott ajtócskák­ról is, amelyeken a harctérről bármiko elvonulhat. Sőt, úgy­­érezzük, hogy ezek az ajtócskák valóságos kapuknak is be­­illenek és az általános választói jog kér­dése az, amely ennek a széles kapunak a nyitvatartását lehetővé tette. A Kos­suth-párt elhárította magától az ál­talános választói jog ügyében való ál­lásfoglalás kötelességét és mivel a párt­értekezleten régi és új tagok egy­másután nyilatkoztak az általános vá­lasztói jog Justh Gyula által helyeselt formulája ellen, a párt olyan határoza­tot hozott, amely örökre eltávolítja a Justh-párttól és Justh Gyula őszinte és becsületes demokráciájától. Ez aggasztó tünet és lelohasztja a harcias állásfoglalás nyomán támadt örömet. Elénk mered a nagy ellentét, amely az együtt harcoló pártok között akkor fog előállani, ha a véderőjavas­latok és a kormány bukása után a diadal gyümölcseit kell majd learatni és ami­kor a két párt nemcsak a leglényege­sebb elvi, de ami egyaránt nagy szere­pet játszik, a személyi kérdésekben már az első pillanatban nem értene egyet. Kossuthék már ma féltékenyek Justh Gyulára és egészen nyíltan hangoztat­ják, hogy már csak azért sem mehetnek mindenben Justhékkal, mert nem enged­hetik, hogy Justh Gyula pórázon vezesse őket. Ez a régi átok, amely a hiúság szempontjainak előtérbe tolásával felál­dozza a lényeget és képes arra is, amire egyszer már képes volt, hogy szétrob­bantsa az ellenzék egységes táborát. Utazás éjjel. (Sinbad történetéből.) Irta: Krúdy Gyula. (Utánnyomás tilos.) Ennek az egész esetnek, amely most kö­vetkezik, legalkalmatosabb volna valamely régi­módi címet adni; ilyenfélét: ,,Curly, vagy egy színész története“, vagy Esmond Henrik, Anna királynő ő felsége ezredesének története“, de mégis leginkább ez illenék a fejezet fölébe: „A gonosz varázsló, vagy az ártatlanság diadalma“. . . . Tudniillik: egyszer Sinbad, az a bizonyos hajós megszöktetett egy fiatal hölgyet. A kis­asszony húszesztendős múlt Gyertyaszentelő Boldogasszony na­pján, de még mindig nagy tél volt az alföldi rónán. A kis bakterházak a téli alkonyat félhomályában úgy maradoztak el a rohanó vonat mellett, mintha személyes isme­rősei volnának Sinbadnak, deköszö,irknak,*az ab­lakon és tovább sietnek sárös tennivalóik el­végzésére. A pályaőrök havas bundájukban mozdulatlanul állottak a sinek mentén és a ne­héz báránybőr-sapkák alatt látszó arcokon Sin­bad aggodalmat, sőt rosszalást vélt felfedezni, midőn a megszöktetett hölgygyel tovább uta­zott. Még a hó sem hullott úgy, mint rendesen: rohanó vonat mentén szinte vízszintes irány­ban szakadt az apró hó, némelyik a mozdony füstjétől bekormozódott, mint fekete darázs su­hant tova a fehér lepkécskék között. Közel és távol nagy fehér hemezek, amelyeken pontosan lehetett látni a rókák, nyulak és kóbor ebek omait és Sinbad a szerelmes csókok között kipillantott az ablakon s azon gondolkozott, hogy hová lettek a rókák, amelyek nemrégen meg itt jártak. Egy tanyaház pirosló ablakával úgy fut a tájon keresztül, mint egy bábszínház­­beli kép; egy kis állomáson, ahol egy percig megállották, az emeleti ablakban két leány ült, varrtak, a harmadik fehér alsóruhában állott a szoba közepén, a függőlámpa alatt és éppen egy lilaszoknyát próbált felvenni. Fehér karja és válla egy darabig elkísérte Sinbadot a hó­esésben, aztán csak a vasúti töltés mellett áll­dogáló nyírfák havas gályái integettek feléje, mint annak az ismeretlen lánynak vékony karjai. „Bizonyosan bál lesz valahol a környé­ken“, — gondolta Sinbad. — A hölgy, akit dél­után megszöktetett, csendesen sirdogálva üldö­gélt a sarokban és csak félszemmel leste a ci­garettázó Sinbadot. — Ugy­e, már nem szeret, megbánta, hogy eljött velem? — mondta S­inbad, talán tized­szer, mert már nem igen tudott egyebet mon­dani. A leány, — kis fekete hajú, fehérarcú nőcske volt ,aki a téli időjárás beállta óta a muffiában melengette Sinbad kezét, midőn es­­ténkint hazakisérte, majd a kapuban, a sötétben lázas csókot váltott vele duzzadt ajkával, amely puha és bágyadt volt a vágytól,­­ ijedten, csaknem kétségbeesve ült a vasúti kupé sarká­ban és lábait szorosan egymásra vetette. Ártat­lan leányka volt, akivel Sinbad csupán a nép­kert elhagyott sétányain szokott üldögélni a va­sárnapi délutánokon, hó volt, hideg volt és a közelből az érkező vasúti mozdonyok füttye hangzott néha. — A száztizenkettes, — mondta a fekete­hajú leány, mert az államvasutaknál volt telei gráfista. Mikor a külvárosban tettek hosszú sétákat (a rejtettebb helyeken karonfogva mentek) és jól ismerték az ágyúgolyót, melyet a szabad­ságharcban lőttek egy városrégi régi ház fa­lába. Azután a temető következett, a kopár gá­lyák között csendesen álldogáltak a havas sír­kövek, mint olyan emberek, akiket a nagy, vi­déki városból száműztek, de a határból is foly­ton a városból kihallatszó hangokra, harangsza­vakra figyelnének, mintha visszatérésre várná­nak. A hallgatózó sírköveknek egymás között neveket adtak, amint a temető mellett elhalad­tak. Egy nagy, vörösbarna sírkövet Dobieczki­­nek nevezett el a telegrafista-k­isasszony, mert éppen úgy nevezték akkor az államvasúti üz­letvezetőt. A Dobieczki komoran, csaknem ösz­­szefont karokkal állott a megtört, bánatos, téli fák között, mint talán a csatavesztés generális állott azon a helyen a szabadságharcban, de Sinbadot és a telegrafista­ kisasszonyt ez nem tartotta vissza, hogy hosszú, forró csókot vált­sanak a temető sarkán, ahol keresztút volt és éjjel boszorkányok ültek. (Ezekről a boszorká­nyokról nagyon sokat tudott a leányka.) Egyszer egy régi templomocskát találtak, ahol hajdanra kálvinista prédikátorok zúgtak és menydörögtek az istentagadók ellen, de jöttek a katonák és őket megöldösték: itt örök hűséget esküdtek egy igásnak, a beomlott falak között... És ezután nemsokára Mimi — mert igy hívták, — egy lépcsőn ment volt felfelé és Sin­bad a lépcsőn alján kalaplevéve állott, mert ak­koriban még igy udvarolt a nőknek. Mimi a lépcső közepén járhatott, midőn egyszerre hát- Mai számunk 28 oldal.

Next